Kérdés: Krisztus meghalt?

Hogyan lett Jézus emberré?

Hogyan halhatott meg, mint Isten!?

Hogyan győzte le a halált?

Hogyan, ki vagy mi által támadt fel?

Jézus azért lett emberré, hogy meghalhasson! (Róma 8,3)

Az isteni mivolta mellett, emberi lényege elég volt ahhoz, hogy a sírba szálljon? Ezek szerint nem a saját hatalma, hanem Isten volt az, aki Őt feltámasztotta. Ha pedig ez így van, akkor ugyanúgy támaszt fel minket is. "...ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által." 

 Ha pedig Krisztus nem a maga isteni ereje által támadt fel, akkor minden mást, amit "cselekedett", az Atya hatalma vitt véghez benne és általa.

"Én semmit sem cselekedhetem magamtól,... nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét."

Vagyis ha igaz az, hogy Krisztus, a "Mintakép", (Róma 8,29) az Isten Lelke által támadt fel, akkor ugyanennek a Léleknek, a Jézus élete folyamán történt megnyilvánulásai ugyanúgy megjelennek a mi életünkben is.  Hiszen Ő a Mintakép. (Ján 14,12) Mert azt is mondja Jelenések könyvében: 

"Aki győz megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében."

Hogyan? Aki győz? Amint én is győztem?

Hogy lehet, hogy nem követett el bűnt?

Minek köszönhető ez?
Vajon ezt mondhatnánk csodának?

Vagy csupán mert Isten Fia volt?

Ha egy ember nem követ el bűnt azt mondhatnánk csodának? Lehet ilyen? Vagy ez rögtön gúny, nevetség és  hamis alázat mögé bújt, irigységből táplálkozó farizeusi megvetés tárgya lesz? Nem így volt Jézus?

Mit jelent Lélek szerint élni?

Meddig mentegethetjük magunkat?

Ha valójában nem is halt meg Krisztus, ha nem tudott volna végérvényesen meghalni, ha nem lett volna tétje az Ő küldetésének vagy ha nem történhetett volna másként is, mint ahogy történt, ha nem tudott volna véteni, hibázni, akkor az egész csak egy hazug színjáték!

De ha igen...  márpedig Isten tudomásom szerint nem szokott hazudni! Így tehát "mindent egy lapra tett fel", amikor úgy döntött, hogy emberré lesz, annak minden rákfenéjével együtt. Isten Fia olyan alakot öltött, amelyről azt írja Pál, hogy "Isten törvényének nem engedelmeskedik, MERT NEM IS TEHETI."  Micsoda paradoxon. Isten oly testben, mely nem tud az Ő törvényével összhangban élni. Elég erős hátrányból indul tehát a küzdelemben. Ahogy mi mindnyájan a Föld nevű bolygón. "Mivel pedig MI test és vér részesei vagyunk, ő is hozzánk hasonlóan részese lett ezeknek. Mert nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám leszármazottait karolja fel. Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez", vagyis hozzánk, akiket testvéreinek szólít. De a "hasonlóság" helyett sokkal pontosabb azt mondani "azonosság". Mindenben pontosan azonosnak kellett lennie testvéreihez, hogy Minta lehessen.  (Fil 2, 6-8)

Ez esetben nincs többé mivel mentegetőznünk! A kérdés fel van téve. Nincs többé privát kényelem.

Hogyan győzhetünk tehát? "..amint én is győztem

Így talán a válasz is adva van:

"Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért...!"

Miczrajim...

Február 3. Elkezdett sűrűn esni a hó, apró, fagyos szemekben. Szándékosan nem azt mondtam; hullani, mert az valami lágy éterbeli lebegést jelentene. Ez esik, hidegen és gyorsan. Sőt, zuhog. Végtére is tél van. Most megtudjuk vajon csak pánikkeltés volt az elmúlt héten hallható híradás, vagy valóban méteres havat várhatunk.

Az autók elakadnak, a hó eltorlaszol, az élet lelassul. Azaz, lassulna, ha hagynánk!

Folyton csak pörgünk, csak pörgünk... és pörgünk. Mint azok a pici hószemek, amiket az ablakon kinézve látok. Csak a szél játszik velük, míg végül egy autó tetején, vagy a hideg térkövön landolnak. Aztán újból felkap egy csomót a szél, és csak viszi őket. Ők pedig csak pörögnek, és azt sem veszik észre, hogy csak sodródnak. Nem állnak meg! Nem állnak meg élni. Csak futnak és pörögnek. Gyorsan! De nem akarnak létezni! Arra nincs idő! Csak gyorsan futni, bevásárolni, dolgozni, mert nem leszek kész. Nincs megállás!

Nincs alázat! Ha a természet mondja is, hogy állj, én akkor is csak megyek. Megyek, és ülök a volán mögé. Vagy a vonatra. Majd háborogva döbbenek rá, hogy a vonat sem indul. Hogy lehet ez? A víz sem folyik a csapból... megfagyott! Hogy lehet ez - háborgok magamban. Holott ez egyáltalán nem természetes, csak ezt szoktad meg, mert ebben nőttél fel. Ezért eszedbe sem jut - "te hiábavaló ember" - hogy mi lesz akkor, ha nem fog folyni a csapból a víz egy kézmozdulatra.

Leállt a légitársaság is! Persze más okból kifolyólag, de a lényegen ez sem változtat. Torlódás! Zsúfoltság az üzletekben! Beszűkülés! Miczrajim...

Vajon meddig még? Túlpörgettünk mindent! Miért? Hogy még több legyen. De miből?Most pedig miért legyünk felháborodva, azon ha a természet erre, egy kis akadályoztatással válaszol. Hiszen minden csoda három napig tart. Ezután majd minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig, "...és nem vesznek észre semmit..." Csak ezután majd még gyorsabban, mert a lemaradást be kell hozzuk. "CSAKAZÉRTIS!"

Megtörténhetne valaha, hogy azt mondjam: Neked van igazad, és én kell megálljak, hogy leüljek a porba egy kicsit lélegezni, és így szóljak: "Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása" ?

A szeretet ünnepén

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 

Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 

Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...

Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...

Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.

De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.

Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."

S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!

Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.

Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...

Az ember tragédiája

Most erre mit mondjak...?

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 

benne bízik szívem.

Ő megsegített ezért vidám a szívem,

és énekelve adok neki hálát."

/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."

A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...

Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.

Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"

Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 

Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.

Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  

"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.

Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.

Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.

Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."

Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 

mert látod nyomorúságomat,

ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,

olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:

"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:

"Téged hívlak, Uram kősziklám, 

ne fordulj el tőlem némán!

Mert ha némán elfordulsz,

hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:

"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 

melyik úton kell járnod.

Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.

Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 

Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"

Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."

Az Írások 5.rész - Mustármag Élő Vízben

"Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen."

A fenti mondatokat Krisztus mondja Máté evangéliuma 5. fejezetében. Mi az, hogy "legkisebb parancsolatok"? Hogy taníthat valaki úgy, hogy közben megrontja a tanítást? Hogy kerül mégis mennybe? Hogy lesz valaki a "legkisebb"? Mit jelent a mennyben "legkisebbnek" lenni?

Ilyen kétségbeesett kérdésáradat tódult fejembe, mikor erre az egy versre pillantottam. Nem tudtam felfogni, miért mondja ezt Jézus így, és miért van ez egyáltalán benne a Bibliában? De azt hiszem valami fényt megláttam az alagút végén. 

A Biblia igazságait, nem úgy kell felfognunk, mint egy jóskönyvet. Mondván: valahol fölcsapom, aztán ami ott lesz, az nekem az éppen aktuális üzenet. Nem. Hanem az egészet meg kell ismerni. Ez persze nem két pillanat, de törekednünk kell rá. A Biblia minden egyes verse, még "e legkisebb parancsolatok közül" is mindig, mindenkinek aktuálisan szóló és érvényes üzenet. 

Persze vannak olyan kivételes esetek, amikor elvezet valamire a "felcsapós" módszer. Velem is előfordult már. De máskor az is megesett, hogy felcsapom a Könyvet valahol, és nem értek semmit. Ekkor általában kétségbe esem, jaj akkor most nincs mit üzenjen? Egy esetet tudok mondani, amikor ebben hatalmas csoda tudott megnyilvánulni. Óriási tévelygésben voltam, ezért ott helyben, azonnal kellett útmutatást kapjak. Gondolom én. Ezt majd talán egy másik bejegyzésben konkrétabban is leírom. 

De azt hiszem ez a ritkább eset. Na jó maradjunk abban, hogy én ezt tapasztaltam. Lehet, hogy másnak teljesen ellenkező a tapasztalata ebben. Ez "módszer" kérdése. Mindenki maga kell megvizsgálja. De akkor is! Ha Isten úgymond "számíthat rá", hogy el fogom olvasni a Könyvét - márpedig miért ne számítana? - akkor miért üzengetne mindig, egy "éppen aktuálisat", azáltal, hogy én fogom és valahol kinyitom az Írást.

Ezért nem szabad elszalasztani azt, hogy a Bibliát a legapróbb részletekig, módszeresen és szisztematikusan tanulmányozzuk. Ez persze egy örökké tartó folyamat lesz - de maga az Írás garantálja, hogy meglesz erre a lehetőség. :)

Na persze a SzentLélek vezetése alatt tegyük mindezt. Ezt nem is lehet eléggé hangsúlyózni. Mindig csak a Lélek vezérletével, aki "elvezet majd minden igazságra". Ha csak egy szép kultúrtörténeti vagy irodalmi tanulmányt szeretnénk készíteni a Bibliáról - megtehetjük ugyan, de semmit nem fog érni, ha a Lélek nélkül tesszük. Ha csak intellektuális örömöket keresünk - amit kétség kívül meg is ad - de nem az életet, akkor az egész halott ügy.

"De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra."

"Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot."

"Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek."

Ezek Jézus szavai.

"Vezéreld útamat a te igéd szerint"

Ekkor mindenezeknek beteljesedéseként elkezdődhet az emberben mindaz amit Krisztus így fogalmaz meg:

"...az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne."

"...mely elvezérel minden igazságra."

Hisz "Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek"

"Eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul."

Hogyan lehet lélekben és igazságban imádni Istent? Ez mit jelent?

"Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.

Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet?"

Hogyan adhat élő vizet? Mi az, hogy élő víz?

Ez fantasztikus érzés! Elkezdem. Olvasok egy verset, ami elsőre semmitmondó, és aztán eszembe jut annak kapcsán egy újabb vers, mely egy más igehelyet idéz fel, és így szépen kikerekedik az egész aznapi történet, mely minden nap újra és újra meg kell szülessen bennem.

ÉLŐ VÍZ

Hogy lesz a csermelyből óceán?

Kérdésre újabb kérdés, kérdésre újabb kérdés.

Kérdéseinkre ne akarjunk azonnal választ rávágni, mert az könnyen zsákutcába vihet. Ne essünk bele újból, abba a hibába, melybe Ádám és Éva, mikor azonnali, "instant" választ akartak arra a kérdésre, hogy:

"Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?"

Látjuk mi lett az eredmény. S most "annak a gyümölcsnek a levét isszuk".

Visszatérve a samáriai asszonyhoz, azt hiszem Krisztus katonájának egyik legnagyobb boldogsága, ha a következőt hallja:

"Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus."

Adj innom!

Itt fekszik előttem. Szétnyitott állapotban.

Csak nézem! Csak fénylik! Csak ragyog!

Mégsem értem! Mégsem kapom azt, mit eddig adott!

Most miért nem? Mi változott?

Mit adjak, ha én sem kapok?

Bepecsételt könyv, lezárt irat,

Mely nem érthető, s én fel nem foghatom!?

Mi kell még? Mi hiányzik még?

Megvolt és elfogyott?

Oly hatalmas és oly kemény irattár,

Mely fel nem bontható, ki nem bontható!

Hol kezdődik el? Miért s hogyan?

Uram ha nem adsz, tovább én sem adhatok!

"Kelj fel és járj" - mondja

Induljak el? S te majd pótolod?

Azt mit most még én sem látok?

Induljak a frontra, mint gyalogos katona,

Ki nem tudja hová megy, s meddig tart az Út oda?

Hol az Út Vége, s Ki hoz utánpótlást?

Lesz-e utóvéd, és Híd mely átjárható?

"Akkor ugrándoz, mint szarvas

 a sánta, és ujjong a néma nyelve,

 mert a pusztában víz fakad, és 

patakok a kietlenben.

És tóvá lesz a délibáb, és a 

szomjú föld vizek forrásivá;

 a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek,

 fű, nád és káka terem.

És lesz ott ösvény és út, és szentség

 útának hívatik: tisztátalan nem megy

 át rajta; hisz csak az övék az; 

a ki ez úton jár, még a bolond se téved el;"

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Só és világosság - Hogyan?

„Úgy fényljék a ti világosságtok 

az emberek előtt, hogy lássák a ti jó

 cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti 

mennyei Atyátokat.”

Mondja Krisztus ma reggel, több mint 2000 év távlatából.

Na jó de,hogyan és miként? Hol és miért? Az iskolában? A munkahelyen? 

Kifejezni a szeretetünket az emberek iránt tetteinkben? Hol van ennek a módja? Hiszen, azt  is mondja: "a szeretet sokakban meghidegül"

Ha ki akarom fejezni a szeretetet, vagy nem értik, vagy félreértelmezik, "mivelhogy a gonoszság megsokasodik!" Vagy nem tudom kimutatni...

Lehet, hogy én nem vagyok megfelelő embertípus ehhez? Lehet, állandóan mosolyognom, mindig nevetnem kéne? De ez nem én vagyok, ez hazugság lenne! Tudom, hogy az "én" -t háttérbe kell helyezni, na de nem egy hamis álarc felvételével. Folyton fantasztikus beszélgető partner kéne legyek!? De ez meg ott ütközik akadályba, hogy amíg nem tudok tejesen feloldódni egy új emberrel addig nem fog menni, csak a nyökögés! Sajnálom de én ilyen vagyok. Ez félelem!? "A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben" 

Tehát nem lettem teljessé a szeretetben!? :(

Vagy nagyon hitetlen vagyok!? Vagy ezek egymásból következnek? "...a hit, remény, szeretet..."

Utat mutatni? Hisz olyan bátortalan és gyáva vagyok! 

Ha valaki rámnéz, nem az Atya dicsőségét látja, hanem egy átlátszó, egyszerű, hallgatag kóklert, akit bármikor meg lehet alázni, akin át lehet gázolni, akin gyakorolni lehet a felsőbbrendűségű érzést... és még vissza se szól, hanem gyáván elkullog... S még csak azt se mondhatom "Krisztusért szenvedek". Ez különben is csak önérzeteskedés.

Vagy konfrontálódni kéne?! Vagy feddeni? De mit, miért és hogyan? Ez meg utálat tárgyává tesz! Csillapítani ha a panaszáradat elindul? Vagy elterelni a szót, ha azt látom, nem a helyes irányba tart a beszélgetés? Vagy megvédeni ha valakiről a háta mögött pletykálunk, pedig én is olyan szívesen mondanék róla ezt azt? Ez megint konfrontáció!

Vajon milyen volt Jézus! Miért özönlöttek hozzá folyton az emberek?

Iszonyat karizmatikus és megnyerő személyiség volt? 

Egy helyen így ír az evangélium: "És elálmélkodának az ő tanításán; mert úgy tanítja vala őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy mint az írástudók."

"...mint akinek hatalma van..."

Ez vajon mit jelenthet? Egy egyszerű ács! Sőt, csak a fia. Nem is "akkerditált"! Csak egy egyszerű ács, egyszerű "fia" S mégis "...mint akinek hatalma van..."

Valami óriási "égésen" kell keresztülmenjek, ahhoz, hogy ez működni tudjon
. Ez lenne az újjászületés?

Tűz és víz hatalma??!Pál azt írja egy helyen, ahol azt hiszem hasonló kérdéseket "boncolgat":

"Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus."

Az Írások/Ajándék - 2.rész

Lám, lám, a mai napon huszonhárom éves lettem. De e két évtized után, azt hiszem most kezd előttem körvonalazódni, az utóbbi pár napban, hogy mi is lehet ez, amiről most írni készülök.

Csak most kezdem kapizsgálni, amit eddig nem is sejtettem, hogy valamit nagyon nem látok. Valamit nem értek.

Valamit annyira nem értek, hogy nem is tudom...hogy nem értem.

Egy barátommal történt beszélgetés ébresztett rá erre.

Ezek szerint a Biblia jóval több, mint amiről eddig álmodni mertem...

Jóval több mint egy könyv, amit a kezedbe vehetsz. Jóval több, mint betű és papír, történet és igazság, meg sorolhatnám most a szép szavakat. Olyan ez, mint a víz ami befolyik mindenhová, s ott valamilyen hatást fejt ki, rombol és épít.

Ez a beszélgetés az elmúlt pénteken történt, tegnap pedig egy olyan prédikációt hallgattam, ami - ezt megerősítendő - szintén erről szólt.

Azt veszem észre, hogy amint olvasni kezdem, amint elkezdem vizsgálni az Igét, egyszer csak Ő kezd el vizsgálni engem. Ezt a mondatot abból a prédikációból vettem, de tényleg így van.

"Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait."

Fantasztikus amikor megtörténik, hogy az olvasott ige már nem csak tinta egy felületen, hanem megtapasztalt valóság, ami hitelt ad mindannak, amiről beszélünk. 
Amit megélhetsz!


Annyira vakok vagyunk! Annyira vak vagyok, hogy "azt se látom, hogy nem látok".
"Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"


Ez a beteg panasza!
Ez nem valami előre-elrendelés, hanem előre-látás!
De akkor mi a megoldás?
Az is le van írva ugyanott, csak tovább kell olvasni! Mint, ahogy az összes megelőző korszaknak szóló levél végén, úgy itt is, ott van a gyógymód.


"Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.
A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg."


Na, köszönöm szépen! Most sokkal okosabb lettem! Igaz?!
Jó! Hogyan vegyek Tőled, például "tűzben megpróbált aranyat"? Hol találom azt?


Ennél elakadtam. Nem tudtam továbbmenni? Mi az, hogy tűzben edzett arany? Mi az, hogy fehér ruha, és szemgyógyító ír? Meg ha Te már úgyis előre "megírtál" mindent, akkor én magam ugyan mit tehetnék? S hol vagyok én ebben hibás, hogy nem látok? Kicsit háborogtam, mert olyan "eleve-elrendelés-szagúnak" tűnt az egész. Gyorsan papírra is vetettem ezeket a kérdéseket, s az előző bejegyzésben most olvasható, ha ez érdekes.


Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, gondokkal tértem "nyugovóra".
Reggelre virradva, új fény ragyogott fel, mint a pirkadatkor születő új nap sugarai, amik csillogásra buzdítják a fák levelein csordogáló harmatcseppeket.
"Most megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higyjétek majd, hogy én vagyok."
Ezt Jézus mondta a tanítványoknak, még keresztre feszítése előtt. Még mielőtt bizonyos szörnyű események bekövetkeztek volna. Ő előre megmondta, hogy ha majd valóban bekövetkeznek, higyjük, tudjuk..."ÉN VAGYOK"
Vagyis Ő a Vagyok! Amivel egyedül Isten apsztrofálja magát, amint Mózesnek is szólt: "a VAGYOK küldött..."
Most már láttam, hogy ezeket Ő nem eleve elrendelte, hanem előrelátta. Mint, mikor kalózvideón láttunk már egy filmet, ami a moziban csak, most kerül bemutatásra, s előre tudjuk, mi lesz a végén, amikor mások még csak a jegyek foglalásánál tolonganak.


De arra a kérdésemre, hogy hol találom azt a kincset, ami meggyógyíthat ebből a sápadt állapotból, még mindig nem láttam a választ. Vannak olyan kiadványok, melyek minden napra tartalmaznak egy-egy igeszakaszt. Olyan ez, mint az aranytojást tojó tyúk, mit ha fel nem ismerve, az ember elad, óriási értéktől fosztja meg saját magát. Ebben kerestem a választ! Hátha az aznapi megmutatja, hogy hol is nyissam ki az Írást. Hol is induljak el? Ezt most csak azért, írtam le, hogy lássuk, nem önkényesen nyitom fel a Bibliát a nekem tetsző helyen, hogy erőltetett válaszokat találjak.
S láss csodát, Példabeszédek könyve 2. fejezet 3-5 versek:


"Igen, ha a bölcseségért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled,
Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz."


Igen! Így kezdi - Igen, mint a tanító, aki próbálja rávezetni tanítványát a megoldásra. Igen! - jó helyen kapizsgálsz. Igen. Csak menj tovább ezen az úton!
Eszembe jutott Krisztus példázata az igazgyöngyről, vagy a szántóföldben elrejtett kincsről.
Aki felfedezi azt, az mindenét otthagyja, minden mást elfelejt, hogy azt az egy dolgot meglelje. Így kell nekem is az Igét kutatnom, mint a kereskedő, aki igazgyöngyre lelt.
Akkor megismerhetem Istent.


"Akkor megérted az igazságot (...) a tudomány a te lelkedben gyönyörűséges lesz."

folyt.köv...