Hello World - revízió, egy év blogolás, Izraelnek Két Tengere

2010 november 6 - án volt egy éve, hogy elindítottam a blogolást.
Akkoriban nem volt még teljesen tiszta, ennek az oka, célja. Most sem tudnék programot megfogalmazni, de a lényeg azt hiszem ott is le van írva. Elindultam a "végtelen sivatagban". Akkoriban terveztem, hogy írni fogok az izraeli utazásomról, amelyről azelőtt néhány nappal tértem haza. Ennek most már szintén több mint egy éve. Fel sem fogom. Mivel annyi inger, hatás, élmény, gondolat, érzés, kép, szimbólum és a "tanításnak akármi szele" ért ott kint, néha úgy éreztem identitásválságban küzdök. Erről talán majd később bővebben. Egyébként ezt a beszámolót még meg kell írjam, melynek ez a most következő leírás része szeretne lenni.

Izraelnek földjén Két Tó terül el. Tengernek is mondják őket. Kitalálhattuk melyek ezek. Az egyik a Galileai-tenger, Tiberias mellett, a Bibliában Genezáret, avagy Kinneret  (szerintem ez nagyon szép szó, azért írtam ide). A másik pedig a Holt-tenger. Mindkettőt volt szerencsém látni, hála az Úrnak, és kedves Nagybátyámnak. Gyönörű látvány. Fantasztikus, ahogy a horizontot figyeled, mintha feloldódnának benne a színek és a formák, a terek és a felületek. Mintha az egész csak egy kerete lenne annak, amiben feloldódni képes. Ez a két víz - ahogy ezt az elmúlt héten megtudhattam - egy példázat.

A Teremtő Krisztus gyönyürű tanítása. A Holt-tenger, lefolyástalan tó, vizét nem adja tovább (hacsak az ipari felhasználást nem vesszük annak), nincs összeköttetésben a Tengerrel, és ezért ahogy a neve is mutatja: halott. Katasztrófa fenyegeti, sőt már két részre szakadt, élővilága igen korlátozott. Körülveszi a Júdeai-sivatag, mely egyébként puszta kietlenségével is csodálatos. A hőmérséklet olyan 40 Celsius-fok felett járhatott, mikor én ott voltam. Prototípusa ez annak a "végtelen sivatagnak", melyben elindulni szándékoztam virtuálisan vagy szellemileg, de végül egy kikötő mólójának legvégén lyukadtam ki a szintén "végtelen tenger" mellett.

Ennek prototípusa lehetne akár a Genezáret, mely ugyan nem végtelen és mégis az. A Galileai-tenger emlékeztetett engem a Balatonra és vidékére. Akár ezt is mondhattam volna, mint "végtlelen tenger mintát", mivel ez a szó a fizikai korlátokat nem tükrözi. Környezete gyönyörűen burjánzó, a legkülönfélébb élénk színű virágokkal tarkított cserjéktől kezdve a sudár pálmákig, a természet sok-sok csodálatos gyümölcse megtalálható itt. Ellentétben a sivatag zord szikláival, itt szelíd lankákon és füves dombokon nyugodhat meg szemünk, de azért szilaj hegyek itt is láthatók. De még felemelőbb az a tény, hogy eme tenger felszínét borították a Megváltó  Messiás lábnyomai; ezen  Ő "méne a tengeren járva". Ez volt melyet lecsendesített mikor a kétségbeesett tanítványok viharba sodródtak. Szólt "és elállt a szél, és lőn nagy csendesség." Micsoda nagyszerű csendesség, a tengeren melyet Jézus Szava teremt! 

A különbség tehát ennyi. Mindkét tenger szemet gyönyörködtető, mindkét tenger tele van emlékekkel, de az egyik nem adja tovább, amit kapott ezért holt, a másik pedig élő. Élő, mert amit kap, azt továbbadja, így kap még többet, és ha szegény is, egyre gazdagabb lesz. Így válik a Végtelen Sivatagból, Végtelen Tenger. Talán ezzel mondtam el blogom egyik célját.  Ahogy Ézsaiás próféta is megfogalmzta már:
"Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem. És lesz ott ösvény és út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; a ki ez úton jár, még a bolond se téved el; 
(...)

Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ád a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek:Így lesz az én beszédem, a mely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, a mit akarok, és szerencsés lesz ott, a hová küldöttem. Mert örömmel jöttök ki, és békességben vezéreltettek; a hegyek és halmok ujjongva énekelnek ti előttetek, és a mező minden fái tapsolnak. A tövis helyén cziprus nevekedik, és bogács helyett mirtus nevekedik, és lesz ez az Úrnak dicsőségül és örök jegyül, a mely el nem töröltetik."

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Még további...??

Hú de meglepődtem, mikor azt láttam, hogy hirtelen 3 hozzászólás is érkezett, a bejegyzéshez, amit még nem sokkal előbb írtam.
Nagyon örülök ennek a diskurzusnak, a kérdéseknek, a válaszoknak ami lehetővé tesz egy kis közös gondolkodást! Éljen... :)

...és huuhh...

...most megint koncentrálnom kell, hogy magam is teljességgel és kellő alázattal jelen tudjak lenni a beszélgetésben. Úgy tűnik, hogy az a néhány kimaradt gondolat, amit eme későbbi bejegyzésben szándékoztam leírni, olyan űrt támasztott, hogy... egyszer csak a blog írni kezdte saját magát! Csodálatos! :) Köszönöm!
Sokat gondolkodtam, vajon folytassam-e ezt az eszmefuttatást? Nem mondtak-e már el mindent az előttem hozzászólók? Vagy aktuális-e ezek után az a kicsi ami bent rekedt? Feloldhatóak-e az egymás után tóduló kérdések, válaszok és kérdések, újabb válaszok és...kérdések és válaszok közötti feszültségek? Vagy ugyanoda lyukadunk ki egy kérdés megválaszolásával, mintha el se kezdtük volna? Megint az első kérdéshez. De akkor vessük sutba az egészet?

Legjobb, ha itt most nem írok rögtön, hanem imádkozom Isten vezetéséért, kellő alázatért, és tisztánlátásért a gondolat folytatását/befejezését illetően. De azért szólj hozzá!

"Fecseg a felszin, hallgat a mély"

Az elején még nem volt teljesen tiszta mire is jó és mire is érdemes használni egy blogot.
Most már kezd egyre erősebben körvonalzódni, hogy ez egy olyan közösségi kommunikációs lehetőség aminek segítségével talán lejjebb áshatunk, és nem csak azt halljuk
"hogy fecseg a felszin, hallgat a mély"

A másik ember gondolatait nem halljuk. Ez persze rendben is van így sokszor. De előfordulhat olyan, amikor ez kifejezetten előny lenne. Gondoljunk csak bele, mennyi félreértést és veszekedést el lehetne kerülni, ha ismernénk a másik indítékait, mozgatórugóját, hátterét. Vagy egy közös feladatmegoldásnál, lehet, hogy éppen az a kis gondolatfoszlány hiányzik a teljes gondolatmenethez, amit a társunk elhallgat, mert nem tartja említésre érdemesnek. Az is lehet, hogy sokan hasonló cipőben "evezünk" de nem "merjük"/akarjuk megosztani, így nem is tudunk egymásról.
Mivel alapvetően "racionális" világban élünk ma, gyakran meg is feledkezünk arról, hogy a kommunikáció nem csak a legegyszerűbben érzékelhető "szavak" által történhet. Nem tudom igaz-e, de hallottam már, olyat, hogy a non-verbális kommunikáció az egésznek 70%-át teszi ki. Nahát!???

Ennek ismerete és használata nyilván kellő figyelem és gyakorlat kérdése, mindnyájan más szinten állunk ezeknek az ismeretével, azt hiszem, de blogommal nem is ezt a 70%-ot szeretném pótolni, hiszen lehetetlen is a személyes kapcsolat hiányában.

Inkább csak inspirálni/inspirálódni szeretnék.

Sajnos ritkán van idő egy velős beszélgetésre, és akkor sem mindig vetődünk, olyan helyekre amelyek által egymást jobban megismerhetjük. Ennek oka lehet valami belső feszültség, ami nem hagyja a feloldódást, vagy az idő hiánya, mert -magamból kiindulva - nem volt elég idő ahhoz, hogy teljesen megnyíljunk egy önfeledt burjánzó beszélgetésben való
részvételhez. Esetleg azért, mert nem voltunk elég őszinték, mert félünk, hogy túlságosan kitárulkozunk, és akkor a másik ember már ismerni fogja a gyenge pontjainkat.

De mivan akkor, ha a másik épp hasonló problémával szenved?
Egyszer a következő történetet hallottam:

Apa és tizenéves lánya ülnek egymást mellett a TV-t nézve. Közöttök a fotelon egy tál pattogatott kukorica. Az apa gondolatai: "Milyen jó lenne még mindig megölelni az én kislányomat! Dehát most már lázadó kamaszlány lett ő is." Közben a lány: "Olyan jó lenne, ha megint apához bújhatnék és ő megölelgetne, mint régen!"

De mivel egyikünk sem mer lépni, ez marad megoldatlan. Pedig nincs is annál szebb és jobb, mikor megolvasztjuk ezt a jégfalat, teret engedve ezzel az egymást inspiráló gondolatok áradatának.
Szerintem létező problémáról beszélek, mert olyan nincs, hogy valami csak egy embernek jut eszébe.Hiszen mi lehet jobb annál amikor a másikat meghallgatva, egymás gondolatai által inspirálódnak újabb hozzászólások, amik újabb problémákat és kérdéseket vetnek fel, s közösen találjuk meg a megoldásokat.
"Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!"
/Példabeszédek 25.11/

"Jeruzsálem, Jeruzsálem..."

Most az izraeli utazásomat szeretném feldolgozni több fázisban.
Mivel 3 hetet töltöttem ott ezért annyi élményben és szellemi kalandban volt
részem, amiből rengeteget tanulhattam - hála az Úrnak - hogy egy bejegyzés nagyon kevés lesz
mindehhez. Valószínűleg ez több napot vagy akár hetet fog igénybe venni.
Ahogy majd eszembe jutnak az élmények szép sorban.

Hello World!

Hello Világ!
avagy First Step...

Ezzel megnyitom a blogolást és a naplómat most már virtuálisan is.
A blogom indításának több oka is van, egyelőre még magam előtt sem
tiszta mindegyik.
Lényeg , és ez az elsődleges, hogy leírjam az épp gyötrő vagy kevésbé gyötrő de aktuálisan foglalkoztató problémákat... és rendszerezzem vagy megpróbáljam rendszerezni azt a sok hatást és ingert ami engem ér a "FÖLD BOLYGÓN" a "HARMADIK ÉVEZREDBEN"! Hátha más is jár, járt már vagy járni fog "hasonló cipőben".
Tehát induljunk el ebben a végtelen sivatagban és lássuk hová jutunk!