Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...

Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...

Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 

De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.

De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.

Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló

fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.

Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 

De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.

De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...

Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 

benne bízik szívem.

Ő megsegített ezért vidám a szívem,

és énekelve adok neki hálát."

/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."

A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...

Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.

Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"

Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 

Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.

Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  

"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.

Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.

Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.

Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."

Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 

mert látod nyomorúságomat,

ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,

olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:

"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:

"Téged hívlak, Uram kősziklám, 

ne fordulj el tőlem némán!

Mert ha némán elfordulsz,

hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:

"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 

melyik úton kell járnod.

Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.

Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 

Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"

Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?

Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."

Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?

Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!

Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).

De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.

Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.

Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?

Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 

Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".

A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:

"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."

Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.

Helyettesítsük be:

"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."

Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!

Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Az első jaj

„A második angyal is trombitált,

és mint egy tűzzel égő nagy hegy

vetteték a tengerbe; és a tengernek harmadrésze

vérré lőn;

És meghala a tengerben lévő

teremtett állatok harmadrésze,

a melyekben élet vala…”

/Jelenések könyve 8,8-9/

Én nem tudom... nem szeretem az erőltetett magyarázatokat és jelentéseket a Bibliára vonatkozóan, de ez a mostani katasztrófa fájdalmasan a szívembe hasított, és óhatatlanul a fenti igeszakasz jut az eszembe. Persze ezt sem gondolom, hogy rá kéne erőltetni, csak hát...

Nevezetesen a kolontáli vörös iszap elszabadulásáról beszélek.

Tudni kell ehhez, hogy én egy Veszprém „Megyében” található, a katasztrófa sújtotta területtől körülbelül 50 km távolságban elhelyezkedő kicsiny falucskában töltöttem boldog gyermekéveim, ezt is tekintem „szülőhazámnak”, jóllehet az papírforma szerint Budapest.

S azt kell látnom, hogy most már nem csak távoli országokból jönnek katasztrófák hírei, hanem kis hazámból, a legszűkebb értelemben. Pontosan arról a területről, ahol a szívem van, ami addig a béke, nyugalom és biztonság szigete volt számomra.

A Megye! Az én drága Megyém! A sötétség felhői már ott is tornyosulni látszanak, hogy a pusztulás felé vezessenek mindent, ami még jó volt ebben a világban!

De nem csak ökológiai téren, hanem lelkileg, erkölcsi értelemben is…

Ami addig biztosnak, tűnt, ahol addig úgy gondoltuk nyugalomban és békében lehetünk, most, mint a cölöpház - melynek tartóoszlopait a víz sodrása lassan, majd egyre gyorsuló ütemben, de végül teljességgel kimossa az épület alól, hogy aztán az egész szerkezet hatalmas robajjal omoljon a vízbe - elenyészik az elmúlás iszapos sodrában.

Ilyenkor vérzik a szív! Felkiáltok! Fájdalom!

Nincs többé! Semmi nem a régi már! S nem tér vissza „soha már”!

Béke és biztonság?! Nem lesz sehol! Ha most még úgy is tűnik…

Már nem a régi a Megye, Frodó!

Ha békében, ölbe tett kézzel akarsz ülni, most talán még megteheted! Elhitetheted még magaddal, hogy minden rendben lesz. De előbb-utóbb…sűrűsödik a sötétség...

A Megye is megszűnik olyan lenni mint volt…
Kicsit úgy érzem magam, mint A gyűrűk urában... Mikor a kis hobbitoknak fel kellett ismerni, hogy ha még távolinak is tűnik, végül elér a rombolás hozzájuk is!

Magad kell hordozd a Gyűrűt, Frodo! Mert eljön a pusztulás hamar. De hogyan és miként? 
S mi ez a gyűrű? Nagyon sokat gondolkodtam már ezen. Hiszen én magam ezt nem tudom véghez vinni! Az is kérdés tehát, ki az Igazi GyűrűHordozó? Bárcsak eljönne már…a Szabadító!

Hiszen ki hozhat békét?!

Ha megkeressük a felelősöket, hogy jól megbüntessük őket, vagy hozunk egy újabb törvényt, mit oldunk meg? Ami megtörtént nem lehet semmivé tenni!

S ha ez nekem ily fájdalom, mit élhet át az, aki a hozzátartozóját veszítette el?

Nagyon várom már, hogy eljöjjön a Szabadító! De bárcsak többünknek lenne Reménység!

Bárcsak…

Hisz nem kér sokat, csak, hogy ismerd meg, higgyj Őbenne, szeresd, s ha szereted, parancsolatait megtartod.

„Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak!”

„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképen én szerettelek titeket.

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért.”

Ő pedig mindent ad, de nem mint jutalmat, amelyet jól megérdemelsz, hanem ajándékként.

Nem kell (nem is lehet) érte megdolgozni!

„Mert a bűn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet!”

A Halál mintegy fizetségként adja, amiért „megdolgoztál”, Isten pedig ajándékként adja az Életet, ingyen…

Mert „akié a Fiú azé az élet”

S mégsem fogadjuk el!? Még aki vallja sem várja igazán!

Hisz ezért jött hozzánk! Hogy békét és életet adjon, amelybe Ő teremtett, de mi eljátszottuk. Hogy visszaadhassa közvetlen jelenlétét, elvesztett Földünket, ami most láthatjuk hol tart! Nem lehet igaz, hogy kialakult az élet, hogy aztán cél nélkül tengődjön, valamit fejlődjön, csak úgy véletlenül és azután pusztulásba torkolljon.

Ez teljesen értelmetlen!

Ez csak logika, semmi más!

"A halál minden életet értelmetlenné tesz."

De akkor miért lett élet?!

Ez olyan mintha elkezdenénk egy mondatot, hogy aztán…


Ilyen…

Kérlek hallgasd meg! Csak egyszer!

Olvasd el amit akart, amiért eljött, és mi a célja!

Ne utasítsd el rögtön, mielőtt meg se néznéd az Ő Igéjét azzal az indokkal, hogy „azt is emberek írták”.

Persze, hogy emberek írták le, mert kik által szóljon az emberekhez? A bálnák nyelvét nem értjük, ha mégoly szép is. Isten azért választott embereket, hogy rajtuk keresztül az emberek számára érthető logikával fejezze ki gondolatait. Tégy meg annyit, hogy odafigyelsz, hogy megértsd. Ha elsőre furán fog is hangzani, meglásd – ha nem adod fel – látni és érezni fogod, ahogy megszólít és átjár az "Élő Víz", 
„Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.”

Nem a levegőbe beszélek, mert megtapasztaltam már ezt…és hihetetlen…

Azután, "amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből."

A sötétség sem tart örökké – ahogy Samu is megmondta.

Tapasztalni fogod Isten (újjá)teremtő hatalmának működését, aki így szól:

"Legyen világosság : és lőn világosság..."

Hulló levelek

Mikor elkezdem seperni az utcát, az udvart vagy a garázs előtti területet, és látom mennyi kosz és lehullott levél van szerteszéjjel, arra gondolok, bárcsak olyan lehetnék, mint Isten!
Csak csettintenék egyet és kész lennék a feladattal, sőt...

Igen ám, de aztán tovább elmélkedve a monoton mozdulatsorok végzése közben arra jövök rá, hogy ez nem lenne olyan, mint Isten!


Így van ez mindennel, ami eleinte nyűg és unalom, abban egyre elmélyülve élvezetünket lelhetjük.
Csak ott kell lenni!
Mondhatnék most bármit.
Például mikor először láttam távcsövemen keresztül a Jupitert, csak egy kakaó színű kis pacát láttam. Ma már színeket tudok megkülönböztetni a felszínén. S ez még semmi! Mindig léphetünk tovább! Vagy mondhatnék egy csodálatos gömbhalmazt, ami csillagok ezreinek sűrű kavalkádja. Első pillantásra csak egy halvány folt, majd további szemlélődés után több csillagra bomló, "grízes" kis csillagcsoportosulás.
De tényleg mondhatnék bármit! Lényeg az, hogy hogyan csináljuk!
Egy portás néni is viheti művészi színvonalúra a munkáját a maga nemében, vagy egy fuvaros, vagy egy raktáros, vagy egy akármi... bármilyen munka...

Lényeg az, hogy Isten sohasem választja a könnyebb utat!
Az jut eszembe most, amikor a Minden6ó című nagyszerű filmben Bruce és "Isten" együtt mossák fel azt a hatalmas csarnokot az utolsó centiméterig.
Ez nagyon jó példa!
Úgymond meghívom magam mellé Istent, hogy söpörjünk együtt! :) Tisztogassuk együtt az udvart, s közben az elme is kitisztul.
Elkezd igazán beindulni az elmélkedés, peregnek, tódulnak a gondolatok.
Ekkor meglátod Isten tanítását a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokban is.. Ha hagyod magad!
S azt is meglátod, megérzed, megtudod, miért nem mindegy mi módon végezzük, amit teszünk.
Meglesz a jutalma. Persze nem a jutalomért tesszük, ez fontos.

Egyik ilyen szép tapasztalat, amikor egy söprűt régen látott kis sarokban
dolgoztam. Már több éve lehullott levelek hevertek itt.
Mindenki látott már ilyet. Sötétbarna színűk van, már már fekete, és iszonyatosan porlanak, foszlanak a legkisebb érintésre is.
Vagyis visszafordulnak a természetbe. Ez csodálatosan szemlélteti Isten pontosságát a legkisebb részletekig. Nem pazarol, és mindennek megvan a helye! Nincs olyan, hogy valami csakúgy, önmagáért létezzen!
Mindennek célja, lényege értelme van! Még magának az életnek is!
Nincs semmi pazarlás! "Haszna" van - ha csúnyán szeretném mondani - mindennek.


Isten soha nem választja a könnyebb utat!
Ezt abból is láthatjuk - főképpen abból - ahogy feláldozta magát értünk!
Lehet, hogy ez egy elcsépelt sokat hallott és hangoztatott mondat, ami sokaknak semmit sem mond. Lehet, hogy sokaknak ez csak egy kifakult freskó egy omladozó templom falán. Lehet, hogy valakiből ez indulatokat, érzéseket vált ki! Lehet, hogy valakinek az élet értelme!
Akárhogy is legyen, ez bizony így van!

Mert mit is jelent ez?! Nekünk?! Nekem?!

Értjük-e ezt egyáltalán?

Értem-e ezt egyáltalán?