Önarckép

Korábban beszéltem már a festés jótékony hatásairól az önismeretet illetően. Nem véletlen, hogy ma már művészet-terápiát is alkalmaznak, bár pontosan nem tudom, hogy ez mit is jelent. Én megtaláltam a magam módszerét.
Annyira kitűnik minden jellemvonásom. Hiányosságaim, adottságaim, egyebek.
De mivel maga az általam létrehozott, vagy létrehozandó tárgy az ami feltárja hibáimat így nem is esik rosszul. Inkább olyan "objektív". Mintha csak annyit mondanék, például, hogy ez a fa lombhullató, kérge szürkésbarna, levelei kis fürtöket alkotnak stb. stb...
Egyik ilyen "hiány-betegségem", amiben azt hiszem magával a nagy Leonardo da Vincivel közösen szenvedünk (persze más más léptékekben :D) a dolgok be nem fejezése. Annyi-mindenbe belevágok, és aztán nem viszem végig. A kezdeti lelkesedés lankad, míg végül megelégszem az aktuális pillanatnyi állapottal, és már kezdem is a következőt, hogy aztán az is hasonló sorsra jusson. Persze lehet nem kell ilyen szigorúan venni ezt, mert ha egyazon témában több kép is készül, úgy az előző "befejezetlen" festményekkel járó összes tapasztalat már benne lesz a következőben. Így aztán az egész egy folyamattá terebélyesedik, aminek soha nincs vége, mert nem is lehet. És ez így számomra sokkal szimpatikusabb. De lehet, hogy most csak elfogult vagyok magammal szemben, és próbálok mentegetőzni, farigcsált vigaszokkal...:)

Képeim elé egy képzelt felvételi mappabeadáson

Nem szeretnék hazudni. Sajnos technikai nehézségekkel még küzdök. De dolgozom az ügyön.
Elmélyülni egy témában annyira még nem volt lehetőségem, hogy mindazt amivel foglalkozom absztrahálni is tudjam.
Nem szeretnék itt most hirtelen jött "megérzésektől" vezéreltetve bárminemű "elvonatkoztatást" az asztalra tenni, valódi mögöttes folyamat nélkül.
De sajnos egyéb "világi" kötelességeim eddig nem engedtek ecsetet fognom olyan mértékben ahogyan azt én szeretném.
Viszont tanulni mindenképp akarok. Tanulni és kamatoztatni.
Ha őszinte vagyok még azt sem látom pontosan ami bennem van, de tudom, hogy ott van, és nagyon akarom, hogy kijöjjön.
Mindehhez nagyon jó lenne egy mester, egy tanító, aki olykor eligazgat. Vagy akár egy jót lehet beszélgetni vele.
De tudom azt is, hogy ha ilyet nem találok, akkor magamnak kell végigmennem egyedül. De akkor sem teljesen egyedül, mert a Legnagyobb Mester, minden dolog Megalkotója fogja a jobb kezem, és tanít.
Ez remélem nem hangzik nagyképűen. Mármint én tudom, hogy nem az, de esetleg félreérthető.
Azért nem nagyképűség ez, mert ezt Ő ígérte. Mindenkink megígérte, és ha ez valóban Tőle származó talentum, akkor biztosítani fogja hozzá az eszközöket is, csak bízni kell benne.
Persze mindezt nem lehet önzésből, a magam dicsőségét hajhászva, mert akkor mindjárt értelmét veszti az egész. Nem.
Csakis olyan célzattal lehet, amit Ő rendelt el, és Ő tud egyedül, mert céllal helyezte el bennem ezt a talentumot.
Nagyon sokat kell még tanulnom, ezt is tudom.
Kitartónak lenni pedig azt hiszem magától értetődő.

Krízishelyzetben

A fiatal felnőttkor három problémája:
- a szülőkről való leválás
- egzisztencia
- tartós, intim párkapcsolat
Az információkért köszönet a kedves pszichológus-
hallgató Barátnőmnek. :)

Jelenleg én is ezek egyikével küzdök. Ki vagyok én? Mit akarok? Mihez kezdjek? Azt hiszem mindannyian ismerjük ezeket, hiszen mégiscsak mind emberek vagyunk, nem szükséges ezt most tovább "ecsetelni".
Krízisben voltam.

Aztán ezekben a napokban rádöbbentem arra, hogy
eddig mennyire céltalanul
éltem az életem. Persze találtam magamnak "pót-tevékenységet", hogy lelkiismeretemet megnyugtatva mondhassam: "minden rendben lesz így, csinálok valamit, aztán lesz ahogy lesz, majd alakulnak a dolgok"

De igazából sehogy nem tudtam "kiegyezni magammal", folyton csak jöttek a "befordult félórák", amikor csak merengek, és talán tudtam is, vagy inkább még csak éreztem, de nyíltan és őszintén bevallani magamnak nem mertem, hogy "nem jó ez így". Féltem, hogy ha ezt így tisztán kimondom, akkor változtatni kell bizonyos dolgokon. Elsősorban a gondolkodásomon. A változtatás pedig mind munkával jár, még szellemi szinten is. Ehhez pedig lusta voltam.Ez volt; szellemi pangás.
Olyan, mintha egy kellemesen meleg mocsárban feküdnék a hátamon, a kék eget kémlelve, de csak alig érzekelem, hogy süllyedek.
Aztán még hallottam egy prédikációt is a tudatosságról, és hogy, mennyire "automatizált döntéseket" hozunk, holott ha ezeket tudatosan tennénk sokkal jobb dolgokra jutnánk el.
Szóval minden arra mutatott, hogy itt most már valamin változtatni kéne, ahhoz, hogy ne csak egy helyben tébláboljunk.
Ezek és egyéb hatások vetettek arra az elhatározásra, hogy végre őszintén bevalljam magamnak, amit eddig eltussoltam.
Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, nagyon is fontos, hogy legyenek hosszabb- vagy rövidebbtávú és konkrét céljaid, amelyek úgymond irányban tartanak.
Természetesen célom volt eddig is a hitben való növekedés, és hogy Isten gyermekének megfelelő életet és viselkedést alakítsak ki minden helyzetben. Ezeken persze még van mit farigcsálni, de "meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" , így ezt az ígéretet megragadhatom én is.
Úgy gondolom, azt Isten sem akarja, hogy míg itt e Föld nevű bolygón tanulom az élet leckéit, ne legyenek közben magam elé kitűzött céljaim. Amelyek valamire inspirálnak, hogy ne csak sodródjak az árral, mint "kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele" , hanem "a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem".
Pál itt az Isten országáról beszél, mint cél, de maga a hozzáállás minden egyébre igaz, és jó ha elsajátítjuk.
Ha pedig Istennel járunk, vagyis lelkiismeretünkön keresztül szólni tud hozzánk a Lélek, akkor csakis olyan célokat fogunk látni, ami azzal nem ellenkezik.
"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál."
Ezt a verset korábban úgy értelmeztem; "Ó nagyszerű, az Úr mindent elintéz, nekem talán még gondolkodnom sem kell!"
De ugyanez a könyv mondja ezt is:
"Az embernek elméje gondolja meg az ő útát; de az Úr igazgatja annak járását"
Ez azt kell jelentse; van egy utad, egy magad elé kitűzött célod. Valami amit tudod, hogy meg akarsz tenni, el akarsz végezni. Ki tudja az is lehet, hogy ez is egy isteni sugallat. Lényeg, hogy te csak dönts mellette, végül majd úgyis megtudod valóban isteni volt vagy nem. De ne kételkedj amíg valami felé tartasz, hisz "tudjuk, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak."
Isten végül eldönti, sőt már el is döntötte, valóban mit szán neked, és nyugodj meg, a maga idejében te is meg fogod tudni, hogy mi is az pontosan.
De ha összhangban vagy Vele, vagyis a lelkiismereted nem más mint Lelkének hangja, akkor nyugodtan bízhatsz abban, hogy nem csinálsz valami olyat, ami ellenkezik az Ő akaratával.
Mert"megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel."

"Én csak egy kis gyermek vagyok..."

Rendet raktam raktárainkban, ahol iszonyatos kupleráj volt. Miután visszanéztem eltelt napjaim munkájának gyümölcsére, "látám, hogy ez jó". Pedig ez csak egy aprócska rendszerezés. Felsóhajtottam mondván: "fú de jófej vagyok..."
Öreg hiba. Ilyen rendet és kitartást nem sűrűn látok kezeim közül kikerülni. Nyilván van valami, vagy inkább valaki aki vezérel minden munkavégzésben. Még a legapróbb dolgokban is. Persze jó ha van egy kis elégedettség egy "hasznos nap után", de Róla nem szabad elfeledkezni.
"Minden embernek meg kell tanulnia, hogy az élő, mindenütt jelenlevő és mindig tevékeny Isten a legfőbb. Ő képességeket, talentumokat kölcsönzött neki, hogy felhasználja; értelmet adott neki, hogy alkosson; szívet adott neki, hogy trónjának helye legyen; szeretetet, hogy áldásul áradjon mindazokra, akikkel érintkezésbe kerül; lelkiismeretet, amelynek hangja által a Szent Lélek meggyőzheti őt bűneiről, az igazsságról és az ítéletről." - ahogy egy kedvenc íróm mondja.
Az én személyes példám bár csak egy hétköznapi tevékenység, nem egy királyság vagy ország vezetése. De mivel mindannyiunknak vannak "hétköznapi" tennivalóink sőt szinte csak azok, ezért ezekben láthatjuk meg milyenek vagyunk, és itt is igyekezhetünk, lelkesedéssel mert..."a ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az."
Ebben az esetben együtt kiálthatunk fel a "nagy és bölcs" Salamon királlyal:

"...most, óh én Uram Istenem, te tetted a te szolgádat királylyá,...
Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.
Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást
tenni a jó és gonosz között"

"Mert a kinek van, annak adatik..."

Nem jó úgy játszani, hogy közben azt nézem kinek felelek vagy nem felelek meg. Pedig valami ilyesmi határozza meg egy ideje (amit nem tudom pontosan mikor kezdődött) minden munkámat. Illetve majdnem mindent. A "művészeti tevékenységet" mindenképp. Pedig igy játszani nem lehet.
Szabadon játszani, megkötözve nem lehet. "Ó ez az akadémizmus" - mondhatnám. Dehát ha még csak az lenne...
Nem jó ez így.
A festészet olyan dolog amit TENNI KELL. Ezt ne úgy értsd ahogy olvasod. Ez olyan amit mindenki ismer aki bármit is önszántából csinált már. Mondhatnám hogy "kötelesség", DARMA, vagy KERESZT. Ami egy önkéntes dolog, semmiképp sem külső befolyásra induló törekvés. MEG KELL TENNI. Mert talentom. Mert azt mondja az Írás:

"Mert a kinek van, annak adatik,
és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van."
/Máté 13,12/

Tehát meg kell tanulni először ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az igazi alkotást. Illetve volt egy mondása Joseph Beuysnak, aki valamiért nagyon szimpatikus nekem; ne várj addig amíg majd úgy gondolod, hogy tudni fogsz, hanem kezdd el azt amit csinálni akarsz. A lényeg ennyi.
Na ez nagyon szép, csak az a gubanc ha az nincs meg mit akarok csinálni.
Vagy az "alkotói program" az a tanulás folyamatával együtt fog megérkezni? A "munkavégzés" közben felvetődő, megoldandó és megoldott problémák fogják megadni az utat?Vagy ez is csak egy lehetőség? Hogyan működik ez?
Néha épp ezért érzem béklyóban a két kezem. Ez a megfelelni óhajtás teljesen meg tud folytani.
Néha úgy érzem emiatt nincs is jogomban hogy ecsetet vegyek a kezembe, mert minek: "Hiszen úgy sincs mondanivalód, és különben is, kit érdekel mit csinálsz?" - szól egy kis hang.
Másik oldalról viszont ott egy hajtás ami nem hagy nyugodni, ami lelkifurdalást okoz akkor, ha hagyom parlagon ezt a tevékenységet. Ez ugyanakkor bátorít is, ha már az állvány előtt vagyok. Mikor ez utóbbi felerősödik és az előző elhalkul akkor érzem igazán jól magam.