Miért csinálod a fesztivált?

Nem vagyok az a kifejezetten fesztiválozó típusú ember. Idegesít amikor nem hallom a mellettem lévő embert, és amikor egyszerre hat-féle zenét kell hallgatni, hatalmas hangerővel. Tömeg, tolongás, helyszűke...

Kitelepülünk a városokból, és létrehozunk egy ugyanolyan minivárost, mint ahonnan elszabadulni óhajtottunk. Saját belső renddel, törvényekkel, egyéni és kizárólagos fizetési módokkal, sajátos jelképrendszerrel, amely minden pillanatban igyekszik jól beégni tudatunk rejtett aljnövényzetébe.

Egy ilyesmi fesztiválon volt szerencsém részt venni a minap a munkámból kifolyólag. 

Igyekeztem megfigyelni. Megfigyelni a helyet, az embereket, a jelenségeket és próbálni következtetni a mögöttük húzódó lelki és szellemi indítékokra és tartalmakra.

Miért akar például több-tízezer fiatal ugyanabban az időben ugyanazon kemping területén sátorozni, nem kis nyomorgást idézve ezzel elő? Mindezt úgy hogy ráadásul igen mélyen kell a saját vagy a kedves szülei illetve egyéb hozzátartozó pénztárcájába nyúlni. Netán kuporgatni a lóvét egész éven át erre a néhány napra!

Az a terület ahova két héttel azelőtt még a kutya sem akart letáborozni, pedig igen tágas hely lett volna, ráadásul teljesen ingyen, vagy legalábbis kisebb költségekkel, most hirtelen egy időben lesz minden ember számára a Kánaán, ahova az aszfaltozott úton való bukdácsolás, órák hosszáig történő sorban állás, aszalódás a napon, a porban sem jelent elégséges akadályt, sőt talán még 'buli' is.

Aztán ahogy jártam a várost és megfigyeléseket tettem, azt láttam, hogy ezek a drága fiatalok ötös, tízes vagy még nagyobb számot kitevő kis csoportokban üldögélnek itt-ott a fűben, az út szélén, és beszélgetnek. Együtt töltik az idejüket. Közösen. Közösségben teszik ugyanazt. Közös élmény, közös kaland. Együtt ver a szívünk a színpadon fellépő aktuális előadó zenéjének ritmusára, együtt rázzuk magunkat, ugyanarra a dallamra, ugyanabban az ütemben. Észre sem vesszük és a zene máris megmozgatott. 

Amit nem kaptál meg az egész év során, mert csak készülni kellett a vizsgákra, a témazárókra, megfelelni a tanárok és az iskola rendszerének, vagy úgy csinálni, mintha megfelelnénk, vagy éppen direkt az ellenkezőjét tenni, annak amit a rendszer diktál, vagy esetleg kitakarítani a szobádat, hallgatni az alsó szomszéd állandó zsörtölődését a hangos zenéd miatt és a többi, és a többi, azt most itt mind megkaphatod. Sőt még többet is. Sőt mi adjuk neked az élményeket, neked csak fogyasztanod kell, a szó szoros értelmében. Meg persze hozni némi pénzt cserébe, dehát az úgyis csak pénz, nem igaz? Élményeket kapunk viszont, "feelingeket", amit sehol máshol.

Olyan ez mint a középkorban a fordított napok, farsang ősei, amikor a királyból bujdosó lett, a koldusból pedig fejedelem egy napra. A szamár ülte a törvényt, a bíró pedig a sárga földig itta magát szimultán. A modern generáció ünnepei ezek. Fesztivál. Benne is van a szóban. Festivity = ünnep. Amikor kiengedjük a szelepet. Mint az ókori bacchanáliákon, a Dionüszosz-ünnepek alkalmával. De mivel a ma klasszikus értelemben vett ünnepek, amelyek valaminek emléket állítanak, mint például a húsvét, az államalapítás ünnepe vagy egyéb a múlt talaján megtorpant jeles események, mivel a múltból táplálkoznak ezért megkövültek, és nem adják meg az itt és most élményét, amely által ma, a mostani pillanatban kapcsolódni tudnánk hozzájuk. De ide sorolhatnánk akár a színház intézményét is, amely az ókorban több napig tartó kulturális és erkölcsi érték-közvetítő eseménysorozat volta mellett nem kis mértékben járult hozzá a kedves megjelent "ünneplőkben" tomboló feszültségek alapos levezetéséhez, elég csak megnézni egy bacchanalia festményt, jóllehet ez is pusztán közvetett tudósítást ad, hiszen az adott festő képzelete alapján kapunk információt, és nyilván az is amolyan jelképes sűrítése a történéseknek. 

Ma pedig mi jut eszünkbe ugyanerről: színház? Vörös függöny? Páholyok? Szépen felöltözött urak és hölgyek? Sok-sok fény- és hangeffektus, látványos díszletek, színes jelmezek? 

Ha csak nincs a kifejezetten sugárzó színészi jelenlét, amely által a játék a néző ("ünneplő") érzékelésében "itt és most"-ként valósulhat meg, akkor a színház is csupán egy ön-ámítás. 

A fesztivál viszont? Valódi közösségi élményt ad. Valódi eseményekkel, amelyek itt és most történnek velem, vagy a Pistivel vagy a haverokkal, amikről aztán "storyzni" lehet. A hatalmas koncert-kínálatnak köszönhetően úgy tűnik, mintha én magam választhatnám meg, mi az amit épp most hallgatni, csinálni akarok, mely együttes előtt szeretnék csápolni a haverokkal stb...

Kempingezés egy sátor-rengeteg közepén? Semmi gond, legalább nem az unalmas tűzfalat kell egész nap szemlélni, vagy a szomszéd néni teraszát, akinek már ismerjük az egész fehérnemű-gyűjteményét, köszönhetően az állandó teregetésnek.

Élmény, energia, zaj, éjszakába nyúlóan...

Ahogy ott álltam a tömegben, és igyekeztem megfigyelni, azon gondolkoztam vajon mi lenne ha megtudná ez a sok-sok fiatal, hogy van egy végtelen Lény, aki mérhetetlenül szereti őket, és a legjobbat szeretné nekik?

Annyira szereti őket, hogy a saját egyetlen Fiát adta értük, érted is, és érted is... jóllehet magunk sem értjük még ezt teljesen. (Itt szökött könny a  szemembe.) Azért tette mindezt, hogy minden értelmet meghaladó békességünk legyen Benne, és bennünk lakhasson, hogy Vele együtt életerős és tántoríthatatlan fiatalok legyünk, nők és férfiak Őbenne, mint sasok a szelek szárnyán? Állandó közösségben Vele és egymással. Ilyen egyszerű. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó lenne itt elkiáltani magamat, hogy kifejezhessem mindezt. De aztán rájöttem, hogy vajmi kevés volnék én ehhez. A megszámlálhatatlan mennyiségű hangfal a sok-sok óriási színpad, a zenekarok, és kis kocsmák, diszkók együttesen kibocsátott zajszintje messze felülmúlja az én "hangos kiáltásomat". Ez nem az én harcom, ez az Övé. Úgyhogy inkább maradtam csendben. 

Így van felépítve a rendszer. Legyen többféle stílus, megannyi előadó, elégítsen ki minden ízlést hogy, mindenki megtalálja a számítását, a lényeg, hogy senki ne hallja meg a "csendet".

"Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el."

"Azon a napon megharsan a nagy kürt, és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok földjén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén."

"Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd meglátod, örömre derülsz, repesve tágul a szíved."

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"