Az ígéret örököse

Valamilyen furcsa oknál fogva ma hajnalban öt órakor felébredtem, és halkan, hogy házastársamat fel ne ébresszem, kikeltem az ágyból, majd kimentem a hátsó teraszra egy kis szemlélődésre. Gyönyörű volt. Feltekintettem a csillagokkal terített éjszakára. Egyetlen ige jutott az eszembe, mely Dávid zsoltárai között található:

"Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: 

Micsoda az ember - mondon - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?"

Milyen érdekesen fogalmaz: "újjaidnak munkája". Mintha minden egyes tapintása ezen a fekete szöveten egy-egy fényes pontot, hagyott volna maga után. Mintegy ujjlenyomatként jeleket helyezett volna el az égen.

De vajon mit jelent egészen pontosan, hogy "látom egeidet"? Miért van az ég többes számban? Ez nagyon érdekes. Persze ez lehet a Károly-fordítás sajátossága is. Nem tudom.

Tegnap hallottam egy érdekes történetet a Talmudból, a gyermek Ábrahámról, aki az ókori Ur-Kaszdimban élt a családjával. Apja, Táré bálványkészítő mester volt vagyis egy politeista nézetű kultúrában nevelkedett, amilyen talán a mienk is. Szerette kémlelni az eget, és abból, hogy látta, csupán egy nap és egyetlen hold van, arra a gondolatra jutott, hogy Istenből is kizárólag egyetlen lehetséges. Nagyon kíváncsi lettem volna a gondolkodás menetére, ahogy egy kisgyermek egy ilyen környezetben erre a következtetésre jut. Nyilván egészen más kulturális beágyazottságban történt mindez, ezért talán nem is érteném egészen.

Ezek után a kicsi Ábrahám bement éjszaka apja műhelyébe, és összetörte a szobrokat. Reggel aztán jöttek a szolgák, lett nagy kétségbeesés, futkosás, hívták az öreg mestert, az meg csak fogta a fejét. Most mi lesz az életünkkel, oda lett minden, ki tette volt ezt? Ábrahám jött, vállalta tettét. De miért törted szét az összeset? -  szólt a kérdés. Nem az összeset, - volt a válasz - nézd csak, egyet meghagytam, a Legnagyobbat. Táré megértette ezt. Ezek után nem sokkal az Úr szólt hozzájuk és "kihívta" ("ecclesia") őket Ur-Kaszdimból, amiről tudni kell, hogy a fénykorában 2 milliós lakosságot is számlált. Bár nem tudom, hogy ez egybeesik e ezzel az időszakkal. A lényegen nem változtat. Ábrahám és szűkebb családja a megszokott anyagi jólétet és a "biztos talajt" hagyta el úgymond, és indult el a sivatagban Kánaán földjére, mert ezt az Úr ígérte nekik.

Hajnali hat óra van, már egy óra telt el mióta írni kezdtem. Kimegyek ismét az ég alá. Már kékül, csillagok nem látszódnak csak a Vénusz és a Jupiter. Keleten fátyolos rózsaszín és narancsos színekben jelez a nap, hogy kelni készül, emelkedik égi pályáján, hogy minden mást fényforrást elmosson.

"Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én  mutatok neked! És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat akik téged áldanak, és  megátkozom aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak benned a föld minden nemzetségei" 

Figyeljük csak meg, hogy a "téged áldók" többes számban vannak, az átkozó pedig csak egyes számban. Ez az eredeti szöveghez hűen olvasható, ilyen tekintetben. "...és megáldatnak benned a föld minden nemzetségei". Milyen érdekes. Tehát ez azt jelentené, hogy minden nemzetség áldani fogja Ábrahámot? "Megáldatnak benned". Furcsa mágikus szavak, de vajon mit jelentenek?

"Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. Neked adom és utódaidnak a földet, ahol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek."

Tegnap tudatosult csak bennem ennek az ígéretnek a mai napig ható volta. Ez hatalmas megnyugvással és békével tölt el. Ezek az ígéretek ugyanis, "jobb ígéretek", mint bármilyen más ígéret, a lehető legjobbak. Velünk az Isten! Immanuel! Velem az Isten! Sőt, bennem az Isten! S mint örökös biztos lehetek ennek az ígéretnek a valóságában, mert nem csak Ábrahámról szól az ígéret, ahogy olvassuk, hanem utódairól is. Kik pedig az ő utódai? "Akik hitből valók, azok Ábrahám fiai." (Gal 3,7) 

Mi vagyunk akiket felkarol. Hinni Istennek, és ezért Isten igaznak fogad el - ahogy az Írás mondja.
Most nem is tudom, hogy kéne ezt befejeznem. A Nap felkelt, megkezdte égi pályáját kék fényű sátorában, úgyhogy azt hiszem be kell fejezzem ezt az írást, nem azért mert vámpír vagyok és nem bírom a napfényt, de valamiért abba kell hagyni.

Végezetül még talán ennyi:
"Mivel pedig e gyermekek (mármint Ábrahám utódai) test és vér részesei, ő is (Isten Fia) hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt (ő az az egyes számú személy aki minket átkoz, ahogy fentebb írtam), és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám leszármazottait karolja fel. Ezért mindenben hasonlóvá (sőt azonossá) kellett lennie testvéreihez..."

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 

benne bízik szívem.

Ő megsegített ezért vidám a szívem,

és énekelve adok neki hálát."

/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."

A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...

Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.

Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"

Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 

Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.

Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  

"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.

Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.

Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.

Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."

Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 

mert látod nyomorúságomat,

ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,

olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:

"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:

"Téged hívlak, Uram kősziklám, 

ne fordulj el tőlem némán!

Mert ha némán elfordulsz,

hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:

"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 

melyik úton kell járnod.

Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.

Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 

Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"

Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."

Fényes csillag, hajnal fia

A Jelenések könyve utolsó fejezetében Jézus, "fényes és hajnali csillag" képével azonosítja önmagát a számunkra. Számunkra, akik ha felnézünk, tudjuk, hogy mi az? Ha tudjuk. Ahogy azt is, hogy "Dávid gyökere és ága". "Ama gyökere és ága", "ama fényes és hajnali..." Ez sem mindegy.

Nem csodálkozom, ha istenként tisztelnek, tiszteltek égi jelenségeket, mint például a bolygókat és a fényes csillagokat. Ahogy erről írtam már, magam is megtántorodom és csodálva eszmélek, mikor egy-egy pillantást vetek az éjszakai vagy hajnali égbolt tündöklő gyémántjaira.

Krisztus azt üzente Mózes által: "szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, a melyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt."

Viszont attól, hogy felnézek az égre és elmerengek ezeken a dolgokon valójában még nem végzek "ördögűzést". Hiszen a zsoltáríró így szól mikor feltekint: "Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?" 

Vagy például a 19. zsoltárban:
"Az egek hirdetik Isten dicsőségét (...) Sátrat készített a napnak, amely, mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján. Elindul az ég egyik szélétől átível a másik széléig, nincs rejtve melege elől semmi."(új ford.) Ha ezt a pár sort kiragadnánk, azt is hihetnénk, hogy ezt egy naphimnuszból idéztük. (Ezért is érdemes  mindig a szövegkörnyezetben és több párhuzamos verssel együtt átnézni egy szakaszt.)

A folytatásban már az Úr törvényéről beszél, a napot pusztán, mint metaforát használja a költő. Mivel ez valóban egy költemény, és a zsoltárok könyve tele van ilyenekkel. Varázslatos.

Ézsaiás könyvében viszont még egy érdekességet találhatunk, a sok egyéb mellett, ami valahogy most kapcsolódik. Ez a könyv bár nem énekek gyűjteménye, de mégis tele van gyönyörű, lírai képekkel. Ézsaiás is egy "költő" lehetett, Istentől jövő ihlettel. Persze kérdés hogy a mű hány százalékban tartalmazza a próféta saját, invenciózus képalkoltó képességét és mennyiben a közvetlenül Isten által ábrázolt fogalmakat. Ehhez még mélyebben kéne tanulmányozni. De az is kérdés, hogy vajon jöhet-e ihlet Isten nélkül is? Ha igen vajon, honnan? A természetből? A zseniből? Vagy kár is ezt a kérdést latolgatni?

Tehát visszatérve Ézsaiás könyvének 14. fejezetére... 

Ugyanazt a képet láthatjuk viszont, amit a feljebb idézett Jelenések könyvében:
"Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?"

Nem pontosan ugyanaz, hiszen itt egy "zuhanó csillagot" látunk, de fényes is és hajnali is. Hajnal fia.

"Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet (...)

hasonló leszek a Magasságoshoz."

Vagyis olyan "csillag" sajátja ez, amely azon túl, hogy szép és dicsőséges, nem Istenre irányítja a figyelmet, hanem minden hódolatot önmaga számára kíván fenntartani. Hasonlóvá lenni a Magasságoshoz.

Mik tehát ezek a csillagok? Mire tanít mindez?

A Biblia több esetben is használja őket, mint jelképet. Láthattuk, hogy magát Krisztust is, de emellett angyalokat is jelképezhet. Mindig megvizsgálandó az aktuális szövegkörnyezet, melyben a részletek értelmet nyernek. 

"Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?"- olvashatjuk Jóbnál. Ezek alapján - "Isten fiai" -  talán Isten angyalai, Isten teremtményei? Így akár mi magunk is lehetnénk?

A csillagok "együtt örvendezének..." Erről én Isten teremtményeinek "gyülekezetére" asszociálok. Micsoda óriási öröm lehet ott!! Talán a teremtés negyedik napján!? De most ne menjünk el más irányba.

Érdekes ha megnézzük mit mond Jézus, épp azelőtt, hogy hajnali csillagként írja le magát. 

"Én Jézus küldöttem az én angyalomat..." Küldöttem az én angyalomat. Ha megnézzük az eredeti, görög szöveget ott ez áll: ang'-el-os. Jelentése: hírnök, követ, küldött, angyal... Óriási. Küldöttem az én küldöttemet? Ezek szerint így is fordíthatnánk:

Én Jézus küldtem az én fényes, hajnali csillagomat, mely Rólam kell, hogy hírt adjon! Én vagyok ama... Ha pedig megnézzük, hogy az Írás ugyanezen lapján, alig néhány sorral feljebb, milyen jelenet tanúi lehetünk, újabb következtetésre kell jussunk. Itt ugyanis épp "ama küldöttet" láthatjuk Jánossal érintkezni, akit Jézus említ a fenti versben.

"És én János vagyok, a ki ezeket hallottam és láttam: és mikor hallottam és láttam, leborulék az angyal lábai előtt, hogy őt imádjam, a ki nékem ezeket megmutatta.

Az pedig monda nékem: Meglásd, ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak, a kik megtartják e könyvnek beszédeit. Az Istent imádd!"

Elképzelem ahogy az idős apostol épp térdre ereszkedik, és ezt látva, az angyal életteli szemeit valami aggódó feszültség érzete önti el, majd arca szigorú lesz és azonnal intve és dorgálva szól Jánosra: "Vigyázz, ne tedd...!"

Ez kell legyen minden valóban "Istentől küldött" megjelenése és cselekvése, legyen az angyal, csillag, vagy ember!
Küldött!