Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

"A téma az utcán hever?"

Megint egy érdekes tapasztalatban volt részem a minap. Hazafelé tartottam gyalogszerrel, mikor a tőlünk nem messze lévő vasúti töltés oldalában egy embert láttam feküdni.

Csíkos pulóvert hordott, ezért először megijedtem, hogy meg van kötözve, de aztán rájöttem, hogy csak illúzió.

Egy hajléktalan valószínűleg, hiszen így hobbiból csak úgy senki sem fetrengene szívesen beton és fű határán!

Mikor közelebb értem láttam, milyen édesdeden alszik, talán az italnak köszönhetően. A kis motyója egy fehér reklámszatyorban hevert az egy méteres körzetében.

Na, most itt kezdődik az izgalom, amikor a gyalogosátkelőn a lámpa zöldre vált, és én elindulok a túloldalra, egyenest a szegény hontalan irányában.

Nagyon ismerős az érzés?! A pulzus megemelkedik. A szív egyre erősebben kalapál. Kis izzadságcseppek a homlokon.

Érzem, hogy valami itt bennt motoszkál, valami nincs rendjén!

Most mit tegyek? - szól a kérdés irgalmatlanul. Ejj, fránya lelkiismeret!!

"Szellemi kerekasztalom" minden tagja kiabál. Ilyenkor mintha minden "képviselő" fontosnak érezné, hogy megjelenjen az ülésezésen. Mintha mindegyiknek ugyanolyan vétójoga volna. Peregnek a gondolatok.

Az egyik így kezdi:

- Jajj ugyan már mit akarsz ettől, hisz úgyse segíthetsz rajta!

- Nézd milyen koszban fekszik! Biztos nem tegnap fürdött ... és nem is ma..

- Menj tovább, hidd el nem te leszel az egyetlen!

Aztán ezzel a "párttal" szemben megjelenik egy másik hang:

- Ha most elmész mellette...húú... te soha nem hallottál még az irgalmas samaritánusról?

- Kik mentek el a félholtra vert mellett? A pap, meg a lévita? Vagy hogy is volt? Te is hasonlóan akarsz eljárni?! Te "szent"...

Újból az előző frakció:

- Még a végén valami betegséget kapsz tőle, s közben te nem adtál neki semmit!

- Azt hiszed, hogy egy jó napottal könnyítesz rajta? Senkinek sincs szüksége az együttérzésedre, menj csak tovább, különben is fel kéne ébreszd, pedig lehet épp szépet álmodik.

Közben már a zebra felénél járok.

- Azért egy százast hozzávághatnál, biztos örülne neki!

- Áhh, azt inkább ne, úgyis csak piára, meg cigire költi!

- Na jó, dehát legalább addig van egy kis öröme. Valószínűleg én se bírnám az utcán ital nélkül, ki tudja!

- De mivan ha épp akkor üti el egy autó, amikor abból a fröccsből enyhít magán, amihez TE segítetted hozzá! .. TE GYILKOS...!

NA JÓ, ENNYI ELÉG!! De mi a legjobb megoldás?

Mégse mondhatom, hogy nem veszem emberszámba! Átértem a túloldalra. Itt van előttem a helyzet.

Az utcán hever...

Odamenve próbálom szólongatni. De nagyon nyugodtan alszik. Lehet, hogy volt valami kis itóka, de nem feltétlenül.

Áh hagyjuk itt. Nem tudok mit csinálni vele. Így hát tovaindultam..aztán.. na hát mégis..ha már idáig eljöttél! Dehát... na... most mit?...

Legalább a látszat kedvéért, bár a járókelők már így is hülyének néznek. :) Ha egyáltalán figyel valaki, bár kötve hiszem.

Legalább kétszer bizonytalanodtam el, és kétszer fordultam vissza. De mivel többszöri felszólításra, és kissé gyengéd böködésre sem kelt fel, így aztán otthagytam. Mit csináljak? Haza mégse vihetem. Bár az is egy érdekes alternatíva lenne. Dehát család, meg minden...tudod. Az már kissé neccesen kivitelezhető.

Megpróbáltam azért egy étkezési utálványt a kezébe nyomni, úgy hogy a szél ne fújja el.

Aztán elindultam hazafelé. De mivel valóban nem messze lakom, az a gondolatom támadt, hogy mi lenne, ha hoznék neki valamit. Az talán kielégíti kerekasztalom minden tagjának elképzeléseit. Nem pénz, de mégis valami! Valami ehető. Ugye, pénzt azért mégse, nem? Vagy akár ?

Jó kérdés?

Végül 10 perc múlva vidáman baktattam visszafelé, egy kis elemózsiával a kezemben.
Imádkoztam, hogy biztosan ott legyen még az uraság, s ha így lesz, én boldog vagyok, mert az Úr ma engem használt, hogy valami kevés eleséghez jusson szegény ember.

És ott van!!! Yes, bingo, ezazezazezaz, és még 1000x, sőt mitöbb, mintha kezdene mocorogni.

Odamentem a kezébe nyomtam a zacskót:
- Étel van benne meg egy kis gyümölcs, egye meg - mondtam.
- Jaj nagyon köszönöm - s közben kezdett feltápászkodni, mert zavarba jött. A szokatlan testhelyzet miatt gondolom. Mert ugye jobb sorsú ember nem szokott a flaszteron feküdni. Egyem a szívét próbált disztingválni (remélem jó értelemben használom a szót). Dehát sajnos előfordul az ilyesmi. Mondtam volna, hogy maradjon csak nyugodtan.
- Kellemes.... napokat! - vágott közbe, s közben tényleg őszintén mosolygott. Nagyon szépen. A tekintete egyébként nem volt "kótyagos", inkább csak "bohókás". Na mindegy ez már részletkérdés.
Ő kapott egy kis csomagot, én pedig talán még többet kaptam - vidámság. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de aki mást felüdiít az - nem az üdítő -tényleg maga is felüdül.
Nem nagyon beszélgettünk, hiszen hagytam hogy egyen, így aztán továbbléptem. Pedig lehet kellett volna.

Na de miről?

Ez is jó kérdés!

Fess, alkoss...gyarapíts!?

Végre valahára elkezdtem festeni...

Kicsit rossz érzés volt eleinte, ugyanis rögtön hatmillió gondolat tódul az elmémbe. Ez azért rossz ilyenkor, mert képtelenség rendszerezni, s mikor leülök, hogy levessem ezeket a papírra, rögtön elvesztik alakjukat és mintha szublimálnának.
Így jártam most is azt hiszem.
De azért maradt valami talán...
Másik ami miatt rossz, hogy képtelenség odafigyelni arra amit festek. Így jönnek aztán az olyan gondolatok, hogy "á inkább nem is ezt kéne festeni", meg "ez olyan unalmas, keress valami mást!" De ez ugyanolyan lenne, mintha elvennék egy nőt feleségül, és aztán miután "rájöttem" hogy mégsem az - persze ezzel átverem saját magamat - keresek másvalakit akivel aztán ugyanez a probléma vetődik fel egy idő után. Tehát a probléma belül keresendő, nem a körülményekben.

Szóval kis szellemi kerekasztalom minden tagja felébred ilyenkor és 100%-os hangerővel kezd kiabálni.
Még az is eszembe jutott, hogy inkább fessek egy önarcképet, de aztán úgy voltam vele, hogy ha nem tartok ki emellett amit most festek, akkor a következő tárgy, amit 2D-be helyezni próbálnék ugyanígy járna. Még másik indok, hogy nem festek önarcképet az, (és ez mostanában megdőlni látszik), hogy nehogy nárcista vonásokat fejlessszek ki. Egy időben sok önarcképet csináltam, de pont emiatt letettem róluk. De ha formai szempontból festeném az arcom, mivel nincs más modell, ez egy újabb magyarázat lehetne, s így megmenekülök a nárcizmus vádjától.
Na persze ez megint csak elméleti csűr-csavarás és a vége megint csak ugyanoda vezet, hogy túl sokat vagyok elfoglalva a saját kis buta dolgaimmal.
Lényeg az, hogy ezt csinálni kell ahhoz, hogy letisztuljon.
Egyébként nagyon érdekes önismereti hozadékai is vannak ennek - nem véletlenül alkalmazzák terápiaként is. Ugyanis ha festek, rögtön látom magamat a folyamatban, hogyha három üveget látok magam előtt akkor is. Ebből most gondolhatná bárki, hogy mekkora egy egoista vagy, de nem. Pontosan látom, hogy mik a rossz tulajdonságaim. Ahogy húzom az ecsetet, az hogy mennyi szünetet tartok, vagy tartok-e egyáltalán. De ezek nem mint szemrehányás jönnek elő, hanem száraz tényekként, és igazából nem is esik rosszul, mert annyira objektívnek tűnik.
Maga a kompozíció, a kiválasztott tárgyak és a színek is mind-mind információval bírnak valószínűleg, de ezeket még nem fejtettem meg. Ezt nem mint újkeletű dolgot jegyzem meg hanem, mint általam újrafelfedezettet.
Ezt a néhány sort a kép festésének szünetében vetettem ide. Lehet, hogy hasznos, lehet hogy csak növelte a szellemi szemetet ezen a csodálatos VilágSzélesPókhálón, de most megyek vissza és folytatom...