Önarckép

Korábban beszéltem már a festés jótékony hatásairól az önismeretet illetően. Nem véletlen, hogy ma már művészet-terápiát is alkalmaznak, bár pontosan nem tudom, hogy ez mit is jelent. Én megtaláltam a magam módszerét.
Annyira kitűnik minden jellemvonásom. Hiányosságaim, adottságaim, egyebek.
De mivel maga az általam létrehozott, vagy létrehozandó tárgy az ami feltárja hibáimat így nem is esik rosszul. Inkább olyan "objektív". Mintha csak annyit mondanék, például, hogy ez a fa lombhullató, kérge szürkésbarna, levelei kis fürtöket alkotnak stb. stb...
Egyik ilyen "hiány-betegségem", amiben azt hiszem magával a nagy Leonardo da Vincivel közösen szenvedünk (persze más más léptékekben :D) a dolgok be nem fejezése. Annyi-mindenbe belevágok, és aztán nem viszem végig. A kezdeti lelkesedés lankad, míg végül megelégszem az aktuális pillanatnyi állapottal, és már kezdem is a következőt, hogy aztán az is hasonló sorsra jusson. Persze lehet nem kell ilyen szigorúan venni ezt, mert ha egyazon témában több kép is készül, úgy az előző "befejezetlen" festményekkel járó összes tapasztalat már benne lesz a következőben. Így aztán az egész egy folyamattá terebélyesedik, aminek soha nincs vége, mert nem is lehet. És ez így számomra sokkal szimpatikusabb. De lehet, hogy most csak elfogult vagyok magammal szemben, és próbálok mentegetőzni, farigcsált vigaszokkal...:)

Képeim elé egy képzelt felvételi mappabeadáson

Nem szeretnék hazudni. Sajnos technikai nehézségekkel még küzdök. De dolgozom az ügyön.
Elmélyülni egy témában annyira még nem volt lehetőségem, hogy mindazt amivel foglalkozom absztrahálni is tudjam.
Nem szeretnék itt most hirtelen jött "megérzésektől" vezéreltetve bárminemű "elvonatkoztatást" az asztalra tenni, valódi mögöttes folyamat nélkül.
De sajnos egyéb "világi" kötelességeim eddig nem engedtek ecsetet fognom olyan mértékben ahogyan azt én szeretném.
Viszont tanulni mindenképp akarok. Tanulni és kamatoztatni.
Ha őszinte vagyok még azt sem látom pontosan ami bennem van, de tudom, hogy ott van, és nagyon akarom, hogy kijöjjön.
Mindehhez nagyon jó lenne egy mester, egy tanító, aki olykor eligazgat. Vagy akár egy jót lehet beszélgetni vele.
De tudom azt is, hogy ha ilyet nem találok, akkor magamnak kell végigmennem egyedül. De akkor sem teljesen egyedül, mert a Legnagyobb Mester, minden dolog Megalkotója fogja a jobb kezem, és tanít.
Ez remélem nem hangzik nagyképűen. Mármint én tudom, hogy nem az, de esetleg félreérthető.
Azért nem nagyképűség ez, mert ezt Ő ígérte. Mindenkink megígérte, és ha ez valóban Tőle származó talentum, akkor biztosítani fogja hozzá az eszközöket is, csak bízni kell benne.
Persze mindezt nem lehet önzésből, a magam dicsőségét hajhászva, mert akkor mindjárt értelmét veszti az egész. Nem.
Csakis olyan célzattal lehet, amit Ő rendelt el, és Ő tud egyedül, mert céllal helyezte el bennem ezt a talentumot.
Nagyon sokat kell még tanulnom, ezt is tudom.
Kitartónak lenni pedig azt hiszem magától értetődő.

Hangulatok, hókristályok...

Rájöttem egy különös problémámra?
Az a helyzet, hogy a "hangulatok rabja" vagyok ha szabad így fogalmazni "hangulathajhász".
Na most légy okos, ennek a cikknek a megfogalmazásában Zoli!
Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ami ott kavarog a fejemben, mintha szélfútta akácfalevelekként akarna tovalibbenni, mikor leülök, hogy érthető kristályrácsba szerkesszem.

De azért megpróbálkozom vele. Pszichoterápiában használt módszer ez, Barátnőmnek hála ismét az információért. A "páciens' megfogalmazza, szavakba önti érzelmeit, mintegy torkon ragadva azokat, s így szublimálja a mögöttük megbúvó indulatokat.
Na persze én most nem akarok szublimálni semmit, de azért van ebben valami, mert amint "tényként" kezdem kimondani, amit addig merő szentimentalizmusból csak úgy sejteni véltem az abban a pillanatban veszíteni kezd titokzatos varázsából. Pont emiatt félek néha tényleg megfogalmazni ezeket még a magam számára is.

Valójában nem is erről akarok most írni. Megpróbálkozom ismét. Lehet, hogy tegnap kellett volna, amikor ez a gyönyörű hólepel beburkolta a várost. Ez mindig valami "hangulatos nyugalmat" idéz elő bennem, és ez a nyugalom olykor nagyon termékeny talaja az ilyen szentimentális képzelgéseknek. Akkor éreztem még ilyet mikor kezemben tudtam az érettségimet! Hát igen, ma ez már nem hoz ilyen "láznyugalomba"! :)

Végre elérkeztem ahhoz amiről beszélni akarok.

Hangulatok

Szóval ezek azok amik nyugalmat vagy ihletet adnak. Egy-egy ilyen hangulat valójában sokkal jobban érdekel, mint egy esetleges mondanivaló.
Hadd illusztráljam ezt.
Itt egy "expresszionista" festő - név szerint Georg Grosz - képe.
Címe: A nagyváros. Nem olvastam hozzá művészeti elemzéseket, de azt hiszem enélkül is bárki láthatja, hogy egy beteg, célját vesztett világ kritikája ez, telve groteszk és iszonytató alakokkal, kik egy óriási, nyüzsgő és fülledt tömeget képeznek.
De mégis sokkal jobban érint maga a "hangulat". Mert ahogy a házakat és az egész forgatagot megformázza olyan kísértetiesen ismerős és közeli, mintha csak a saját városomat látnám, épp ez az amiért most és itt mondanivalója van.
Lehet, hogy a hangulat mögött mondanivaló is rejlik???
Ez fontos kérdés, mert valójában állandóan csak a hangulatok foglalkoztatnak, amelyeknek önmagukban nem tudom, hogy lehet-e mondanivalójuk vagy létjogosultságuk egyáltalán. Ábrázolni, megfogni egy hangulatot csak úgy önmagában, csak azért mert az jó érzéseket kelt? Ez olyan öncélúnak tűnik most nekem. És ha másban teljesen mást ébreszt fel? Jaj ez is olyan szubjektív, de erre most ne menjünk tovább. Azért érdemes elolvasni, hangulat címszó alatt mi szerepel a Pallasz Nagylexikonban.

Meg lehet-e fogni egyáltalán egy hangulatot?

A tegnapi hóesés olyan "légkört" varázsolt ami arra ösztönöz, hogy akár órákon át kukucskáljak kifelé a résnyire nyitott padlásszobám tetőablakán, miközben a kint süvítő tél zúgását csodálom. Ez valami nyugalmat adó érzés. De mégis van benne valami nyugtalanító, vagy inkább bizsergető. Az, hogy ezt a hangulatot vagy érzést nem tudom elraktározni, hogy később elővegyem, és újra átéljem vagy mással is megosszam. Ilyenkor a jelen minden cseppje hatalmas kinccsé válik, mert sajnos tudom, hogy ezek nagyon rövid pillanatok, és ahogy a hó elolvad három nap múlva, ez is mind elillan hamar.
Persze lehet, hogy másban nem pont azt az érzést kelti, mint bennem sőt biztos mert ő másik ember de engem mégis megnyugtatna az, ha megoszthatnám ezt a szerintem csodálatos élményt, ami általában oly jelentéktelennek és lényegtelennek sőt időpocsékolásnak tűnik.

Lehet, hogy ha létezne ez a kompakt hangulatraktározó doboz, akkor már nem is lenne olyan nagy kincs, a megismételhetősége és a kiszámíthatósága miatt.

Nem tudom milyen világ lenne ha csak gondolnék egyet bemehetnék egy könyvesboltba, teázóba vagy "bánomisén" és ott az egyik polcról kiválaszthatnám a nekem épp szükséges hangulatot; INSTANT - karácsonyi hangulat, fél óra időtartamra, AKCIÓ 4999 Ft,-. Vagy; "próbálja ki legújabb termékünket, Indián nyár, őszi szél, hulló levelek hangulat - INSTANT másfél órára - Made in EU, Atmosphäre Gmbh, Potsdam.

Mégiscsak jobb, hogy ez a termékcsalád nem létezik.

Hókristályok

Ez így olyan, mint amikor a száraz kezembe hulló apró hókristályokat szemlélve az jut eszembe megmutatom másnak is, de mire átadnám már elolvadt a kezemben. És akkor eszembe jut, hogy miért osszam meg én, hiszen mindenki kitárhatja kezét az ég felé és akkor ugyanazok, fognak hullani rá - amik mégsem ugyanazok, mert nincs két egyforma hókristály. Ez nagyon fontos! Ez olyan ami csak Ember és Isten közötti személyes kapcsolat átélésével lehetséges, és CSAK TI KETTEN ismertek Ez lenne az ideális, ami felé a gyakorlatban tartanom kéne.

Amit én átélek Istennel, elmondhatom ugyan másnak, de képtelen leszek 100%-osan átadni azt, olyan formában ahogy én élem át. Ugyanez igaz mindenkire, mert Ő személyre szabottan "hullatja" ránk áldásait, ha kinyújtjuk kezeinket, és hajlandóak vagyunk azokat észrevenni. Sőt, még akkor is ha ezt nem tesszük...

Szóval hangulatok...
Igen. Úgy látom ez tényleg megfoghatatlan a számomra, meg hogy mit is akarok most leírni.
Ja igen...
Hajnalban...húúú...
Hajnali felkelés, mindig olyan...igaza van Kosztolányinak...
Hajnali részegség
Ja persze ő nem kelt fel, hanem le se feküdt. Az élmény szempontjából ez teljesen mindegy.
Valami delíriumos állapot uralkodik ilyenkor, mindaddig míg fel nem gyújtom a kijózanító és ridegen valóságos lámpát. Ilyenkor minden melatoninnal együtt szökik az összes merengő ébren-álmodás, amit addig megengedtem magamnak a félhomályra hivatkozva én pedig rádöbbenve, hogy még mindig hús-vér ember vagyok, a plafonról visszazuhanok a hideg, fehér csempére.
De ezek is olyan pillanatok, amiket csak egyedül vagyok képes átélni. Pedig jó volna ezt tágabb "fórumon", közösen megélni. Bár biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem minden ember.
Ilyenkor mindig elkövetem azt a hibát, hogy hozom a fényképezőgépet.
De ahogy benne is van nevében a készülék objektívje valóban irgalmatlanul objektív, tárgyilagos, mindenféle szubjektív beleérzéstől és hangulattól mentes. Ennek köszönhető az, amikor kb. 1000 fotóval a digitális gép memóriakártyáján megpakolva, térek haza távoli földön töltött pár hetem után, mivel mindenhol látok egy hangulatot ami az én szubjektív eszméléseim belevetítése az adott tárgyba, amit aztán egy objektíven keresztül akarok belepréselni egy elektronikus kütyübe, hogy hazaérvén megosszam azt szeretteimmel, akik így nem látnak mást, mint hasonló, unalmas képsorok ismétlődését egyazon témában, mert én annyira láttam benne amit láttam, és ezt szerettem volna "belefotózni". Ez néha sikerül, de legtöbbször nem...
Na jó akkor hagyjuk a fotót mondhatnánk, hiszen az túl objektív van még az ábrázolásnak megannyi módja.
Kézenfekvő a gondolat; - ha a vizualitásnál akarunk maradni - van két kezem, papír, ceruza netán ecset és festék.
Na igen! De eddigi tapaszalataim alapján ez is egy kegyetlenül racionális eszköz.
Hadd mondjak csak egy megtörtént esetet, hogy leírjam mire is gondolok pontosan ezzel.
Egyszer egy portrérajzolásnál mikor én azon erőlködtem, hogy a modell "tekintetét" ábrázolni tudjam a rajztanárom illuzióromboló - de ugyanakkor kijózanító és igaz mondata az volt: "Nem tekintetet rajzolunk, hanem vonalakat és felületeket"
Remélem ezzel érthető módon jeleztem abbéli aggályomat, hogy ezután egy hangulatot vagy érzést, hogyan is tudnék bármiféle ilyen eszközzel papírra vagy vászonra vetni.

Neked mi ebben a tapasztalatod???!
Ha van valami kérlek fejtsd ki!

Nemes Lampérth József

Kedvenc festőm Nemes Lampérth József. Nem tudom, hogy miért és hogyan de valahogy legközelebb érzem magamhoz. Nem is tudom, hogyan kezdődött?
Vajon előbb megtaláltam és aztán kezdtem arra törekedni, hogy tanulja a formáiból, vagy előbb a formákat találtam meg és utána fedeztem fel őt.
Ez persze lehet, hogy hátrány mivel rányomja bélyegét arra amit csinálok, ha ez mondható hátránynak. Mindenesetre másolni másokat nem vezet mindig a helyes útra.
Talán beindítóként vagy tanítóként érdemes felhasználni a művészetét, hiszen olyan határozottsággal "hasítja" ki a festékből a térformákat, hogy szinte végigtapogatható a szemeddel. Mintha egy baltával formázná meg az alakjait, és emellett mégis hihetetlen érzékeny és finom.

Egy alkalommal mikor a Nemzeti Galériában a "Magyar vadak" című kiállításon az ő képeiből is volt egy-kettő a falakon, volt szerencsém egy térben tartózkodni ezekkel néhány óráig. Az egyik önarcképe és egy aktja volt kiállítva.

Hmmm... de jó érzés volt, végre szemtől szemben látni ennek a szegény zseninek az alkotásait.
Sajnos nagyon fiatalon meghalt, utolsó műveit egy szanatórium magányában készítette.
Pedig nagy ígérete volt a múlt század eleji magyar festészetnek. Az "expresszív monumentalitást" képviselte, és rokon vonásokat mutat Cézanne és a francia fauvizmus művészetével.
Mindenképp hasznos tanácsadó, mert ha megnézed a képeit, rögtön látható az amiről beszélek. Teljesen jól elkülönülnek a formák, az irányok
így kezdőként nagyon jó személetmódot tud adni a tér érzékeltetésének mikéntjéhez.
Ez persze lehet, hogy egy mankó, ami később már nem szükséges, és nem is ajánlott, de nekem nagyon sokat segít, vigyázva nehogy egy-az-egybe klónozzam az egészet.
Kár, hogy nagyon korán, 32 évesen meghalt, ki tudja hová juthatott volna még el.
De örüljünk annak amit a rövid idő alatt hátrahagyott!

"Mert a kinek van, annak adatik..."

Nem jó úgy játszani, hogy közben azt nézem kinek felelek vagy nem felelek meg. Pedig valami ilyesmi határozza meg egy ideje (amit nem tudom pontosan mikor kezdődött) minden munkámat. Illetve majdnem mindent. A "művészeti tevékenységet" mindenképp. Pedig igy játszani nem lehet.
Szabadon játszani, megkötözve nem lehet. "Ó ez az akadémizmus" - mondhatnám. Dehát ha még csak az lenne...
Nem jó ez így.
A festészet olyan dolog amit TENNI KELL. Ezt ne úgy értsd ahogy olvasod. Ez olyan amit mindenki ismer aki bármit is önszántából csinált már. Mondhatnám hogy "kötelesség", DARMA, vagy KERESZT. Ami egy önkéntes dolog, semmiképp sem külső befolyásra induló törekvés. MEG KELL TENNI. Mert talentom. Mert azt mondja az Írás:

"Mert a kinek van, annak adatik,
és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van."
/Máté 13,12/

Tehát meg kell tanulni először ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az igazi alkotást. Illetve volt egy mondása Joseph Beuysnak, aki valamiért nagyon szimpatikus nekem; ne várj addig amíg majd úgy gondolod, hogy tudni fogsz, hanem kezdd el azt amit csinálni akarsz. A lényeg ennyi.
Na ez nagyon szép, csak az a gubanc ha az nincs meg mit akarok csinálni.
Vagy az "alkotói program" az a tanulás folyamatával együtt fog megérkezni? A "munkavégzés" közben felvetődő, megoldandó és megoldott problémák fogják megadni az utat?Vagy ez is csak egy lehetőség? Hogyan működik ez?
Néha épp ezért érzem béklyóban a két kezem. Ez a megfelelni óhajtás teljesen meg tud folytani.
Néha úgy érzem emiatt nincs is jogomban hogy ecsetet vegyek a kezembe, mert minek: "Hiszen úgy sincs mondanivalód, és különben is, kit érdekel mit csinálsz?" - szól egy kis hang.
Másik oldalról viszont ott egy hajtás ami nem hagy nyugodni, ami lelkifurdalást okoz akkor, ha hagyom parlagon ezt a tevékenységet. Ez ugyanakkor bátorít is, ha már az állvány előtt vagyok. Mikor ez utóbbi felerősödik és az előző elhalkul akkor érzem igazán jól magam.

Fess, alkoss...gyarapíts!?

Végre valahára elkezdtem festeni...

Kicsit rossz érzés volt eleinte, ugyanis rögtön hatmillió gondolat tódul az elmémbe. Ez azért rossz ilyenkor, mert képtelenség rendszerezni, s mikor leülök, hogy levessem ezeket a papírra, rögtön elvesztik alakjukat és mintha szublimálnának.
Így jártam most is azt hiszem.
De azért maradt valami talán...
Másik ami miatt rossz, hogy képtelenség odafigyelni arra amit festek. Így jönnek aztán az olyan gondolatok, hogy "á inkább nem is ezt kéne festeni", meg "ez olyan unalmas, keress valami mást!" De ez ugyanolyan lenne, mintha elvennék egy nőt feleségül, és aztán miután "rájöttem" hogy mégsem az - persze ezzel átverem saját magamat - keresek másvalakit akivel aztán ugyanez a probléma vetődik fel egy idő után. Tehát a probléma belül keresendő, nem a körülményekben.

Szóval kis szellemi kerekasztalom minden tagja felébred ilyenkor és 100%-os hangerővel kezd kiabálni.
Még az is eszembe jutott, hogy inkább fessek egy önarcképet, de aztán úgy voltam vele, hogy ha nem tartok ki emellett amit most festek, akkor a következő tárgy, amit 2D-be helyezni próbálnék ugyanígy járna. Még másik indok, hogy nem festek önarcképet az, (és ez mostanában megdőlni látszik), hogy nehogy nárcista vonásokat fejlessszek ki. Egy időben sok önarcképet csináltam, de pont emiatt letettem róluk. De ha formai szempontból festeném az arcom, mivel nincs más modell, ez egy újabb magyarázat lehetne, s így megmenekülök a nárcizmus vádjától.
Na persze ez megint csak elméleti csűr-csavarás és a vége megint csak ugyanoda vezet, hogy túl sokat vagyok elfoglalva a saját kis buta dolgaimmal.
Lényeg az, hogy ezt csinálni kell ahhoz, hogy letisztuljon.
Egyébként nagyon érdekes önismereti hozadékai is vannak ennek - nem véletlenül alkalmazzák terápiaként is. Ugyanis ha festek, rögtön látom magamat a folyamatban, hogyha három üveget látok magam előtt akkor is. Ebből most gondolhatná bárki, hogy mekkora egy egoista vagy, de nem. Pontosan látom, hogy mik a rossz tulajdonságaim. Ahogy húzom az ecsetet, az hogy mennyi szünetet tartok, vagy tartok-e egyáltalán. De ezek nem mint szemrehányás jönnek elő, hanem száraz tényekként, és igazából nem is esik rosszul, mert annyira objektívnek tűnik.
Maga a kompozíció, a kiválasztott tárgyak és a színek is mind-mind információval bírnak valószínűleg, de ezeket még nem fejtettem meg. Ezt nem mint újkeletű dolgot jegyzem meg hanem, mint általam újrafelfedezettet.
Ezt a néhány sort a kép festésének szünetében vetettem ide. Lehet, hogy hasznos, lehet hogy csak növelte a szellemi szemetet ezen a csodálatos VilágSzélesPókhálón, de most megyek vissza és folytatom...