Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...

Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...

Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 

De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.

De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.

Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló

fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.

Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 

De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.

De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...

Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 

Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 

Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...

Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...

Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.

De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.

Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."

S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!

Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.

Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...

Gondolatok a hulló hóról

2010 december 1. szerda, hajnali 5 és 6 között

Teendőimet végzendő, a padlásszobámból elindultam lefelé, az alagsori dolgozószobába. Ehhez ki kell menni a ház főbejáratán, és átmenni az udvaron, mivel a dolgozó bejárata a ház túlsó feléről nyílik. Már lent jártam az udvaron, mikor azt vettem észre, hogy a testemet körülvevő térbe apró, fehér, daraszerű pihék lépnek be, és aztán tovább hullanak mígnem földet érnek. De nem csak a szűk környezetemben, hanem távolabb is. Ahogy a látószöget kitágítottam, felfedeztem, hogy az egész általam észlelhető térben megfigyelhető ez a jelenség. Hol sűrűn, hol ritkásabban. Ez bizony hószállingózás. Egy szelíd és elégedett mosoly ült ki ekkor arcomra. Öröm! De vajon mi felett?

"Itt van a tél, itt van ujra,

S szép mint mindig énnekem."

Ez plagizálás vagy idézet? :) Na igen, persze a költő másra gondolt, de az ősz és a tél szótagjaik tekintetében szerencsére csereszabatosak. Egyébként ősz vagy tél szinte lényegtelen a gondolat indíttatását tekintve. Talán csak ennyi. Magával ragad a hangulat. Nem tudom, Petőfi Sándor számára mi játszott ebben közre, benne volt-e ez is, vagy valami egészen más? Ezt nem tudhatom.

De engem ilyenkor "ujra" elfog az a bizonyos "VALAMI", amit hangulatnak szokás nevezni, ami miatt "szép, mint mindig énnekem". Ezt pontosabban körülírni képtelen vagyok. Tavaly írtam valami hasonlót ugyanebből az eseményből kifolyólag.

Szinte percre pontosan érkezett a TÉL. Igaz a megelőző néhány napban, már láthattunk havat, de az úgy érzem csak egy nyitánya volt az egésznek. Csak úgy megmutatta magát. Így érzem.

Most viszont talán végérvényesen megérkezett. Persze nem tudhatjuk, lehet, hogy pikk-pakk elolvad, de hogy itt Pesten napokon belül szennyes lesz ez a szép fehér takaró az biztos. Talán ettől is olyan értékes ez a néhány "pillanat". Olyan hamar múlik el, mintha soha nem is lett volna. Így, amíg még megvan örüljünk neki.

Öröm. De hogy miből fakadóan? Illetve tudom, hogy a hószállingzóás ténye feletti örvendezés ez. De ez miért van vajon? Hiszen ahogy egy fecske még nem hoz nyarat, úgy egy pár hópihe sem hoz telet. Nem tudhatom ekkor még, hogy lesz e eredménye ennek a hószállingózásnak vagy egy nap alatt el is olvad. És egyébként is mi az ami örömöt kelt ennek kapcsán. Talán a kedves gyermekkori emlékek nyoma ez? Amikor még kimehettünk a falu széli dombra a pajtásokkal szánkózni? Ezt idézi fel ilyenkor tudatlan tudatom? Vagy mert tudom, hogy újra körülzsong az a hangulat ami ilyenkor termékeny táptalaja az efféle szentimentális filozofálgatásoknak? Élvhajhász! :) Dehát ez van. Semmi baj!

Egyébként nem szoktam ilyen korán talpon lenni. Mármint hat előtt. Illetve nem szokásom, de szeretném ha az lenne. Ugyanis a kora reggeli, hajnali órák, mikor az elme egy jó alvás után még friss - persze ehhez szükséges időben lefeküdni - igen jól lehet végezni szellemi tevékenységgel járó munkánkat. Bárcsak több hajnali órából állna egy nap! Sőt, bárcsak az egész nap hajnali órák sorozata lenne... Dehát ez csak képzelgés! A hajnalnak önamgában is megvan a maga nagyszerű hangulata, és ez még hóeséssel megfűszerezve... maga a gyönyör.

Ilyenkor legszívesebben csak állnék az ablak előtt óráikig, és csak néznék kifele. Belülről kifele. Csak szívnám magamba a hangulatot.  Kívülről befele. A hajnal és a hóesés között megvan az a különös hasonlóság, hogy magában hordozza a gyors elillanás lehetőségét. Sőt ez nem is lehetőség, hanem predesztináció. Persze egy három hónapos havas idő után már jogosan várhatja valaki, hogy múljon már a tél, de ez akkor sem az időjárást minősíti. Az időjárás nem rossz vagy jó. Csak érhet alkalmatlanul. Persze könnyen beszélek én a meleg szobából, miközben a parkban emberek alszanak a padokon. Most elszégyeltem magam. Na jó lehet ez rosszabb idő, mint a nyári meleg. Amikor nem kell fűteni. De ez is csak egy nézőpont, egy viszonyítás. Ha például nem lennénk ennyire "civilizáltak", hogy kilométeres csöveken jön a meleg a lakásba, amit egy olyan "szolgáltató" biztosít akit nem is ismerünk, akkor egész más lenne a képlet. Ha magunknak kéne a fát hasogatni, ha magunknak kéne begyújtani a kályhába, amit magunk építettünk. Ha minden nap el kéne végezzük azt a fáradságos munkát, ami a fa felaprításával jár... Mi lenne akkor? Talán kevesebb lenne a beteg ember? Talán. Talán kevesebb lenne a depressziós? Talán, de ez sem biztos. Félreértés ne essék, a depresszió alatt nem hisztériát értek, hanem depressziót. Magam nem tudom, hogy milyen, de hogy nem kellemes, sőt borzalmas, azt már azért hallottam. Fát hasogatni valljuk be magam sem tudok. Fogalmazzunk inkább úgy, nincs túl nagy rutinom benne. Befűteni még csak-csak... de kályhát építeni? Ajjajjajjaj... Ez baj.  Azt hiszem várhat még rám az a kis kunyhó a Kamcsatka-félsziget csücskében. :)

De menjünk tovább...

Délben, miután a kitartó hóesés eredményeként, már kb 5 centis hóréteg takarta a földet az jutott eszembe: "dolgozni csak pontosan és szépen.. ahogy a hó hullik a légben úgy érdemes". Gondolkodjunk csak el ezen! Jön az égből egy apró, milliméteres nagyságrendű, ráadásul rendkívül illékony dolog. Ebből nagyon sok. Ráadásul a földön szinte végtelennek mondható azon pontok száma ahol landolhat. És ezt ki is használja. Beteríti az egész földet, és aztán erre még egy újabb réteg telepszik, ami szintén ezekből a parányi alkotóelemekből épül fel. Így végzik munkájukat ezek az apró "részecskék", míg végül térdeink magasságát ostromolják. Ebből a fehér parányból annyi lehull, és oly hosszan tartó intenzitással, hogy képes beteríteni egy egész várost, egy országot, egy kontinenst. Ja és még valami! Ha közelről megvizsgáljuk őket, felfedezhetjük, hogy mind más alakot ölt. Ez már aztán teljesen kikészít. Van-e ennek a termékeny kreativitásnak még valahol ennyire egyszerű és csodálatos megnyilvánulása? Bizonyára előfordul. A természet valószínűleg telve van ilyenekkel. Nekem ma, Budapesten ez jutott. Dehát ez is végtelen. Mennyire hivalkodás nélküli jelzése ez annak a hatalmas Tervező Alkotónak, aki mindezt létrehozta.  Ez jutott eszembe. Dolgozni is így érdemes. Mert ha Ő a "képére és hasonlatosságára formált", akkor abba minden bizonnyal ez is beletartozik, és Ő biztos, hogy nagyon szeretné, ha meríthetnénk ebből.

Még egy szösszenetnyi gondolat. A csend. A város robaja egy kiadós hóesés után nem olyan átható. Ez a hóréteg valahogy akadályozza a hang terjedését, és tompítja a zajokat. Ebben a "halkabb" közegben - mondjuk egy külsőbb kerületben, ahol lakom -  már nagyon könnyű meghallani azt a varázslatos zizegést, amit a hópelyhek egymáshoz ütközése okoz. Legalábbis szerintem ez okozza.

Akkor most megállok, és csak hallgatom...hiszen olyan illékony.

"A kinek van füle hallja, mit mond a Lélek (...) A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, a melyet senki nem tud, csak az, a ki kapja."

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Nyugalmat

"Jőjjetek én hozzám mindnyájan,

akik megfáradtatok és megter-

heltettetek, és én megnyugosztlak

titeket.

Vegyétek föl magatokra az én

igámat, és taunljátok meg tőlem,

hogy én szelíd és alázatos szívű va-
gyok: és nyugalmat találtok a ti

lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges,

és az én terhem könnyű."
                                                 /Krisztus Jézus/

Ha valaki követni akar engem I.

Csodálatos és nagyszerű, ahogy az Úr a gyermekeit vezeti, dorgálja, vigasztalja és küzd értük, velük.

Ma élő valóságként éltem át ezt!
Egyik legnagyobb ellenségem, az idő, a semmittevés, a lustaság és a mértéktelenség. Összefoglalva talán önmagam.
Tegnap és tegnapelőtt nem sok hasznosat sikerült tennem. Ellenben kissé túlzásba vittem a számítógép előtti ücsörgést. Mértéktelenség. Lustaság. Stb...stb...
Amit terveztem végül arra se jutott idő, mert az mint a víz szépen folyik ki a kezeim közül.
Kicsit talán nyugtalan is volt a lelkiismeretem emiatt, de aztán elhessegettem a gondolatot, mert "ugyan, azért annyira rossz ember nem vagyok" Ugye?
Ez ismerős?!

Ezek után a mai napon a következő szavakat intézte Isten hozzám, az Igéjén keresztül:

"Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éljetek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának."

http://reggelidicseret.blogspot.com/

Már valamikor írtam erről, mennyire értékes és nagyra becsült dolog, ha az embernek személyesen mond valamit az Úr, és azt az ember meg is hallja. Mert az Úr mindig szeretne mondani valamit, és ezt jól tudom, de már kora reggel sokszor úgy zakatol a fejem, hogy képtelen vagyok szellemileg "elhallgatni", hogy meghalljam mit akar.
Pár napja írtam is erről, akkor ebben az állapotban voltam.
S mikor azt gondolnám, hogy nekem már nagyon eltompult a hallásom ("fülem a hallásra"), akkor intéz hozzám az Úr egy egyértelműen érthető tanácsot, intést, amely helyrerázza a dolgokat.

Jézus követéséről
Az evangéliumok négy alkalommal is említést tesznek róla Persze ennél többször, hiszen mondhatni az egész erről szól, de a "kövessen engem" kifejezés konkrétan négyszer hangzik el Jézus szájából, a leírtak szerint.

Szerintem Lukács írta le ezt a mondatot legérzékletesebben, ezért ezt idézem:

"Mondja Jézus mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem."

Azért mondtam, hogy a legérzékletesebb,
mert csak Lukács jegyezte fel azt a bűvős szópárt:

MINDEN NAP!

Vagyis ez nagyon jól mutatja ezt a küzdelmet. Jézus követése nem egy egyszerre csak bekövetkező történés, hanem egy mindennap, sőt minden percben lejátszandó mérkőzés, harc önmagunkkal. Nincs az, hogy egyszer már "megtértem", egyszer már "vettem a Szentlelket" és onnantól aztán minden mindegy!

Irgalmatlanul erős, az életünk minden területére kiterjedő, állandó csata ez, melyben a legapróbb összefüggések lehetségesek.
Olyan összefüggések, melyeket ha nem magunk ismerünk be/fel, hanem mástól halljuk, akkor legyintenénk rá, "áhh ez hülység"!
De fel kell ismerjük, hogy ez nem így van! Mondanom sem kell, hogy már a gondolatok mezején eldől minden.

A másik kérdés, ami sokszor felmerült bennem ezt olvasva:
"Tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét"

Ez mit jelent számomra?

Mit jelent ez a számomra XXI. századi, posztmodern társadalomban, ahol már nincsenek keresztény-üldözések, mindenki nagyon toleráns (kis túlzással :) ) Engem soha nem ért még atrocitás azért, mert azt mondom, hogy Krisztust akarom követni.
Mert tegyük fel, hogy egy arab országban, Afrikában, vagy Kínában valóban óriási kockázatot vállal aki ezt mondja magáról, pedig még nem is csinált semmit.
Persze az őskeresztényekről nem is beszélve...

De mit tegyek ma ebben a "leülepedett", "kereszténynek" csúfolt európai kultúrában. Attól, hogy felveszek egy "Jesus loves" feliratú pólót, vagy "keresztény" zenéket hallgatok , esetleg teológiai könyveket olvasok állandóan, még nem leszek valóban az Ő követője.
Miközben a világ szegényebb felén fegyvert tartanak még egy gyermek fejéhez is, ha meg nem tagadja Jézust. De ő csak könyörög az életéért, mert képtelen rá, hogy megtagadja Mesterét!
És aztán...vége...

Ezek után itt a "tespedt" Európában, hogyan mondjam azt, hogy Jézus követője vagyok, mert "megtagadom önmagam". Hogyan mondhatom ezt, vagy az élet mely területén lehetséges?

Hol kezdjem el?

Számomra tehát ezek szerint a probléma gyökere nem a kívülről jövő támadások elleni védekezésben van, hanem a belülről támadó ellenfél leküzdésében van.
Mert amíg a belső ellenséget nem tudom legyőzni, addig a külsővel kár is lenne próbálkozni.

Itt kell elkezdeni tehát a munkát? A legapróbb dolgokban!?

Tudatosság!
Sokszor csak önkéntelen és automatizált döntéseket hozok.
Holott, ha azt mind tudatosan, erőt feszítve tenném, talán meglenne az eredménye.

Csak néhány példa:
Kelj fel tudatosan korán, még a szürkület óráiban, így van időd és nyugalmad, hogy elcsendesedj, és több jut a napi teendők végzéséhez.
Értelmes életvitel!

Vagy:
Ne egyél annyi vackot, össze-vissza, mert elrontod a gyomrod. A szemetet sem a hűtőszekrénybe teszed, hanem a kukába. Akkor miért szennyezed a testedet ilyenekkel?
Aki az étvágyán és a gyomrán nem tud uralkodni, az hogy fog az indulatain?
Önuralom!

És még:
Ne ülj le most a számítógép elé, mert csak elmegy vele az időd! Majd este megnézed a leveliedet, megtekinted a facebook lapodat, és még a blogodba is írhatsz. Majd! Ma még sok a tennivaló!
Értékrend! Időbeosztás!

Csak ennyi lenne az egész!?
Az ilyen és ehhez hasonló, halk lelkiismereti sugalmazásokra hallgatni, és aszerint cselekedni. Olyan sokszor fordul elő, hogy valamit megfogadok, és aztán...

Pedig mennyi mindenre lenne képes az ember, ha elfogadná Isten tanácsait, és erejét az Övével egyesítve végezné dolgát.
Ezt most nem úgy értem, hogy milyen nagy tudományos eredményeket érnénk el meg hasonlók, hanem lelki értelemben.


A kevesebb néha több mondják sokszor. És ez valószínűleg itt is igaz.
Most ezt a bejegyzést befejezem, mert már így is túl hosszú.

Ha valaki más is elolvassa rajtam kívül ezt a már-már prédikáció terjedelmű írást, akkor örülök, ha nem akkor is, mert végre sikerült megfogalmazni ezt az égető problémát, amivel küzdök.
De talán más is...

A lényeg még így is kimaradt. :)

FOLYT. KÖV...katt ide!

És most igyekszem nem "bort inni és vizet prédikálni"! :)

"A téma az utcán hever?"

Megint egy érdekes tapasztalatban volt részem a minap. Hazafelé tartottam gyalogszerrel, mikor a tőlünk nem messze lévő vasúti töltés oldalában egy embert láttam feküdni.

Csíkos pulóvert hordott, ezért először megijedtem, hogy meg van kötözve, de aztán rájöttem, hogy csak illúzió.

Egy hajléktalan valószínűleg, hiszen így hobbiból csak úgy senki sem fetrengene szívesen beton és fű határán!

Mikor közelebb értem láttam, milyen édesdeden alszik, talán az italnak köszönhetően. A kis motyója egy fehér reklámszatyorban hevert az egy méteres körzetében.

Na, most itt kezdődik az izgalom, amikor a gyalogosátkelőn a lámpa zöldre vált, és én elindulok a túloldalra, egyenest a szegény hontalan irányában.

Nagyon ismerős az érzés?! A pulzus megemelkedik. A szív egyre erősebben kalapál. Kis izzadságcseppek a homlokon.

Érzem, hogy valami itt bennt motoszkál, valami nincs rendjén!

Most mit tegyek? - szól a kérdés irgalmatlanul. Ejj, fránya lelkiismeret!!

"Szellemi kerekasztalom" minden tagja kiabál. Ilyenkor mintha minden "képviselő" fontosnak érezné, hogy megjelenjen az ülésezésen. Mintha mindegyiknek ugyanolyan vétójoga volna. Peregnek a gondolatok.

Az egyik így kezdi:

- Jajj ugyan már mit akarsz ettől, hisz úgyse segíthetsz rajta!

- Nézd milyen koszban fekszik! Biztos nem tegnap fürdött ... és nem is ma..

- Menj tovább, hidd el nem te leszel az egyetlen!

Aztán ezzel a "párttal" szemben megjelenik egy másik hang:

- Ha most elmész mellette...húú... te soha nem hallottál még az irgalmas samaritánusról?

- Kik mentek el a félholtra vert mellett? A pap, meg a lévita? Vagy hogy is volt? Te is hasonlóan akarsz eljárni?! Te "szent"...

Újból az előző frakció:

- Még a végén valami betegséget kapsz tőle, s közben te nem adtál neki semmit!

- Azt hiszed, hogy egy jó napottal könnyítesz rajta? Senkinek sincs szüksége az együttérzésedre, menj csak tovább, különben is fel kéne ébreszd, pedig lehet épp szépet álmodik.

Közben már a zebra felénél járok.

- Azért egy százast hozzávághatnál, biztos örülne neki!

- Áhh, azt inkább ne, úgyis csak piára, meg cigire költi!

- Na jó, dehát legalább addig van egy kis öröme. Valószínűleg én se bírnám az utcán ital nélkül, ki tudja!

- De mivan ha épp akkor üti el egy autó, amikor abból a fröccsből enyhít magán, amihez TE segítetted hozzá! .. TE GYILKOS...!

NA JÓ, ENNYI ELÉG!! De mi a legjobb megoldás?

Mégse mondhatom, hogy nem veszem emberszámba! Átértem a túloldalra. Itt van előttem a helyzet.

Az utcán hever...

Odamenve próbálom szólongatni. De nagyon nyugodtan alszik. Lehet, hogy volt valami kis itóka, de nem feltétlenül.

Áh hagyjuk itt. Nem tudok mit csinálni vele. Így hát tovaindultam..aztán.. na hát mégis..ha már idáig eljöttél! Dehát... na... most mit?...

Legalább a látszat kedvéért, bár a járókelők már így is hülyének néznek. :) Ha egyáltalán figyel valaki, bár kötve hiszem.

Legalább kétszer bizonytalanodtam el, és kétszer fordultam vissza. De mivel többszöri felszólításra, és kissé gyengéd böködésre sem kelt fel, így aztán otthagytam. Mit csináljak? Haza mégse vihetem. Bár az is egy érdekes alternatíva lenne. Dehát család, meg minden...tudod. Az már kissé neccesen kivitelezhető.

Megpróbáltam azért egy étkezési utálványt a kezébe nyomni, úgy hogy a szél ne fújja el.

Aztán elindultam hazafelé. De mivel valóban nem messze lakom, az a gondolatom támadt, hogy mi lenne, ha hoznék neki valamit. Az talán kielégíti kerekasztalom minden tagjának elképzeléseit. Nem pénz, de mégis valami! Valami ehető. Ugye, pénzt azért mégse, nem? Vagy akár ?

Jó kérdés?

Végül 10 perc múlva vidáman baktattam visszafelé, egy kis elemózsiával a kezemben.
Imádkoztam, hogy biztosan ott legyen még az uraság, s ha így lesz, én boldog vagyok, mert az Úr ma engem használt, hogy valami kevés eleséghez jusson szegény ember.

És ott van!!! Yes, bingo, ezazezazezaz, és még 1000x, sőt mitöbb, mintha kezdene mocorogni.

Odamentem a kezébe nyomtam a zacskót:
- Étel van benne meg egy kis gyümölcs, egye meg - mondtam.
- Jaj nagyon köszönöm - s közben kezdett feltápászkodni, mert zavarba jött. A szokatlan testhelyzet miatt gondolom. Mert ugye jobb sorsú ember nem szokott a flaszteron feküdni. Egyem a szívét próbált disztingválni (remélem jó értelemben használom a szót). Dehát sajnos előfordul az ilyesmi. Mondtam volna, hogy maradjon csak nyugodtan.
- Kellemes.... napokat! - vágott közbe, s közben tényleg őszintén mosolygott. Nagyon szépen. A tekintete egyébként nem volt "kótyagos", inkább csak "bohókás". Na mindegy ez már részletkérdés.
Ő kapott egy kis csomagot, én pedig talán még többet kaptam - vidámság. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de aki mást felüdiít az - nem az üdítő -tényleg maga is felüdül.
Nem nagyon beszélgettünk, hiszen hagytam hogy egyen, így aztán továbbléptem. Pedig lehet kellett volna.

Na de miről?

Ez is jó kérdés!

Cím nélkül

Most álljon itt néhány gondolat egy írótól, akinek már korábban könyvét is ajánlottam. Mivel nekem nagyon jól esett, amit olvastam a reggeli órákban, ezért most itt fel szeretném jegyezni.
Néha ugyanis kicsit túlspirázom a dolgokat, és ilyenkor nagyon rossz érzéseim támadnak. Mondhatjuk félelemnek a mindennapi, egészen egyszerű dolgoktól, így a felnőttkor küszöbe előtt vagy mögött vagy rajta, nem is tudom. Teljesen szokványos: "Miből fogok én élni? Mivé leszek? Hová leszek? Mit és hogy, jaj? Mi lesz a nagy célokkal, vágyakkal, a beteljesületlen tervekkel, meg az apró 'kudarcokkal'? "Nincs kudarc, csak tapasztalás." Ami lehet,hogy fontos... Mit kezdek a rossz szokásokkal, a helytelen jellemvonásokkal...? "Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?"
De ne is folytassuk, már így is túlzásokba esem.
Szóval ilyenkor elfeledkezem, vagy inkább elhomályosodik bennem a kép Istenről, és elhiszem, hogy nem érdeklik Őt az én apró-cseprő gondjaim, meg a mondva csinált hisztik. Nagyon örülök, hogy kicsi koromtól kezdve ismerhetem, vagy inkább Ő ismer engem, de ilyenkor nagyon könnyű beleesni a "nagyobbik fiú" hibájába. Hiszen olyan keveset teszek én az Úrért. Legalább, hogy kifejezném a hálát, vagy ha csak el nem feledkeznék Róla soha. A gondokat is csak magamnak köszönhetem. Még csak azt sem mondhatom, hogy amiatt vagyok boldog, mert "háborúságot szenvedek az igazságért". Néha szeretném jól kiérdemelni a gondoskodást! Jaj de gyarló emberi dolog. Hát ez van. De ezt nem lehet.
Na de egészen elkanyarodtam már. Igen, látható, milyen könnyen belegabalyodom a gondpókhálóba. Vagy inkább sopánkodás ez?!
Tehát nagyon könnyen elfelejtem azt, hogy Jézus, nem azért gondoskodik, mert, hú de jó vagyok! Éppen ezért muszáj, hogy jelen legyen még a legcsekélyebb tevékenységben is, akár gonddal jár az akár nem. Hiszen Ő maga mondja: "Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok."
Hiszen "szerelmesének álmában ád eleget."

Na most akkor jöjjön amit mondtam, az idézet:
Isten állja minden ígéretét. A Bibliáddal kezedben mondd: Ígéretedre hivatkozom. "Kérjetek, és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek."

A trónt övező szivárvány a záloga annak, hogy Isten hű, és hogy nála nincs változás, sem változásnak árnyéka. Vétkeztünk ellene, és nem érdemeljük meg, hogy kedvezzen nekünk. De Ő maga tanít a legcsodálatosabb könyörgésre. "A te nevedért kérünk, ne utálj meg, ne engedd, hogy meggyalázzák dicső trónodat! Gondolj ránk! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetségedet!" Megígérte, hogy ha méltatlanságunk és bűntetteink beismerésével hozzá fordulunk, figyel kiáltásunkra. Trónja becsülete múlik szava betartásán.

Isten mérhetetlen eredmények elérésére ad erőt mindazoknak, akik semmit nem tartva vissza, felajánlják magukat az Úr szolgálatára. Istent örök ígéret köti ahhoz, hogy hatalmat és kegyelmet biztosítson mindazok számára, akik az igazságnak való engedelmesség által megszentelődnek.
Nehémiás rövid imában a királyok Királyához emelkedett, és megnyerte a maga ügyének azt a hatalmat, amely úgy tudja alakítani az emberek szívét, mint a folyók vize a medrüket.

A szükség idején mondott ima menedék, amit az ember igénybe vehet olyan helyzetekben, amikor más formájú imára nincs lehetőség. A kavargó élet nehézségeivel küzdők és már-már csatát vesztők a kuszaságok útvesztőjében felküldhetnek egy-egy fohászt mennyei eligazításért. A tenger és a szárazföld utasa nagy veszélyben így bízhatja rá magát a Menny oltalmára.

A hirtelen nehézségben vagy veszélyben a szív segítségért kiálthat hozzá, aki megígérte, hogy hűséges, hívő gyermekei segítségére siet, bármikor is hívják. Minden helyzetben és körülményben a fájdalomtól és gondtól lesújtott vagy heves kísértésektől megtámadott lélek biztonságot, támaszt és segítséget találhat a szövetségét megtartó Isten kimeríthetetlen szeretetében és erejében.

"Megemlékezik az ő szövetségéről mindörökké; az ő rendeletéről, a melyet megszabott ezer nemzetségiglen"

További...

Most megint megpróbálom leírni, mi is az amit válaszként kaptam kérdésemre, ami régóta foglalkoztat. Azért jó érzés azt tudni, hogy valaki látja, min jár az agyam, és képes párbeszédbe elegyedni velem, ráadásul ez a valaki az egész univerzumot, vagy univerzumokat átlátja, mégis van gondja arra, hogy én, a porszemnek is csak részecskéje, miken gyötröm magam, ezen az aprócska bolygón.

Az előző cikkben csak utaltam rá, de végül nem írtam le.
Ahhoz, hogy ezt a bejegyzést teljességében lássuk, érdemes megnézni ezt a korábbit.
Most nekem is össze kell szednem magam, hogy mi is volt, jaj....

Á igen, különböző vallások, szép eszmerendszerek, és ezek követői, hasonlóságok, kegyes élet stb, stb...
Talán már a lelkiismeretet is pedzegettem.

Ja igen a végkövetkeztetés végül az volt, hogy miért foglalkozom én különféle vallásokkal, amikor nekem magamnak van szükségem megtérésre?! Láthattuk a Nikodémus - Zoli analógiát.:)

Hogyan üdvözítheti Krisztus azokat, akik nem fogadták el Őt, mint Megváltót, de ugyanakkor gyönyörű életet élnek, ami mellett nem mehetünk el csakúgy? Miközben azt mondja Jeshua: "Én vagyok az út, az igazság és az élet..." Mi lesz velük jajj!! Pedig olyan jó emberek!!! (Tudom, a kegyesség és jóság senkit nem ment meg önmagában, ez csupán egy következmény, de ez megint megérne több sort, úgyhogy talán később erről.)
Ugye, buta kérdés... vagy inkább ismerős? mégis... Aztán azt gondoltam, hogy miért akarom Istent bezárni egy templom falai közé. Miért ne tudná, Ő a tibetben élő nomád törzs tagjait éppen úgy felemelni, mint engem? Mintha Ő nem lenne legalább 1000-szer (most keveset mondtam) olyan kreatív, mint én. Végülis rá mondjuk, hogy CREATOR!!:)

Tehát belenyugodtam ebbe a következtetésbe, és még egy gyönyörű verset is találtam ezt alátámasztandó:
"Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen vannak a csontok a terhes asszony méhében; azonképen nem tudod az Istennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik."
Szerintem csodálatos, és hihetetlenül szemléletes.
Mikor ebbe belenyugodtam - fontos, hogy nem beletörődtem - azután láttam azt, hogy innen-onnan válaszokat kapok. Mintha egy puzzle elemeit kéne összeilleszteni. Gyönyörű.

Volt még egy kérdés. Miért nem találkozik Jézus más vallások képviselőivel? Amiből tudhatnám, hogy magam is hogy álljak a kérdéshez. Mert azért az Írásnak ugyanolyan tekintélye volt egy farizeusnál, mint egy vámszedőnél. Tehát volt egy közös alap, amit senki nem vitatott. Na jó, hazudnék ha azt mondom nem voltak vitás kérdések. De maga az Írás az elfogadott volt.

De...és itt jön az újdonság! Amit csak akkor fedezhettem fel, miután képes voltam elengedni a kétségeimet.
Nem teljesen igaz, hogy Jézus nem találkozik más "vallásúakkal". (Nem szeretem ezt a szót így használni, azért tettem idézőjelbe.) Ha jobban tetszik más "kultúrkörből" származó! Azelőtt valahogy elkerülte ez a figyelmemet!

Rögtön születésekor jöttek hozzá "napkeletről bölcsek". Ki tudja vajon mifélék, honnan tudták, hogy most fog születni, hol olvasták vagy miből jöttek rá, hogy ki Ő és mikor jön, és mit fog tenni? Nem tudjuk! De előbb ott voltak, mint bármelyik helyi előkelőség! Gondoljuk csak el! Vagyonos és bölcs emberek, csilli-villi ruhákban, karavánon eljönnek, hogy lássák ezt a csecsemőt, egy istállónak kikiáltott barlangban vagy kunyhóban, a széna között, az egyik piciny településen. Nem tudom, mondták-e egymásnak, mikor leszálltak a lóról, tevéről: "Te figyelj már, jó helyen járunk?!"
De valószínűleg, biztosak voltak a dolgukban, és nem tévesztette meg őket a külcsín hiánya.
Nézzük csak meg mi is történik itt! Eljön az akihez a ígéretek fűződtek, és a nép kihez elsőként küldetett nem jelenik meg reprezentálva magát. Úgy értem nem járulnak hozzá vezető emberek, akik az Írásokat forgatják, "ismerik". Vagyis én, mint "farizeus" - ahogy az előző bejegyzésben erre rájöttem - nem sok érdeklődést mutatok a hozzám küldött Megváltóhoz, mert a magam által kovácsolt elméletek kötnek le. Viszont az "idegen" vagy "más vallású" bölcsek, akiktől nem várnám, emberi logikával, hogy ilyet tegyenek megelőznek engem abban, hogy tisztüket tegyék Jézusnál. Akkor most, hogy van ez?
A napkeleti bölcseknek nem volt probléma az, hogy a Megváltó, a "királyok Királya, uraknak Ura", vagy nem tudom, hogy gondoltak rá, egy egész más vallási környezetben születik meg. Ők őszintén kutattak, kaptak egy sugallatot, kinyilatkoztatást Istentől, aztán elindultak és mentek... Követték a "csillagot".

Később, már szolgálata idején jöttek Jézushoz görögök. Napnyugatról!
"Néhány görög is vala azok között, a kik felmenének, hogy imádkozzanak az ünnepen" Ők aztán tényleg teljesen más eszmei háttérrel rendelkeztek, mégis tudni óhajtották az igazságot a Messiásról... "látni akarjuk a Jézust"
Most befejezésül, (bár még lenne itt valami de ezt majd később) hadd idézzek pár sort egy könyvből, melyet már korábban ajánlottam:
Amikor egykor a napkeleti bölcsek eljöttek, hogy megtalálják Krisztust, földi élete kezdetén, úgy jöttek most élete végén ezek az emberek Nyugatról. Krisztus születésekor a zsidók olyannyira elfoglaltak voltak saját nagyravágyó terveikkel, hogy nem vettek tudomást jöveteléről. A mágusok pogány földről jöttek a bölcsőhöz ajándékaikkal, hogy imádják a Megváltót. Ugyanígy ezek a görögök a nemzeteket, törzseket, a világ népeit képviselték, mikor eljöttek, hogy lássák Jézust. Ugyanígy minden kor és minden föld népeit vonzani fogja a Megváltó keresztje. Így "sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában"

Könyvajánló

Sok sok látszólagos ellentmondást találtam olykor a Bibliát olvasva. A Jézus élete című könyv csakúgy, mint az író többi alkotása nagyszerűen feloldja ezeket. Gyönyörű, plasztikus képet ad a Megváltóról, csak néhány részlet az egyik fejezetből:
"Jézus azzal kezdte reformáló munkáját, hogy együttérzéssel közeledett az emberiség felé. Miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, [...] Jézus minden formájában megfeddte az önző vágyak kielégítését, de természeténél fogva társaságkedvelő volt. [...] ...minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében ."

Nemegyszer tapasztaltam már olvasás közben, hogy egy szakasz kapcsán a bennem felvetődő kérdésre már a következő bekezdésben , vagy kitartó kutatás után, de végül választ kaptam.

Nem a Biblia helyett ajánlom, hiszen nem is ez a célja és rendeltetése.
A Szentírásra, mint Isten szavára mutat rá, és helyezi előtérbe. Az egyes történeteket több, új szempont alapján közelíti meg, több tanulságot von le, mintha először olvasnánk az Írást. Mégsem "szájbarágós" és nem egy instant, kész megoldásokat tartalmazó, kézhez kapható "receptkönyv", hanem az Ige mélyebb tanulmányozására inspiráló írás, ami megtanít gondolkodni, és egy olyan szemlélettel, ruházza fel az olvasót, minek hatására önállóan kezd egyre mélyebbre és mélyebbre ásni az egyes igeszakaszok mögött rejlő tanításokban, mindig újabb értékek után kutatva.

"Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz
Mert az Úr ád bölcseséget, az ő szájából tudomány és értelem származik."

"Fecseg a felszin, hallgat a mély"

Az elején még nem volt teljesen tiszta mire is jó és mire is érdemes használni egy blogot.
Most már kezd egyre erősebben körvonalzódni, hogy ez egy olyan közösségi kommunikációs lehetőség aminek segítségével talán lejjebb áshatunk, és nem csak azt halljuk
"hogy fecseg a felszin, hallgat a mély"

A másik ember gondolatait nem halljuk. Ez persze rendben is van így sokszor. De előfordulhat olyan, amikor ez kifejezetten előny lenne. Gondoljunk csak bele, mennyi félreértést és veszekedést el lehetne kerülni, ha ismernénk a másik indítékait, mozgatórugóját, hátterét. Vagy egy közös feladatmegoldásnál, lehet, hogy éppen az a kis gondolatfoszlány hiányzik a teljes gondolatmenethez, amit a társunk elhallgat, mert nem tartja említésre érdemesnek. Az is lehet, hogy sokan hasonló cipőben "evezünk" de nem "merjük"/akarjuk megosztani, így nem is tudunk egymásról.
Mivel alapvetően "racionális" világban élünk ma, gyakran meg is feledkezünk arról, hogy a kommunikáció nem csak a legegyszerűbben érzékelhető "szavak" által történhet. Nem tudom igaz-e, de hallottam már, olyat, hogy a non-verbális kommunikáció az egésznek 70%-át teszi ki. Nahát!???

Ennek ismerete és használata nyilván kellő figyelem és gyakorlat kérdése, mindnyájan más szinten állunk ezeknek az ismeretével, azt hiszem, de blogommal nem is ezt a 70%-ot szeretném pótolni, hiszen lehetetlen is a személyes kapcsolat hiányában.

Inkább csak inspirálni/inspirálódni szeretnék.

Sajnos ritkán van idő egy velős beszélgetésre, és akkor sem mindig vetődünk, olyan helyekre amelyek által egymást jobban megismerhetjük. Ennek oka lehet valami belső feszültség, ami nem hagyja a feloldódást, vagy az idő hiánya, mert -magamból kiindulva - nem volt elég idő ahhoz, hogy teljesen megnyíljunk egy önfeledt burjánzó beszélgetésben való
részvételhez. Esetleg azért, mert nem voltunk elég őszinték, mert félünk, hogy túlságosan kitárulkozunk, és akkor a másik ember már ismerni fogja a gyenge pontjainkat.

De mivan akkor, ha a másik épp hasonló problémával szenved?
Egyszer a következő történetet hallottam:

Apa és tizenéves lánya ülnek egymást mellett a TV-t nézve. Közöttök a fotelon egy tál pattogatott kukorica. Az apa gondolatai: "Milyen jó lenne még mindig megölelni az én kislányomat! Dehát most már lázadó kamaszlány lett ő is." Közben a lány: "Olyan jó lenne, ha megint apához bújhatnék és ő megölelgetne, mint régen!"

De mivel egyikünk sem mer lépni, ez marad megoldatlan. Pedig nincs is annál szebb és jobb, mikor megolvasztjuk ezt a jégfalat, teret engedve ezzel az egymást inspiráló gondolatok áradatának.
Szerintem létező problémáról beszélek, mert olyan nincs, hogy valami csak egy embernek jut eszébe.Hiszen mi lehet jobb annál amikor a másikat meghallgatva, egymás gondolatai által inspirálódnak újabb hozzászólások, amik újabb problémákat és kérdéseket vetnek fel, s közösen találjuk meg a megoldásokat.
"Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!"
/Példabeszédek 25.11/