Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 

Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.

Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...

A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 

De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."

No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...

Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)

Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.

Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?

Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."

Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 

megindul. 

Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 

"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 

Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!

De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!

Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.

Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...

Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?

Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.

Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:

Köszönöm...

Utórezgések

Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:

 kegyelem, feloldozás.

Ama fényes és hajnali...

Hajnalban sikerült felkelnem, és így csodálatos volt együtt mondani a zsoltár írójával:

"Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; 

téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem

a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize;

Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén

a te hatalmadat és dicsőségedet."

Fantasztikus élmény mikor úgymond szinkronban szól velem az Írás. Mikor azokat a mondatokat olvashatom a Bibliában; legyen az kérdés, sóhaj, panasz vagy bármi, amik az én szívemből is gyakran előjönnek. Ez nyugalommal és örömmel tölt el. Megerősít. "De jó, nem csak nekem van ez és ez a problémám!", hanem ennek a híres-hírhedt Dávidak, Isai fiának is, Júda törzséből. És még ki tudja mennyi millióknak.

Már írtam arról, mennyire nagyszerű dolgokat élhetek át, ha nem vagyok lusta "jó reggel" felkelni.

Hisz így tett Jézus is: "Kora reggel pedig, még szürkületkor, fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék."

A 63. zsoltárban, ahol a fent látható vers áll az olvasható, hogy Dávid, "Júda pusztájában volt" mikor e dallam született. "Puszta helyre", ment ki, hogy "imádkozzék". Hogy kényszerűségből tartózkodott-e ott ezt   most nem tudom. De ott volt a "pusztában"

Ahogy ma hajnalban a tetőablakon keresztül felnéztem az égre néhány csillagot láttam az égen villogva táncolni, de nem tudtam őket csillagképbe foglalni. Egyedül az öreg Nagy-Göncöl integetett, mint régi ismerős, ahogy éppen tótágast fordult a Sarkcsillag körül. Ez biztos pont. De a többi csillag olyan idegen volt. Szépek, szépek de valahogy nem ismerős egy sem. Mivel idő hiányában elég hosszú ideje nem végzem a csillagos égbolt behatóbb kémlelését, ezért kiestem a gyakorlatból, ráadásul a téli csillagképeket kevésbé ismerem. Azt a sok-sok gyönyörű de szétdarabolt "fény-igazságot", nem tudtam összefoglalni, egy rendszerbe.Külön külön látom mindegyiket, azt is látom, hogy nagyon csodálatosak, de mégsem tudok velük mit kezdeni, mert nem ismerem fel őket, nem nyernek értelmet. Csak elapróznak, széttördelnek engem is. Kerestem volna köztük az összefüggést, de nem találtam.

Mivel megszoktam már, hogy legalább a fényesebb csillagokat, illik névről ismernem,  frusztrált a gondolat, hogy most egyet sem ismerek fel. Végül nem bírtam, felöltözve kiléptem a fagyos teraszra. Pásztázni kezdtem az eget, hátha így kintről már jobban átlátom majd a helyzetet. 

De ahogy fejemet a dél-keleti égbolt felé fordítottam, egyszer csak...

Leírhatatlan...

"Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus (...) ama fényes és hajnali csillag", mely ott világít az égen. De nem csak úgy pislákolt, hanem, mintha azon a pupillának nevezett kis fekete nyíláson keresztül, az összes létező fényét, amit az "örökkévalóságában" kibocsát,  most akarná beleömleszteni érzéketlen szemeimbe, egy szempillantáson belül. Mintha az égbolt valamely addig sötét zugából, most egy árny-kancsón esett repedés miatt, gejzír módjára bugyogna felfelé ez a fény, hogy aztán az egész égi-vásznat elöntse ezzel a vakító sugárzással. Mint egy festő a kanavászt.

"Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig." - írja a Példabeszédek könyve...

De ami az egészben a legnagyszerűbb az, hogy ismertem! Tudtam, hogy ez a Vénusznak nevezett égitest, mely Nap-rendszerünk planétáinak egyike, és a Földdel közel azonos méretű. Valamivel azért kisebb.

Ez itt a Lényeg! Végre egy Ismerős! Nem volt többé kérdés! Tudtam minden egyéb segédlet nélkül, hogy ez melyik "csillag". Ez pedig olyan óriási szellemi örömöt okoz, amihez hasonlót kevés dolog tud előidézni, egy szempillantásban.

"Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik."

Talán hasonlóan van ez az "Igazság" ismeretével. De nem is "talán", mert ez a szó valami bizonytalanságot sugároz. Igazság helyett inkább mondjuk; Valóság? Ez szerintem érthetőbb. Az igazság valamivel elvontabb kifejezése ugyanannak a fogalomnak. De amikor a sok-sok apró "igazság" ér - bármilyen formában legyen - előfordul, hogy nem tudom hol megfogni, nem tudom felfogni. S végül nem ér semmit az egész, mert nincs benne Élet! Halott! De Jézus azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet!" Ez az igazság pedig csakis "ismereten" alapulhat, vagyis tapasztalásból táplálkozó ismereten. És ez már maga az Út, a Valóság! Ez az az Út, amelynek a végén ott az Élet, vagyis Örök Élet, ismét csak maga Krisztus Jézus, a Győztes!

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy többé semmi sem kérdés. Mert ha nincs több kérdés, akkor valami nem stimmel, és elfelejtünk gondolkodni. Azt sem mondom, hogy mindenki legyen "keresztény" itt és most! Ez a szó köznapi értelmében ugyanis rendkívül sok negatív tartalommal társul a számomra. Sőt kereszténynek lenni, a mai felfogás szerint nem is egyenlő, azzal amit a szó eredetileg jelenthetett: "Krisztus követése"

Mint ahogy Jézus sem vallásalapító, hisz miért lenne szükség még egy vallásra? Hisz mi értelme lenne annak, ha eljön hozzánk emberként Ő, egy Isteni Lény, maga Isten Fia, a Teremtő, az Alkotó, itt jár a földön, gyógyít, tanít, csodákat tesz, végül megölik de legalább ránk hagy egy "vallási rendszert", mely "egy a sok közül", és melyben a szánkba rágja miről mit gondoljunk, vagyis mit "vall"-junk. De ez a mindenről meglévő "VALL-ás" önmagában halott, mivel egy befejezett, kész, "megmondott" dologról lévén szó nélkülözi a kérdezést, dolgok felvetését és az átgondolást, amiből aztán továbblépés következhet, aztán újabb kérdés, mely a fejlődés útja lehet. Amiben pedig nincs meg a fejlődés lehetősége az nem él, tehát halott. Ha mindenről lezárt véleményem van, az mellőzi a párbeszédet azzal az Istennel, aki viszont személyesen szeretne engem vezetni, itt és most. Persze nem az "egyénieskedés" útján, hanem az engedelmességén. Ez most paradoxonnak hangzik.

Mi másért jött volna Isten Fia, ha nem azért, hogy megmutassa az Élet Útját, mely csak személyes ismerettel, személyes tapasztalással, személyes kutatással és személyes gyötrődéssel járható? Mely út nem a "keresztények" kiváltsága, hanem zsidóknak, buddhistáknak, filozófusoknak, mohamedánoknak, materialistáknak... stb stb...egyaránt. Egyszerűbben szólva azon halmaz tagjainak melyet úgy neveznek: "a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai."

Mert..."Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.  Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök."

"Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok."

Az Írások 5.rész - Mustármag Élő Vízben

"Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen."

A fenti mondatokat Krisztus mondja Máté evangéliuma 5. fejezetében. Mi az, hogy "legkisebb parancsolatok"? Hogy taníthat valaki úgy, hogy közben megrontja a tanítást? Hogy kerül mégis mennybe? Hogy lesz valaki a "legkisebb"? Mit jelent a mennyben "legkisebbnek" lenni?

Ilyen kétségbeesett kérdésáradat tódult fejembe, mikor erre az egy versre pillantottam. Nem tudtam felfogni, miért mondja ezt Jézus így, és miért van ez egyáltalán benne a Bibliában? De azt hiszem valami fényt megláttam az alagút végén. 

A Biblia igazságait, nem úgy kell felfognunk, mint egy jóskönyvet. Mondván: valahol fölcsapom, aztán ami ott lesz, az nekem az éppen aktuális üzenet. Nem. Hanem az egészet meg kell ismerni. Ez persze nem két pillanat, de törekednünk kell rá. A Biblia minden egyes verse, még "e legkisebb parancsolatok közül" is mindig, mindenkinek aktuálisan szóló és érvényes üzenet. 

Persze vannak olyan kivételes esetek, amikor elvezet valamire a "felcsapós" módszer. Velem is előfordult már. De máskor az is megesett, hogy felcsapom a Könyvet valahol, és nem értek semmit. Ekkor általában kétségbe esem, jaj akkor most nincs mit üzenjen? Egy esetet tudok mondani, amikor ebben hatalmas csoda tudott megnyilvánulni. Óriási tévelygésben voltam, ezért ott helyben, azonnal kellett útmutatást kapjak. Gondolom én. Ezt majd talán egy másik bejegyzésben konkrétabban is leírom. 

De azt hiszem ez a ritkább eset. Na jó maradjunk abban, hogy én ezt tapasztaltam. Lehet, hogy másnak teljesen ellenkező a tapasztalata ebben. Ez "módszer" kérdése. Mindenki maga kell megvizsgálja. De akkor is! Ha Isten úgymond "számíthat rá", hogy el fogom olvasni a Könyvét - márpedig miért ne számítana? - akkor miért üzengetne mindig, egy "éppen aktuálisat", azáltal, hogy én fogom és valahol kinyitom az Írást.

Ezért nem szabad elszalasztani azt, hogy a Bibliát a legapróbb részletekig, módszeresen és szisztematikusan tanulmányozzuk. Ez persze egy örökké tartó folyamat lesz - de maga az Írás garantálja, hogy meglesz erre a lehetőség. :)

Na persze a SzentLélek vezetése alatt tegyük mindezt. Ezt nem is lehet eléggé hangsúlyózni. Mindig csak a Lélek vezérletével, aki "elvezet majd minden igazságra". Ha csak egy szép kultúrtörténeti vagy irodalmi tanulmányt szeretnénk készíteni a Bibliáról - megtehetjük ugyan, de semmit nem fog érni, ha a Lélek nélkül tesszük. Ha csak intellektuális örömöket keresünk - amit kétség kívül meg is ad - de nem az életet, akkor az egész halott ügy.

"De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra."

"Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot."

"Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek."

Ezek Jézus szavai.

"Vezéreld útamat a te igéd szerint"

Ekkor mindenezeknek beteljesedéseként elkezdődhet az emberben mindaz amit Krisztus így fogalmaz meg:

"...az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne."

"...mely elvezérel minden igazságra."

Hisz "Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek"

"Eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul."

Hogyan lehet lélekben és igazságban imádni Istent? Ez mit jelent?

"Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.

Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet?"

Hogyan adhat élő vizet? Mi az, hogy élő víz?

Ez fantasztikus érzés! Elkezdem. Olvasok egy verset, ami elsőre semmitmondó, és aztán eszembe jut annak kapcsán egy újabb vers, mely egy más igehelyet idéz fel, és így szépen kikerekedik az egész aznapi történet, mely minden nap újra és újra meg kell szülessen bennem.

ÉLŐ VÍZ

Hogy lesz a csermelyből óceán?

Kérdésre újabb kérdés, kérdésre újabb kérdés.

Kérdéseinkre ne akarjunk azonnal választ rávágni, mert az könnyen zsákutcába vihet. Ne essünk bele újból, abba a hibába, melybe Ádám és Éva, mikor azonnali, "instant" választ akartak arra a kérdésre, hogy:

"Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?"

Látjuk mi lett az eredmény. S most "annak a gyümölcsnek a levét isszuk".

Visszatérve a samáriai asszonyhoz, azt hiszem Krisztus katonájának egyik legnagyobb boldogsága, ha a következőt hallja:

"Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus."

Ösvényem világossága

Ma újra egy csodát éltem át. Isten Vigasztalásának csodáját, és gyengéd odafigyelését gyermekei apró bajaira. Tegnap este elég későn sikerült elindulnom hazafelé a suliból. Nagyon fáradt és kimerült voltam. Nem kívántam már semmi mást, csak egy puha, meleg ágyat. De tele voltam kérdésekkel...

"Az életem kérdései": mihez kezdjek Uram? Hogy fogok élni? Miből? És hol?

Melyik úton járjak? Mit is akarok?

Így járt az agyam, miközben hazafelé baktattam, aztán egy halk és nyugodt imában felajánlottam életemet, s kértem Istent, Ő igazgasson minden lépést. "Életem ideje kezedben van..." Legyen Ő az én "ösvényem világossága". Ő tudja mit akar, mikor és miért és hogyan. Az én gondolataim folyton csak összekuszálódnak. Mostanában egyre gyakrabban sajnos. Ezután  megnyugodtam. Útközben még felmásztam a vasúti töltés oldalára, hogy megcsodáljam azt a néhány csillagot, ami fenn ragyogott még városi egünkön, és a Jupitert, mely ugyanolyan rendületlenül fénylik, minden pillanatban. Aztán mivel nagyon fáradt voltam, hazaérve már csak arra volt energiám, hogy átöltözve ledobjam magam. Így kimaradt az esti kapcsolatápolás Istennel, a Biblián keresztül, az imám is csak valami hevenyészett... De hiányérzetem volt, hiányolni Istent...

"Szívem utánad vágyott éjszaka,

 az én lelkem is bensőmben Téged keresett, 

mivel ha ítéleteid megjelennek a földön,

 igazságot tanulnak a földnek lakosai."

Ezt már reggel olvastam, ugyanabban a fejezetben volt, ahol a reggeli ige:

"Kinek szíve reád támaszkodik,

megőrzöd azt teljes békében

 mivel Te benned bízik."

/Ésaiás könyve 26,3/

Nagyon jó volt ezt így olvasni! Megnyugodni a tudatban, hogy Ő hallotta azt a kérést, látja kételyeimet, aggodalmaimat, minden vágyamat és félelmemet - látja és hallja, tudja és érzi...

Orrcsepp

A minap Nővéremmel közösen tapasztalhattuk meg Isten minden apróságra kiterjedő figyelmét, gondviselését és odaadó figyelmét azok felé, akik kérik az Ő segítségét.

Nővérem kissé beteg, megfázott vagy valami ilyesmi, ezért szüksége volt az orrcseppre mielőtt még nyugovóra tér, különben nem bír elaludni, ha nem kap levegőt az orrán. Igen ám, de napközben elkeveredett az orrcsepp, csak annyira emlékezett, hogy hol volt nála utoljára, de hogy aztán hova rakta...? Ismerős ugye!

Először Édesanyánkat akartuk megkérdezni, hiszen ő úgyis mindig mindent tud. Ha valami nincs meg akkor rögtön: "Anya!" De ezúttal erre nem volt mód, mert Anya  már az igazak álmát aludta. 

Na jó elkezdtünk keresgélni - igazából késő este lévén, magam is inkább vízszintes testhelyzetben szerettem volna lenni. De akkor most nem tudnám ezt leírni. 

Tehát miután végignéztük az összes polcot, az összes szekrényt és minden általunk elképzelhető helyre betekintettünk, a keresett tárgy még mindig sehol. Olyan reménytelennek tűnt mintha tűt keresnénk a szénakazalban. 

Itt jutott eszembe, hogy miért nem kérjük meg a világmindenség Urát, aki mindent lát. Még azt az apró tubust is. Persze bagatell, sőt bugyutaságnak tűnik ilyen "profán" dolgokkal Őt zavarni. Mégsem az, mert Ő valóban azt szeretné, hogy olyan mindennapi kapcsolatban legyünk vele, hogy a legapróbb ostobaságnak tűnő dologban is Őt hívjuk segítségül. 

Ha jobban átgondoljuk, mondhatnánk Földünk megmentését is "bagatellnek", hiszen mi ez a kis porgolyó, az univerzum végtelenjéhez képest! Mi ez a fáradt Föld, a sok-sok és végtelen világokhoz képest, amiket talán elképzelni sem tudunk. De elég csak megnézni egy Hubble Deep Field felvételt, ami az égboltunk egy kis szeletéből begyűjtött fények "lenyomata", ahol több száz milliárd galaxis, csillagközi ködök és minden egyéb helyezkedik el. Ja és szorozzuk ezt meg végtelennel...

Ha ez a Föld ilyen gyönyörű - még beszennyezett állapotában is - milyen csodás világokat tartalmazhatnak akkor még a világegyetem, tőlünk távol eső részei. Persze az is jó kérdés, ilyen viszonyok között mi a "távol"!

Ha így nézzük, mondhatnánk e kicsiny Planétára is - "bagatell".

Isten mégis minden odaadott érte...

"A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?"

Ha így nézem, valóban miért ne beszélhetnék Vele "bagatell" dolgokról?!

Ezért aztán közösen kértük Istent imában, hogy mutassa meg, hol ez az orrcsepp, hogy nyugodtan alhasson a Nővérem, és lehessen ez egy csodálatos tapasztalat, ami erősíti a hitünket. Persze először valóban furcsa volt így megszólítani Istent - egy ilyen "apróság" miatt zargatni Őt! Sőt lehet, hogy még így is viccesnek hangzik.

Ezután tovább keresgéltünk. Újabb lendülettel álltunk neki az egésznek.

 De semmi...

Közben az a költői kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon Istenben van a hiba vagy bennünk?

Már-már feladva minden reményt ültünk le mindketten.

Aztán...na jó gondolkodjunk..."többet ésszel, mint erővel" - szól a mondás.

Ahogy törtük a fejünket, Isten Lelke összehangolta a gondolkodásunkat, egyik kérdést újabb követett, majd kérdést válasz, választ újabb kérdés...Hol volt utoljára? Miért volt ott nála? Hogy került oda az orrcsepp a kezébe, amikor utoljára ott volt? Így született-e, a kezében az orrcseppel, vagy máshogy?...aztán...

Erről az ostoba kérdésről, eszébe jutott, valami...Igen...a kardigán zsebében, ami délelőtt rajta volt...Igen...

Megvan!!! 

Ezzzaaaaaaaaazzzzzzzzz!!!

Bingo!

Fantasztikus érzés volt, ezt megélni! 

Köszönjük Uram!!

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek."

Az Írások/Gyümölcs - 3. rész

Érzem, hogy még mindig sötétben tapogatózom, de látom, hogy akármikor elkezdem elmélyülten tanulmányozni az Írást, az mindig termővé teszi elmém barázdáit.
Ennek köszönhető előző néhány bejegyzésem is. Csodálatos  tapasztalat. De csak gondolkodom... vagy mondjuk úgy, elmélkedem!

Na persze, ha van min? Ezért érdemes memorizálni igeszakaszokat, vagy akár egész fejezeteket is, mert egyrészt a tanulási folyamat során többször átrágom az adott részt, ami önkéntelenül késztet arra, hogy minél mélyebbre ássak, másrészt mikor épp nincs nálam, vagy nincs alkalmam olvasni, tegyük fel buszon való kapaszkodás közben, akkor is van mit felidézni, átgondolni, felfedezni.

De miért kéne elmélkedni naphosszat? - szól a másik oldalról a kérdésem. Az már nem lehet messze az álmodozástól sem! Vigyázz, te, ábrándos tekintetű gyarló ember!

De ha valamiben őszintén elmélyül valaki - vagyis én, azt tapasztaltam - azon utána tovább kell "merengeni". Mert érint, mert foglalkoztat, mert kutatod!

Persze rossz szó ez a "merengés" - hasonló az ábrándozáshoz, de mondhatnék szemlélődést is. Az ábrándozásnak is megvan a helye, és igenis lehet eredményes - ne ítéljük el.

Tehát ahhoz, hogy gondolatban elmélyüljünk, merengeni kell azon az egy dolgon sokáig. Legyünk "együgyűek". Ez a szó sajnos szintén pejoratív tartalommal párosul, pedig ha őszinték vagyunk valójában nagyon nehéz folyamatosan egyvalamire koncentrálni, és azt végezni. Olyan ez, mint amikor többször megrágjuk az ételt, mert így az a gyomorba jutva könnyeben emésztődik.

De nem csak merengünk, hanem erőt megfeszítve, módszeresen elmélkedünk, hogy a megfelelő összefüggéseket felismerjük, és a merengés során kiszűrt dolgokat, helyes következtetéssel összekapcsoljuk.

Bocsánat, én ezt magamon figyeltem meg így - mondtam, sötétben tapogatózok - lehet, hogy másnál ez teljesen másként működik.

Tehát a korábban elítélt, vagy legalábbis megkérdőjelezett "elmélkedés" igazából nagyon hasznos. Persze, ha van is min elmélkedni! Meg aztán, amikor épp várjuk a buszt, vagy bármi olyan történik, mikor az idő úgymond passzívan telik, miért ne elmélkedjünk?

Keresztségi igém a következő: 

Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok

 tanácsán, bűnösök útján meg nem áll,

 és csúfolódók székében nem ül; 

Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége,

 és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal 

És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa,

 a mely idejekorán megadja gyümölcsét,

 és levele nem hervad el; és minden munkájában

 jó szerencsés lészen.

/Zsoltárok könyve 1,1-3/

Mikor megtörténik a bemerítkezés, mindenki kap egy útravaló igét. Annak is külön története van, hogy nekem miért épp ez. Erről talán majd máskor.Számomra ez tulajdonképpen az "életem kulcsa" - ahogy egy barátom egyszer fogalmazott. Mint, ahogy minden ember számára a keresztségi igéje az. Ezt természetesen még nem teljesen látom át. De Isten Szava azt mondja, hogy ha valaki "az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal", az az ember boldog... lesz.(?) Nem, nem boldog lesz, hanem boldog. MOST!
Vagyis állandóan elmélkedni? Nos, itt az áll...

...ÉJJEL ÉS NAPPAL...

"Mert ebek vettek körül engem..."

Egy Pest környéki városka egyik, piciny, sáros, félreeső utcácskáján ereszkedtem alá egy kora őszi, délutáni séta alkalmával. Az Út esős idő lévén meglehetősen csúszós volt. Nagy barázdák futottak lefelé itt-ott, ahogy a korábbi záporok során lezúduló víztömeg kimosta a talajt.

Biztos léptekkel igyekeztem lefelé. Egyik kezemben három, a folyamatos szorítástól meggyűrődött Papírlap, melyeken a település Térképe volt, a könnyebb tájékozódás végett. A párás levegő miatt kissé megpuhultak már, inkább hasonlítottak rongyra, mint írásra alkalmas lapokra. Másik kezemben Ernyőm most mint, sétabot funkcionált, pántja ekkor még feszesen tartotta magát így kecses, büszke formát kölcsönözve az egésznek 

Aztán...
...egyszer csak...
lábaim megtorpantak.
Az Ernyő sem kocogtatta már a talajt - vége megállt a levegőben.

Lihegve, tántorogva tűnt elő egy Kóbor Eb az Út végén. Bár nem látszott túl veszélyesnek, sőt meglehetősen gyámoltalannak tűnt, azért mégiscsak jobb az óvatosság. Ki tudja? Fakó, rövid szőre, hosszú őszes orra, és megtört fülei voltak.

Elindultam felé, mivel arra kellett menjek. Ekkor már láttam, hogy ő talán jobban tart tőlem mint én tőle.

Sőt mi-több, még a két méteres körzetemben sem kívánt elhaladni, így az út szélén álló öreg diófák mögé kanyarodva haladt el mellettem, ezzel legalább öt méter volt köztünk míg áthaladtunk - ki-ki a maga útján. 

De azért szemmel tartottuk egymást, így távolról is, nehogy a másik valami meglepőt tegyen.

Kifújtam magamat - ekkor még nem tudtam, hogy ez korai. 

Mielőtt folytatnám az utat, meg akartam győződni, hogy merre vezet a keresztező utca, amelyre az iménti kifut.

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiányzik egy Fecni, amin a város térképének ide vonatkozó része van.

Visszanéztem. Ott feküdt néhány méterrel feljebb, a sárban. Míg a Kutya minden mozdulatát figyelemmel kísértem, amint elhaladtunk egymás mellett, közben észre sem vettem, ahogy ez a kis Lapocska hűtlenül kicsúszott a kezeim közül. Olyan idegen, ahogy ott fehérlik, a rozsdásodó diófalevelek és a sárga kavicsok között. 

De még más is van!

A Bundás Útonálló fémes fényű körmei büszkén terpeszkedtek a Fecni felett, mintegy Zsákmányként bitorolva az én Térképemet.

Ó most mit tegyek? - harsant fel a kérdés elmém egyik ébredő zugából. 

Hagyjam a Térképet?

Menjek tovább?

Bár nem volt egy vérengző Állat, ahogy azt fentebb leírtam, de ki tudja, nem veszi e direkt támadásnak, ha ismét felé közelítek. S akár veszélyesnek tűnik, akár nem, a félelem bármit kicsiholhat bárkiből.

Közben a keresztező utcáról nehéz léptekkel egy Csatlós jelent meg. Vagy a Főnök? Még az is lehet. Előfordulhat, hogy ő az aki learatja a babérokat, míg a másik meghunyászkodást színlelve tőrbe csalja az Áldozatot.

Körülvettek. Két tűz között... Közben az Útjelző ott hever az Ellenfél lábainál, s annak esze ágában sincs arról lemondani.

Kinyitottam az ernyőm pántját...

Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban. Vissza kell szerezzem a Térképem!

Így elindultam visszafelé. Az Útonálló - ekkor már sejtve szándékomat - vicsorogva, morogva megfeszítette lábait. Szőre keményen borzolódott az ég felé.

Csak mentem, egyre közelebb. Szerettem volna tudatosítani benne, hogy nem vagyok iránta ellenséges szándékkal. De azt is tudtam, nem szabad azt lássa, hogy félek. Mikor ő is közelített egy váratlan pillanatban kibontottam az Ernyőt, ami addig csak lazán lengedezett. 

Erre ő sem számított, vicsorítva ugrott hátrébb, majd még egy rohamot intéztem, ekkor már otthagyta vélt Szerzeményét, s én lassan lehajoltam a földre. De mivel még mindig a Vicsorgót figyeltem, nem láttam, hogy  míg az összekoszolt Lapért nyúlok, magam is a sárba teszem kezemet. De megvan. A Térkép az enyém!

Mindeközben a másik Eb, testesebb lévén, csak várt és figyelte az eseményeket. Talán azt is tudta magáról, hogy fürgeségben nem az első, így az efféle munkát Társára hagyta, s ő csak várt, mikor kerül elé az óvatlan Betolakodó. De ezúttal a Társ elpuskázta. 

Miután megszereztem a Térképet találtam egy másik Útat, mely a kertek alatt vitt el, s elértem ugyanazt a Keresztutcát, amit addig kerestem.

Főnök még távolról figyelve ugatott valamit, de ezzel mit sem törődve folytattam utamat

Hálát adtam, hogy megmenekültem e helyzetből, s közben élő példázatba csöppenve szemlélhettem a szabadítást!

"Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből."

Az Írások/Ajándék - 2.rész

Lám, lám, a mai napon huszonhárom éves lettem. De e két évtized után, azt hiszem most kezd előttem körvonalazódni, az utóbbi pár napban, hogy mi is lehet ez, amiről most írni készülök.

Csak most kezdem kapizsgálni, amit eddig nem is sejtettem, hogy valamit nagyon nem látok. Valamit nem értek.

Valamit annyira nem értek, hogy nem is tudom...hogy nem értem.

Egy barátommal történt beszélgetés ébresztett rá erre.

Ezek szerint a Biblia jóval több, mint amiről eddig álmodni mertem...

Jóval több mint egy könyv, amit a kezedbe vehetsz. Jóval több, mint betű és papír, történet és igazság, meg sorolhatnám most a szép szavakat. Olyan ez, mint a víz ami befolyik mindenhová, s ott valamilyen hatást fejt ki, rombol és épít.

Ez a beszélgetés az elmúlt pénteken történt, tegnap pedig egy olyan prédikációt hallgattam, ami - ezt megerősítendő - szintén erről szólt.

Azt veszem észre, hogy amint olvasni kezdem, amint elkezdem vizsgálni az Igét, egyszer csak Ő kezd el vizsgálni engem. Ezt a mondatot abból a prédikációból vettem, de tényleg így van.

"Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait."

Fantasztikus amikor megtörténik, hogy az olvasott ige már nem csak tinta egy felületen, hanem megtapasztalt valóság, ami hitelt ad mindannak, amiről beszélünk. 
Amit megélhetsz!


Annyira vakok vagyunk! Annyira vak vagyok, hogy "azt se látom, hogy nem látok".
"Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"


Ez a beteg panasza!
Ez nem valami előre-elrendelés, hanem előre-látás!
De akkor mi a megoldás?
Az is le van írva ugyanott, csak tovább kell olvasni! Mint, ahogy az összes megelőző korszaknak szóló levél végén, úgy itt is, ott van a gyógymód.


"Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.
A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg."


Na, köszönöm szépen! Most sokkal okosabb lettem! Igaz?!
Jó! Hogyan vegyek Tőled, például "tűzben megpróbált aranyat"? Hol találom azt?


Ennél elakadtam. Nem tudtam továbbmenni? Mi az, hogy tűzben edzett arany? Mi az, hogy fehér ruha, és szemgyógyító ír? Meg ha Te már úgyis előre "megírtál" mindent, akkor én magam ugyan mit tehetnék? S hol vagyok én ebben hibás, hogy nem látok? Kicsit háborogtam, mert olyan "eleve-elrendelés-szagúnak" tűnt az egész. Gyorsan papírra is vetettem ezeket a kérdéseket, s az előző bejegyzésben most olvasható, ha ez érdekes.


Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, gondokkal tértem "nyugovóra".
Reggelre virradva, új fény ragyogott fel, mint a pirkadatkor születő új nap sugarai, amik csillogásra buzdítják a fák levelein csordogáló harmatcseppeket.
"Most megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higyjétek majd, hogy én vagyok."
Ezt Jézus mondta a tanítványoknak, még keresztre feszítése előtt. Még mielőtt bizonyos szörnyű események bekövetkeztek volna. Ő előre megmondta, hogy ha majd valóban bekövetkeznek, higyjük, tudjuk..."ÉN VAGYOK"
Vagyis Ő a Vagyok! Amivel egyedül Isten apsztrofálja magát, amint Mózesnek is szólt: "a VAGYOK küldött..."
Most már láttam, hogy ezeket Ő nem eleve elrendelte, hanem előrelátta. Mint, mikor kalózvideón láttunk már egy filmet, ami a moziban csak, most kerül bemutatásra, s előre tudjuk, mi lesz a végén, amikor mások még csak a jegyek foglalásánál tolonganak.


De arra a kérdésemre, hogy hol találom azt a kincset, ami meggyógyíthat ebből a sápadt állapotból, még mindig nem láttam a választ. Vannak olyan kiadványok, melyek minden napra tartalmaznak egy-egy igeszakaszt. Olyan ez, mint az aranytojást tojó tyúk, mit ha fel nem ismerve, az ember elad, óriási értéktől fosztja meg saját magát. Ebben kerestem a választ! Hátha az aznapi megmutatja, hogy hol is nyissam ki az Írást. Hol is induljak el? Ezt most csak azért, írtam le, hogy lássuk, nem önkényesen nyitom fel a Bibliát a nekem tetsző helyen, hogy erőltetett válaszokat találjak.
S láss csodát, Példabeszédek könyve 2. fejezet 3-5 versek:


"Igen, ha a bölcseségért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled,
Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz."


Igen! Így kezdi - Igen, mint a tanító, aki próbálja rávezetni tanítványát a megoldásra. Igen! - jó helyen kapizsgálsz. Igen. Csak menj tovább ezen az úton!
Eszembe jutott Krisztus példázata az igazgyöngyről, vagy a szántóföldben elrejtett kincsről.
Aki felfedezi azt, az mindenét otthagyja, minden mást elfelejt, hogy azt az egy dolgot meglelje. Így kell nekem is az Igét kutatnom, mint a kereskedő, aki igazgyöngyre lelt.
Akkor megismerhetem Istent.


"Akkor megérted az igazságot (...) a tudomány a te lelkedben gyönyörűséges lesz."

folyt.köv...