Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Könyvajánló

Nagyon szeretek könyveket ajánlani, és még jobban szeretem, amikor egy olyan könyvet olvashatok, amiről biztosan tudom, hogy ezt ahol csak lehet ajánlani fogom mindenkinek!

Íme itt van a következő:
A Lelkiismeret - Reisinger János

A hátsó borítón olvasható, hogy 1912 óta nem jelent meg önálló kötet hazánkban a lelkiismeretről, bár rengeteget használjuk, mint fogalmat. Hivatkozunk rá, mégsem vesszük elég komolyan, hogy a lelkiismeret törvénye a legegyetemesebb, amelynek követésétől függ emberségünk és boldogságunk.

Hihetetlenül olvasmányos, és nagyon szerteágazó írás a lelkiismeretről, akaratról, értelemről és ezek együttesen működő hármas fogatáról. De körüljárja a hit és a lelkiismeret kapcsolatait is. Olykor egészen egyszerű és gyakorlatias, néhol pedig már-már filozofikus magasságokban jár, erősen kell koncentrálni ahhoz, hogy egészen megértsük. Ezzel együtt, szerintem mindenki számára 100%-ban emészthető lelki eledel.

A szerző, aki egyébként valóban elég járatos az irodalomban, mint egy korábbi tanítványával - akit Theofilusnak nevez - lefolyt levelezése során tárja elénk gondolatait, melyeket az élettől, az életről és más íróktól, gondolkodóktól megtanult, magáévá tett - így nem kevés irodalmi utalás és idézet található sorai között. A fiatal, tudni vágyó, és élni óhajtó ifjú tanítvány, pedig mindig újabb kérdéseket vet fel, melyekről a válaszlevelekből utalásként értesülünk.
Egy-egy fejezet egy-egy levél.
Nagyon hamar végigolvasható, olvasmányossága és aktualitása miatt mindenki számára. De azt hiszem ahogy végigolvastam, kezdhetném is elölről, mert mint mondani szokás: "ismétlés a tudás atyja, vagy...anyja?!..., jaj nem is tudom.. ehh,.. na szóval egy kis ízelítő, pár sor:

"Az emberi élet legsajnálatosabb jelensége, hogy jót akarva is rosszat teszünk, vagy ami még ennél is súlyosabb: kifejezetten elkerülni akarva a rosszat, mégis mélyen beleesünk. A régi görögök az Oidipusz-történetbe foglalták bele ezt a tapasztalatot, és elkerülhetetlennek nyilvánították nemcsak az előbbit, de az utóbbit is, mindenki sorsában. Erre a mi is tovább élő felfogásra válaszol Jézus története, Jézus példája, Jézus evangéliuma. De csak annak válaszol, akit érdekel is ez. Másként Oidipusz története folytatódik változatlanul és vigasztalanul mindnyájunk életében.
Bizonyos életkor után sokan úgy érezhetik, hogy az őszinteség is azt sugallja: adjuk meg magunkat a kivédhetetlen sorsnak. Oidipusz történetével ugyanis telis-tele az élet, kedves Theofilusom."

Könyvajánló

Mindig gyanakvásra és elővigyázatosságra (vagy előítéletre?) int, ha olyasmivel találkozom amit óriási csinnadratta és felbolydulás kísér.
"New York Times Bestseller, Több Mint Tízmillió Példány", olvasható a fedélen, az első oldalakon pedig csupa szép vélemény.
Be kell valljam, a könyv borítója az ami megfogott. Egy gyönyörű már-már giccses kép, aminek hangulata elvarázsolt. Egy elhagyatott, düledező viskó havas tájon, egy fenyővel és néhány kopasz fával, közben szélfútta hulló hópelyhek szállingóznak ide-oda.
Magamból kiindulva, nagyon könnyű a szemnek nevezett érzékszerven keresztül lekötni a figyelmet, lévén, hogy sokan "vizuális típusok"vagyunk.

Az egyik legfőbb érzékszervemen át vezetett a könyv útja arra, hogy a kezembe is vegyem ezt a magát már-már erőszakkal kínáló színes tárgyat. Egy érzékem volt amire elsőként és szó szerint egy szempillantás alatt hatással tudott lenni a mű. Felvetődött bennem a kérdés, vajon mivan ha ez pontosan arra játszik, hogy az érzéseket és az érzékeket keltse, ingerelje, táplálja?

A hátoldalon olvasható - "zsebkendőkkel felszerelkezve" - javaslat csak megerősítette fönt leírt kételyemet. "Ez is csak egy újabb erősen az érzelmekre ható história" - gondoltam magamban.
Mitől vagy kitől származik mindez?
Ez az érzelem dolog megint megér egy... misét... vagy inkább mesét, de talán tudjuk miről van szó.

Csupa kétely és kérdés de a kíváncsiság végül győzött és engedtem a "kísértésnek".
"Óvatosan" kezdtem az olvasáshoz.
Magamat ismerve féltem, hogy ez a könyv valóban annyira tetszeni fog, hogy minden szavát "Szentírásnak" veszem. Pedig a hátoldalon ez is ott található! "Vigyázat, regény!... Nem Szentírás!" - ezt elfelejtettem említeni, de ez a figyelmeztetés szimpatikus vonás volt, már kezdetben.
Tehát elővigyázatosan olvasni kezdtem, figyelve, nehogy túlságosan a hatása alá kerüljek, ha ezt el lehet egyáltalán kerülni.
Valóban tele van igazsággal. Sok-sok divatos "téveszmét" torkon ragad és szertefoszlat. Nem mintha ez lenne a célja.
Ekkor a következő gyanús sejtésem támadt: lehet, hogy ez megint a jó öreg "keverek egy kis hazugságot a sok-sok igazság közé, hogy jól elcsúsztassam" - recept.
De tényleg csupa igazságot tartalmaz, mégpedig az "abszolút igazságok tárháza" cím igénylése nélkül.
Nem is erről van szó, ez egy keresés.
Olyan kérdéseket boncolgat, nagyon is gyakorlatias vagy "hétköznapi" módon, amelyek mindannyiunkban megfordulnak. Nem filozófia, sem teológia. (Ez is a hátoldalon olvasható.)
Egyszerű - a szó legjobb értelmében.
Mire végére értem sokszor feltettem magamnak újból;
vajon kitől származik mindez?
Végül meggyőződtem róla, hogy nem távolított el Istentől sőt...
Csak ajánlani tudom ezt az regényt mindenkinek, aki keresi vagy már megtalálta Istent, esetleg teszi nap mint nap mindkettőt.

Nem tudom, mi ihlette az írót, de ha egy földi halandó tollából ilyen írás születhetett Isten jelleméről akkor a valódi Nagy Alkotó ennél "még hetvenhétszer is" csodálatosabb, és ha ez így van akkor én már nagyon vágyom arra, hogy személyesen találkozhassam Vele, és jól megöleljem. Fura - nem vagyok egy ölelkezős típus...
A másik kérdés az érzelmek, érzelgősség, és a szeretet. Tartottam tőle, hogy talán a hírhedt csöpögős, agy nélküli "szeretek mindenkit, világbéke" kategória lesz, amit a karácsony táján vetített amerikai, limonádé filmekből nagyon jól ismerhetünk.
Ez a kételyem hamar megsemmisült. Nagyon is figyelni, sőt koncentrálni kell ahhoz, hogy megértsd miről is van szó. Viszont ne felejtsük el, ha Istenhez közeledünk van az úgy, hogy józan ésszel képtelenség befogadni dolgokat, bármilyen jó-szándék is vezérel.
Megváltó és megbocsátó szeretetről szól, ami mindenen át képes megtalálni, és szeretni akkor is ha én utálom Őt, vagy nem vagyok kíváncsi Rá.
Megbocsátani valakinek még akkor is ha az hatalmas tragédiát okozott az életedben? Aztán még imádkozni is érte, szívből?!
Na erre már képtelen vagyok! Pedig így kéne legyen, persze egyedül ez nem fog menni...

Mikor egy könyvet végigolvasok, mindig katartikus élményen megyek keresztül. Valami felemelő és tragikus érzés. Az ott szereplő világ és a benne lakók, akik addig minden nap körülvettek, most már csak emlék, és én valójában nem vagyok ennek részese, még ha úgy is tűnt addig.
Miután az utolsó sorokra a hátsó fedlapot is rázárom, magukra hagyom barátaimat, hadd szunnyadjanak tovább a lapok között, míg valakit arra nem indít a kalandvágy, hogy belevesse magát ebbe az olvasmányba. De az már nem én leszek, mert mégegyszer végigolvasva, már nem ugyanaz az érzés.
A Viskó végeztével is megvolt a katarzis, de a mélabús űr helyét kitölti afelett való örömem, hogy itt a história nem ér véget.
A könyvet és a szememet becsukom, térdet hajtok, hogy ezt megköszönjem, és imában fordulok ahhoz, akiről mindez szól és a történet folytatódik...
Meg aztán ott van egy másik... "Írás", amit valahányszor kinyitok, mindig szólni fog hozzám, és folyton újabb kincseket találhatok benne, mivel kimeríthetetlen akár a tenger, mert maga a "Végtelen Bölcsesség" ihlette...

"Én csak egy kis gyermek vagyok..."

Rendet raktam raktárainkban, ahol iszonyatos kupleráj volt. Miután visszanéztem eltelt napjaim munkájának gyümölcsére, "látám, hogy ez jó". Pedig ez csak egy aprócska rendszerezés. Felsóhajtottam mondván: "fú de jófej vagyok..."
Öreg hiba. Ilyen rendet és kitartást nem sűrűn látok kezeim közül kikerülni. Nyilván van valami, vagy inkább valaki aki vezérel minden munkavégzésben. Még a legapróbb dolgokban is. Persze jó ha van egy kis elégedettség egy "hasznos nap után", de Róla nem szabad elfeledkezni.
"Minden embernek meg kell tanulnia, hogy az élő, mindenütt jelenlevő és mindig tevékeny Isten a legfőbb. Ő képességeket, talentumokat kölcsönzött neki, hogy felhasználja; értelmet adott neki, hogy alkosson; szívet adott neki, hogy trónjának helye legyen; szeretetet, hogy áldásul áradjon mindazokra, akikkel érintkezésbe kerül; lelkiismeretet, amelynek hangja által a Szent Lélek meggyőzheti őt bűneiről, az igazsságról és az ítéletről." - ahogy egy kedvenc íróm mondja.
Az én személyes példám bár csak egy hétköznapi tevékenység, nem egy királyság vagy ország vezetése. De mivel mindannyiunknak vannak "hétköznapi" tennivalóink sőt szinte csak azok, ezért ezekben láthatjuk meg milyenek vagyunk, és itt is igyekezhetünk, lelkesedéssel mert..."a ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az."
Ebben az esetben együtt kiálthatunk fel a "nagy és bölcs" Salamon királlyal:

"...most, óh én Uram Istenem, te tetted a te szolgádat királylyá,...
Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.
Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást
tenni a jó és gonosz között"