A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 4., csütörtök

Miért csinálod a fesztivált?

Nem vagyok az a kifejezetten fesztiválozó típusú ember. Idegesít amikor nem hallom a mellettem lévő embert, és amikor egyszerre hat-féle zenét kell hallgatni, hatalmas hangerővel. Tömeg, tolongás, helyszűke...
Kitelepülünk a városokból, és létrehozunk egy ugyanolyan minivárost, mint ahonnan elszabadulni óhajtottunk. Saját belső renddel, törvényekkel, egyéni és kizárólagos fizetési módokkal, sajátos jelképrendszerrel, amely minden pillanatban igyekszik jól beégni tudatunk rejtett aljnövényzetébe.
Egy ilyesmi fesztiválon volt szerencsém részt venni a minap a munkámból kifolyólag. 
Igyekeztem megfigyelni. Megfigyelni a helyet, az embereket, a jelenségeket és próbálni következtetni a mögöttük húzódó lelki és szellemi indítékokra és tartalmakra.
Miért akar például több-tízezer fiatal ugyanabban az időben ugyanazon kemping területén sátorozni, nem kis nyomorgást idézve ezzel elő? Mindezt úgy hogy ráadásul igen mélyen kell a saját vagy a kedves szülei illetve egyéb hozzátartozó pénztárcájába nyúlni. Netán kuporgatni a lóvét egész éven át erre a néhány napra!
Az a terület ahova két héttel azelőtt még a kutya sem akart letáborozni, pedig igen tágas hely lett volna, ráadásul teljesen ingyen, vagy legalábbis kisebb költségekkel, most hirtelen egy időben lesz minden ember számára a Kánaán, ahova az aszfaltozott úton való bukdácsolás, órák hosszáig történő sorban állás, aszalódás a napon, a porban sem jelent elégséges akadályt, sőt talán még 'buli' is.

Aztán ahogy jártam a várost és megfigyeléseket tettem, azt láttam, hogy ezek a drága fiatalok ötös, tízes vagy még nagyobb számot kitevő kis csoportokban üldögélnek itt-ott a fűben, az út szélén, és beszélgetnek. Együtt töltik az idejüket. Közösen. Közösségben teszik ugyanazt. Közös élmény, közös kaland. Együtt ver a szívünk a színpadon fellépő aktuális előadó zenéjének ritmusára, együtt rázzuk magunkat, ugyanarra a dallamra, ugyanabban az ütemben. Észre sem vesszük és a zene máris megmozgatott. 
Amit nem kaptál meg az egész év során, mert csak készülni kellett a vizsgákra, a témazárókra, megfelelni a tanárok és az iskola rendszerének, vagy úgy csinálni, mintha megfelelnénk, vagy éppen direkt az ellenkezőjét tenni, annak amit a rendszer diktál, vagy esetleg kitakarítani a szobádat, hallgatni az alsó szomszéd állandó zsörtölődését a hangos zenéd miatt és a többi, és a többi, azt most itt mind megkaphatod. Sőt még többet is. Sőt mi adjuk neked az élményeket, neked csak fogyasztanod kell, a szó szoros értelmében. Meg persze hozni némi pénzt cserébe, dehát az úgyis csak pénz, nem igaz? Élményeket kapunk viszont, "feelingeket", amit sehol máshol.

Olyan ez mint a középkorban a fordított napok, farsang ősei, amikor a királyból bujdosó lett, a koldusból pedig fejedelem egy napra. A szamár ülte a törvényt, a bíró pedig a sárga földig itta magát szimultán. A modern generáció ünnepei ezek. Fesztivál. Benne is van a szóban. Festivity = ünnep. Amikor kiengedjük a szelepet. Mint az ókori bacchanáliákon, a Dionüszosz-ünnepek alkalmával. De mivel a ma klasszikus értelemben vett ünnepek, amelyek valaminek emléket állítanak, mint például a húsvét, az államalapítás ünnepe vagy egyéb a múlt talaján megtorpant jeles események, mivel a múltból táplálkoznak ezért megkövültek, és nem adják meg az itt és most élményét, amely által ma, a mostani pillanatban kapcsolódni tudnánk hozzájuk. De ide sorolhatnánk akár a színház intézményét is, amely az ókorban több napig tartó kulturális és erkölcsi érték-közvetítő eseménysorozat volta mellett nem kis mértékben járult hozzá a kedves megjelent "ünneplőkben" tomboló feszültségek alapos levezetéséhez, elég csak megnézni egy bacchanalia festményt, jóllehet ez is pusztán közvetett tudósítást ad, hiszen az adott festő képzelete alapján kapunk információt, és nyilván az is amolyan jelképes sűrítése a történéseknek. 
Ma pedig mi jut eszünkbe ugyanerről: színház? Vörös függöny? Páholyok? Szépen felöltözött urak és hölgyek? Sok-sok fény- és hangeffektus, látványos díszletek, színes jelmezek? 
Ha csak nincs a kifejezetten sugárzó színészi jelenlét, amely által a játék a néző ("ünneplő") érzékelésében "itt és most"-ként valósulhat meg, akkor a színház is csupán egy ön-ámítás. 
A fesztivál viszont? Valódi közösségi élményt ad. Valódi eseményekkel, amelyek itt és most történnek velem, vagy a Pistivel vagy a haverokkal, amikről aztán "storyzni" lehet. A hatalmas koncert-kínálatnak köszönhetően úgy tűnik, mintha én magam választhatnám meg, mi az amit épp most hallgatni, csinálni akarok, mely együttes előtt szeretnék csápolni a haverokkal stb...
Kempingezés egy sátor-rengeteg közepén? Semmi gond, legalább nem az unalmas tűzfalat kell egész nap szemlélni, vagy a szomszéd néni teraszát, akinek már ismerjük az egész fehérnemű-gyűjteményét, köszönhetően az állandó teregetésnek.

Élmény, energia, zaj, éjszakába nyúlóan...

Ahogy ott álltam a tömegben, és igyekeztem megfigyelni, azon gondolkoztam vajon mi lenne ha megtudná ez a sok-sok fiatal, hogy van egy végtelen Lény, aki mérhetetlenül szereti őket, és a legjobbat szeretné nekik?
Annyira szereti őket, hogy a saját egyetlen Fiát adta értük, érted is, és érted is... jóllehet magunk sem értjük még ezt teljesen. (Itt szökött könny a  szemembe.) Azért tette mindezt, hogy minden értelmet meghaladó békességünk legyen Benne, és bennünk lakhasson, hogy Vele együtt életerős és tántoríthatatlan fiatalok legyünk, nők és férfiak Őbenne, mint sasok a szelek szárnyán? Állandó közösségben Vele és egymással. Ilyen egyszerű. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó lenne itt elkiáltani magamat, hogy kifejezhessem mindezt. De aztán rájöttem, hogy vajmi kevés volnék én ehhez. A megszámlálhatatlan mennyiségű hangfal a sok-sok óriási színpad, a zenekarok, és kis kocsmák, diszkók együttesen kibocsátott zajszintje messze felülmúlja az én "hangos kiáltásomat". Ez nem az én harcom, ez az Övé. Úgyhogy inkább maradtam csendben. 
Így van felépítve a rendszer. Legyen többféle stílus, megannyi előadó, elégítsen ki minden ízlést hogy, mindenki megtalálja a számítását, a lényeg, hogy senki ne hallja meg a "csendet".

"Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el."
"Azon a napon megharsan a nagy kürt, és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok földjén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén."
"Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd meglátod, örömre derülsz, repesve tágul a szíved."


2013. május 31., péntek

Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...
Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...
Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 
De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.
De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.
Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló
fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.
Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 
De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.
De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...
Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...


2011. március 7., hétfő

Az ember tragédiája



Most erre mit mondjak...?

2011. január 21., péntek

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?
Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."


Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?
Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!
Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).
De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.
Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.
Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?
Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 
Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".
A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:
"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."
Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.
Helyettesítsük be:
"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."
Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!
Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.



2010. december 5., vasárnap

Ama fényes és hajnali...

Hajnalban sikerült felkelnem, és így csodálatos volt együtt mondani a zsoltár írójával:
"Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; 
téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem
a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize;
Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén
a te hatalmadat és dicsőségedet."
Fantasztikus élmény mikor úgymond szinkronban szól velem az Írás. Mikor azokat a mondatokat olvashatom a Bibliában; legyen az kérdés, sóhaj, panasz vagy bármi, amik az én szívemből is gyakran előjönnek. Ez nyugalommal és örömmel tölt el. Megerősít. "De jó, nem csak nekem van ez és ez a problémám!", hanem ennek a híres-hírhedt Dávidak, Isai fiának is, Júda törzséből. És még ki tudja mennyi millióknak.
Már írtam arról, mennyire nagyszerű dolgokat élhetek át, ha nem vagyok lusta "jó reggel" felkelni.
A 63. zsoltárban, ahol a fent látható vers áll az olvasható, hogy Dávid, "Júda pusztájában volt" mikor e dallam született. "Puszta helyre", ment ki, hogy "imádkozzék". Hogy kényszerűségből tartózkodott-e ott ezt   most nem tudom. De ott volt a "pusztában"
Ahogy ma hajnalban a tetőablakon keresztül felnéztem az égre néhány csillagot láttam az égen villogva táncolni, de nem tudtam őket csillagképbe foglalni. Egyedül az öreg Nagy-Göncöl integetett, mint régi ismerős, ahogy éppen tótágast fordult a Sarkcsillag körül. Ez biztos pont. De a többi csillag olyan idegen volt. Szépek, szépek de valahogy nem ismerős egy sem. Mivel idő hiányában elég hosszú ideje nem végzem a csillagos égbolt behatóbb kémlelését, ezért kiestem a gyakorlatból, ráadásul a téli csillagképeket kevésbé ismerem. Azt a sok-sok gyönyörű de szétdarabolt "fény-igazságot", nem tudtam összefoglalni, egy rendszerbe.Külön külön látom mindegyiket, azt is látom, hogy nagyon csodálatosak, de mégsem tudok velük mit kezdeni, mert nem ismerem fel őket, nem nyernek értelmet. Csak elapróznak, széttördelnek engem is. Kerestem volna köztük az összefüggést, de nem találtam.
Mivel megszoktam már, hogy legalább a fényesebb csillagokat, illik névről ismernem,  frusztrált a gondolat, hogy most egyet sem ismerek fel. Végül nem bírtam, felöltözve kiléptem a fagyos teraszra. Pásztázni kezdtem az eget, hátha így kintről már jobban átlátom majd a helyzetet. 
De ahogy fejemet a dél-keleti égbolt felé fordítottam, egyszer csak...
Leírhatatlan...
"Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus (...) ama fényes és hajnali csillag", mely ott világít az égen. De nem csak úgy pislákolt, hanem, mintha azon a pupillának nevezett kis fekete nyíláson keresztül, az összes létező fényét, amit az "örökkévalóságában" kibocsát,  most akarná beleömleszteni érzéketlen szemeimbe, egy szempillantáson belül. Mintha az égbolt valamely addig sötét zugából, most egy árny-kancsón esett repedés miatt, gejzír módjára bugyogna felfelé ez a fény, hogy aztán az egész égi-vásznat elöntse ezzel a vakító sugárzással. Mint egy festő a kanavászt.
De ami az egészben a legnagyszerűbb az, hogy ismertem! Tudtam, hogy ez a Vénusznak nevezett égitest, mely Nap-rendszerünk planétáinak egyike, és a Földdel közel azonos méretű. Valamivel azért kisebb.
Ez itt a Lényeg! Végre egy Ismerős! Nem volt többé kérdés! Tudtam minden egyéb segédlet nélkül, hogy ez melyik "csillag". Ez pedig olyan óriási szellemi örömöt okoz, amihez hasonlót kevés dolog tud előidézni, egy szempillantásban.
"Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik."
Talán hasonlóan van ez az "Igazság" ismeretével. De nem is "talán", mert ez a szó valami bizonytalanságot sugároz. Igazság helyett inkább mondjuk; Valóság? Ez szerintem érthetőbb. Az igazság valamivel elvontabb kifejezése ugyanannak a fogalomnak. De amikor a sok-sok apró "igazság" ér - bármilyen formában legyen - előfordul, hogy nem tudom hol megfogni, nem tudom felfogni. S végül nem ér semmit az egész, mert nincs benne Élet! Halott! De Jézus azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet!" Ez az igazság pedig csakis "ismereten" alapulhat, vagyis tapasztalásból táplálkozó ismereten. És ez már maga az Út, a Valóság! Ez az az Út, amelynek a végén ott az Élet, vagyis Örök Élet, ismét csak maga Krisztus Jézus, a Győztes!
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy többé semmi sem kérdés. Mert ha nincs több kérdés, akkor valami nem stimmel, és elfelejtünk gondolkodni. Azt sem mondom, hogy mindenki legyen "keresztény" itt és most! Ez a szó köznapi értelmében ugyanis rendkívül sok negatív tartalommal társul a számomra. Sőt kereszténynek lenni, a mai felfogás szerint nem is egyenlő, azzal amit a szó eredetileg jelenthetett: "Krisztus követése"
Mint ahogy Jézus sem vallásalapító, hisz miért lenne szükség még egy vallásra? Hisz mi értelme lenne annak, ha eljön hozzánk emberként Ő, egy Isteni Lény, maga Isten Fia, a Teremtő, az Alkotó, itt jár a földön, gyógyít, tanít, csodákat tesz, végül megölik de legalább ránk hagy egy "vallási rendszert", mely "egy a sok közül", és melyben a szánkba rágja miről mit gondoljunk, vagyis mit "vall"-junk. De ez a mindenről meglévő "VALL-ás" önmagában halott, mivel egy befejezett, kész, "megmondott" dologról lévén szó nélkülözi a kérdezést, dolgok felvetését és az átgondolást, amiből aztán továbblépés következhet, aztán újabb kérdés, mely a fejlődés útja lehet. Amiben pedig nincs meg a fejlődés lehetősége az nem él, tehát halott. Ha mindenről lezárt véleményem van, az mellőzi a párbeszédet azzal az Istennel, aki viszont személyesen szeretne engem vezetni, itt és most. Persze nem az "egyénieskedés" útján, hanem az engedelmességén. Ez most paradoxonnak hangzik.
Mi másért jött volna Isten Fia, ha nem azért, hogy megmutassa az Élet Útját, mely csak személyes ismerettel, személyes tapasztalással, személyes kutatással és személyes gyötrődéssel járható? Mely út nem a "keresztények" kiváltsága, hanem zsidóknak, buddhistáknak, filozófusoknak, mohamedánoknak, materialistáknak... stb stb...egyaránt. Egyszerűbben szólva azon halmaz tagjainak melyet úgy neveznek: "a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai."

2010. október 19., kedd

Kenyér és víz

Ahogy korábbi bejegyzésben is megírtam,mostanában rengeteget foglalkoztatnak, sőt inkább aggodalommal töltenek el a következő kérdések: "Mihez kezdjek az életemmel? Hogy fogok élni? Miből? Hol? És hogyan? Melyik úton járjak? Mit is akarok?"
Majdnem szó szerint idéztem ezt egy korábbi bejegyzésből, de ezek azt hiszem sokunkat foglalkoztatnak. Jézus többszöri felszólítására, sem vagyok képes ezeket a kérdéseket elfeledni. Pedig Ő elmondja: "Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?(...)Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van."
Úgy látszik még nem 100%-os a bizalom.
A minap pedig a következő történt, az iskolába menet, mikor az utcában található, hosszú, komor téglafal mellett haladtam el. Ahogy mentem, merengve, tekintetemet a földre szegezve, egyszer csak...
Egy szelet kenyér landolt a lábaim előtt. De éppen, hogy nem a fejemre esett, hanem az arcom előtt suhant el szinte egy centire, de tényleg...
Rögtön megfogalmazódott a kérdés:
Ez mi? És honnan? És hogy? 
Majd ebben a pillanatban feltekintettem az égre, a válasz után kutatva, s megláttam ahogy felettem pár méter magasságban egy dolmányos varjú szállt el, méltóságteljes szárnycsapásokkal. Azonnal eszembe jutott Illés próféta, mikor Izraelből napkeletre kellett meneküljön, a Kérith patakja mellé. Ahogy a Biblia elmondja hollók által látta el őt az Úr élelemmel, az ott csörgedező patak pedig szomját olthatta. "...hollók hoztak néki kenyeret..." (Királyok I. könyve 17.fejezet) Fantasztikus!
De aztán más is eszembe jutott, hiszen önmagában ezzel, hogy Illésnek hollók hoztak kenyeret én nem sokat tudok kamatozni. Itt jöhet az a varázslatos és megfoghatatlan pont melynél a Biblia, vízzé válik (ezt sajnos nem tudom szebben megfogalmazni, mert az érzet kapcsán csakis ez a kép jut eszembe) és átjár, átfoly a Lélek által.  Hiszen az Ige elmondása szerint Ő "élő és ható", "lélek és élet" , mely megelevenít, "és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig." 
Itt álljunk meg egy pillanatra, ahhoz, hogy tisztán lássunk. Nem valami természetfeletti csoda folytán (bár mondhatjuk csodának is, ahogy tetszik), hanem az által, hogy már olvastam korábban, még ha csak felületesen is bizonyos igeszakaszokat, most azok eszembe juthatnak, új, igazi jelentéssel és most már számomra is személyre szabottan érthető tartalommal. Hiszen így ír Jakab: "Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói" Megtartói; ebben az is benne van, ne felejtsd el! Tartsd magadnál! Az elmédben!  "Aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, hanem cselekedet követője lévén, boldog az ő cselekedetében."
Így eshet meg, hogy most egy korábban már hallott, olvasott, de addig számomra szinte semmit mondó igeszakasz vagy egy-egy vers, most egyszerre világossá, értelmessé, sajátommá válik, melyet többé nem felejtek el.
S ennek kapcsán a következők jutottak eszembe, illetve nem is maga a vers, csak egy részlet, egy szókapcsolat, amit aztán egy keresőben könnyen megtalálhatok.:


Kiről van itt szó? Ki az aki "magasságban lakozik"? Érdemes elolvasni az egész fejezetet, hogy megtudjuk! Különösen a Zsoltárt, amely az első verset tartalmazza. Ézsaiást azt hiszem nehezebben értem, bár azt látom, hogy tele van gyönyörű, költői képekkel, dehát ez ugye kevés.  Ebben a bejegyzésben most elég ennyi, hisz bőven van még mit feldolgozni ezeken,  folytatása talán következik...





2010. augusztus 24., kedd

Hulló levelek

Mikor elkezdem seperni az utcát, az udvart vagy a garázs előtti területet, és látom mennyi kosz és lehullott levél van szerteszéjjel, arra gondolok, bárcsak olyan lehetnék, mint Isten!
Csak csettintenék egyet és kész lennék a feladattal, sőt...

Igen ám, de aztán tovább elmélkedve a monoton mozdulatsorok végzése közben arra jövök rá, hogy ez nem lenne olyan, mint Isten!


Így van ez mindennel, ami eleinte nyűg és unalom, abban egyre elmélyülve élvezetünket lelhetjük.
Csak ott kell lenni!
Mondhatnék most bármit.
Például mikor először láttam távcsövemen keresztül a Jupitert, csak egy kakaó színű kis pacát láttam. Ma már színeket tudok megkülönböztetni a felszínén. S ez még semmi! Mindig léphetünk tovább! Vagy mondhatnék egy csodálatos gömbhalmazt, ami csillagok ezreinek sűrű kavalkádja. Első pillantásra csak egy halvány folt, majd további szemlélődés után több csillagra bomló, "grízes" kis csillagcsoportosulás.
De tényleg mondhatnék bármit! Lényeg az, hogy hogyan csináljuk!
Egy portás néni is viheti művészi színvonalúra a munkáját a maga nemében, vagy egy fuvaros, vagy egy raktáros, vagy egy akármi... bármilyen munka...

Lényeg az, hogy Isten sohasem választja a könnyebb utat!
Az jut eszembe most, amikor a Minden6ó című nagyszerű filmben Bruce és "Isten" együtt mossák fel azt a hatalmas csarnokot az utolsó centiméterig.
Ez nagyon jó példa!
Úgymond meghívom magam mellé Istent, hogy söpörjünk együtt! :) Tisztogassuk együtt az udvart, s közben az elme is kitisztul.
Elkezd igazán beindulni az elmélkedés, peregnek, tódulnak a gondolatok.
Ekkor meglátod Isten tanítását a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokban is.. Ha hagyod magad!
S azt is meglátod, megérzed, megtudod, miért nem mindegy mi módon végezzük, amit teszünk.
Meglesz a jutalma. Persze nem a jutalomért tesszük, ez fontos.

Egyik ilyen szép tapasztalat, amikor egy söprűt régen látott kis sarokban
dolgoztam. Már több éve lehullott levelek hevertek itt.
Mindenki látott már ilyet. Sötétbarna színűk van, már már fekete, és iszonyatosan porlanak, foszlanak a legkisebb érintésre is.
Vagyis visszafordulnak a természetbe. Ez csodálatosan szemlélteti Isten pontosságát a legkisebb részletekig. Nem pazarol, és mindennek megvan a helye! Nincs olyan, hogy valami csakúgy, önmagáért létezzen!
Mindennek célja, lényege értelme van! Még magának az életnek is!
Nincs semmi pazarlás! "Haszna" van - ha csúnyán szeretném mondani - mindennek.


Isten soha nem választja a könnyebb utat!
Ezt abból is láthatjuk - főképpen abból - ahogy feláldozta magát értünk!
Lehet, hogy ez egy elcsépelt sokat hallott és hangoztatott mondat, ami sokaknak semmit sem mond. Lehet, hogy sokaknak ez csak egy kifakult freskó egy omladozó templom falán. Lehet, hogy valakiből ez indulatokat, érzéseket vált ki! Lehet, hogy valakinek az élet értelme!
Akárhogy is legyen, ez bizony így van!

Mert mit is jelent ez?! Nekünk?! Nekem?!

Értjük-e ezt egyáltalán?

Értem-e ezt egyáltalán?


2010. augusztus 10., kedd

Kérdés?


Ma reggel egész korán, 04 : 45 - kor már talpon voltam.
Elkezdtem Bibliát tanulmányozni.
Fülem oly lusta a hallásra, pedig reméltem, hogy a korai csöndben sikerül elmélyülni, és meghallani, hogy mit is akar üzenni. Csak kavarognak a gondolatok.
Jézus sokszor említi: "akinek van füle a hallásra"
Ezek szerint nincs "fülem a hallásra"?
Sokszor csak bizonyos verseket tudok magamévá tenni. Ami úgy jól esik. Például a Zsoltár 27,14 vagy 31,25 kifejezetteten ilyen. "Bátorodjék a ti szívetek" Ezt azért jól eső érzés hallani.
Dehát ez így önkényes. Ez így olyan, mint egy svédasztalos reggeli, ahol kicsit csipegetek innen is, onnan is. Ahogy nekem szimpatikus. De ez így nem fair.
Vagyis a mindennapi betevő, amit egészen el kell fogyasztani - mindennap.
Galaták 6.7-8 -at például már nem tudtam felfogni.
Mi lehet számomra a jelentősége? Csak olvasom, egyetértek vele, szép, szép... de hogyan alkalmazzam a saját aktuális élethelyzetemre.
Isten üzenetei ugyanis mindig életbe vágóak és aktuálisak.
Mondhatnánk úgy is - kicsit csúnyán - hogy Isten nem "telefonbetyárkodik"
Nem értem.
"Ne tévelyegjetek..." ; "aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet".
Sajnos nem értem sokszor, hogy még miből kéne megtérni. Vagy inkább nem látom. Vagy csak nem akarom elfogadni? Jaj de rossz állapot! Olyan, mint egy patthelyzet!
Nagyon falánk lennék? Esetleg bálványaim vannak még mindig? De mi az?
A távcsövem? A csillagászat?
A gyűrűk ura? Az olvasás?
A számítógép? Az internet?
Az evés? A nassolás? A chips?
Önmagam? A lustaság? A mértéktelenség?
Lehet, hogy néha (gyakran) lusta vagyok! Ez igaz!
Meg még mértéktelen is. Sajnos e kettő együtt jár kéz a kézben.
Akkor itt az ideje, hogy "megszentelődjek"!
De hogyan?
Hit által! Dehát ez olyan hihetetlen?
Pedig épp ez lenne a Lényeg!
Hogyan lehetséges ez?

Lehet, hogy épp most olvastam...?
Olvastam...
vastam...
stam...
stam..stam...

2010. január 27., szerda

Az élet művészete

Annyira tetszett ez a gondolat, amit ma reggel olvastam, hogy muszáj volt magamévá tenni, és megosztani itt


"Kevés ember tudja, hogyan kell élni. Felnövünk valahogy, és felnőtt életünkbe kisgyerekkorunk elemi módszereit és motivációit visszük magunkkal. Nem is fordul meg a fejünkben, hogy ezen változtatnunk kell, hogy az élet a szépművészetek legszebbike, hogy egy életen át tartó türelem szükséges elsajátításához, és hogy földi zarándokutunk rövid ahhoz, hogy mesteri fokra jussunk el benne.


Mégis, ez a kereszténység lényege – megtanítani az embereknek Az élet művészetét.


A tananyag lényege: „Rólam vegyetek példát!" Ez a tanulási folyamat személyre szabott, nem sajátítható el könyvekből, előadásokból, hittételekből és doktrínákból. Az élet tanít meg rá. Krisztus sosem csupán szavakban mutatta meg, milyen a keresztényi élet. Eszerint élt, megtestesítője volt. De nem csupán utánoznunk kell őt. Művészetét úgy sajátíthatjuk el, ha vele élünk, akár a tanítványok a mesterükkel a régi időkben."

Henry Drummond

A szerzőről:

http://henrydrummond.wwwhubs.com/

http://en.wikipedia.org/wiki/Henry_Drummond_%281851%E2%80%931897%29

2009. december 15., kedd

Krízishelyzetben




A fiatal felnőttkor három problémája:
- a szülőkről való leválás
- egzisztencia
- tartós, intim párkapcsolat
Az információkért köszönet a kedves pszichológus-
hallgató Barátnőmnek. :)
Jelenleg én is ezek egyikével küzdök. Ki vagyok én? Mit akarok? Mihez kezdjek? Azt hiszem mindannyian ismerjük ezeket, hiszen mégiscsak mind emberek vagyunk, nem szükséges ezt most tovább "ecsetelni".
Krízisben voltam.
Aztán ezekben a napokban rádöbbentem arra, hogy
eddig mennyire céltalanul
éltem az életem. Persze találtam magamnak "pót-tevékenységet", hogy lelkiismeretemet megnyugtatva mondhassam: "minden rendben lesz így, csinálok valamit, aztán lesz ahogy lesz, majd alakulnak a dolgok"
De igazából sehogy nem tudtam "kiegyezni magammal", folyton csak jöttek a "befordult félórák", amikor csak merengek, és talán tudtam is, vagy inkább még csak éreztem, de nyíltan és őszintén bevallani magamnak nem mertem, hogy "nem jó ez így". Féltem, hogy ha ezt így tisztán kimondom, akkor változtatni kell bizonyos dolgokon. Elsősorban a gondolkodásomon. A változtatás pedig mind munkával jár, még szellemi szinten is. Ehhez pedig lusta voltam.Ez volt; szellemi pangás.
Olyan, mintha egy kellemesen meleg mocsárban feküdnék a hátamon, a kék eget kémlelve, de csak alig érzekelem, hogy süllyedek.
Aztán még hallottam egy prédikációt is a tudatosságról, és hogy, mennyire "automatizált döntéseket" hozunk, holott ha ezeket tudatosan tennénk sokkal jobb dolgokra jutnánk el.
Szóval minden arra mutatott, hogy itt most már valamin változtatni kéne, ahhoz, hogy ne csak egy helyben tébláboljunk.
Ezek és egyéb hatások vetettek arra az elhatározásra, hogy végre őszintén bevalljam magamnak, amit eddig eltussoltam.
Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, nagyon is fontos, hogy legyenek hosszabb- vagy rövidebbtávú és konkrét céljaid, amelyek úgymond irányban tartanak.
Természetesen célom volt eddig is a hitben való növekedés, és hogy Isten gyermekének megfelelő életet és viselkedést alakítsak ki minden helyzetben. Ezeken persze még van mit farigcsálni, de "meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" , így ezt az ígéretet megragadhatom én is.
Úgy gondolom, azt Isten sem akarja, hogy míg itt e Föld nevű bolygón tanulom az élet leckéit, ne legyenek közben magam elé kitűzött céljaim. Amelyek valamire inspirálnak, hogy ne csak sodródjak az árral, mint "kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele" , hanem "a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem".
Pál itt az Isten országáról beszél, mint cél, de maga a hozzáállás minden egyébre igaz, és jó ha elsajátítjuk.
Ha pedig Istennel járunk, vagyis lelkiismeretünkön keresztül szólni tud hozzánk a Lélek, akkor csakis olyan célokat fogunk látni, ami azzal nem ellenkezik.
"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál."
Ezt a verset korábban úgy értelmeztem; "Ó nagyszerű, az Úr mindent elintéz, nekem talán még gondolkodnom sem kell!"
De ugyanez a könyv mondja ezt is:
"Az embernek elméje gondolja meg az ő útát; de az Úr igazgatja annak járását"
Ez azt kell jelentse; van egy utad, egy magad elé kitűzött célod. Valami amit tudod, hogy meg akarsz tenni, el akarsz végezni. Ki tudja az is lehet, hogy ez is egy isteni sugallat. Lényeg, hogy te csak dönts mellette, végül majd úgyis megtudod valóban isteni volt vagy nem. De ne kételkedj amíg valami felé tartasz, hisz "tudjuk, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak."
Isten végül eldönti, sőt már el is döntötte, valóban mit szán neked, és nyugodj meg, a maga idejében te is meg fogod tudni, hogy mi is az pontosan.
De ha összhangban vagy Vele, vagyis a lelkiismereted nem más mint Lelkének hangja, akkor nyugodtan bízhatsz abban, hogy nem csinálsz valami olyat, ami ellenkezik az Ő akaratával.
Mert"megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel."

2009. november 25., szerda

"Eredj a hangyához, te rest...


    ...nézd meg az ő útait, és légy bölcs!
Akinek nincs vezére, igazgatója, vagy ura, nyárban szerzi meg az ő kenyerét, 
aratáskor gyűjti eledelét.
Oh te rest, meddig fekszel? mikor kelsz fel a te álmodból?”
/Példabeszédek 6,6-9/

 Ezt az igeszakaszt olvashattam ma reggel, felkelés után a Bibliámból.  Sajnos nagyonis aktualitással bírt ugyanis nem mondhatnám hogy épp korán keltem. 
Nem sokat tudtam aludni, mivel későn feküdtem le és még utána is "járt" az agyam. Nem tartottam be az "egészségügyi törvényt". Igen, rengetegszer áthágom. Olyan egyszerű mégis; ha későn fekszel, későn kelsz, fáradt leszel másnap, nem tudod időben kezdeni a feladataid stb... Tehát meglesz a következménye. Ez nem egy büntetés vagy vezekelés. A magam által elkövetett tett vonja magával a következményt. Isten úgy ahogy az erkölcsi életünknek, a szervezetünknek is adott törvényeket amik megtartásával a legjobban érezhetjük magunkat.
"válaszd azért az életet, hogy élhess" /5Mózes 30,19/

Azt mondja Jézus: 
"Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" /János 14,15/
Nem tartottam meg a "parancsolatát" és Ő mégsem hagy magamra. Nem legyint mint, ahogy lehet, én tenném miután valaki már századjára megy ellene a kérésemnek. 
Nem "hagy magamra", hanem szól hozzám. Látja a helyzetemet amiből nem tudok szabadulni és figyelmeztet, vagy mondhatnám úgy is dorgál."mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?"

Ezzel a bizonyossággal kellene induljon minden nap. Még ha nem is úgy tettél mindent ahogy legjobb lett volna, még ha el is távolodtál Tőle, és nem is érdekelt, hogy mi az Ő véleménye, akkor is megkeres és nem hagy békén. Ahogyan az Éden kertjében: "Ádám, hol vagy?"