Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...

Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...

Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 

De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.

De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.

Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló

fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.

Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 

De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.

De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...

Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Ígéret szerint örökös

Reggel 5:09. A telefonom jelzi az ébresztőt, immár második alkalommal. Mielőtt lefeküdtem az este valamiért beállítottam az órát 5 órára. Talán már akkor sem gondoltam komolyan - nyugtázom magamban, és egy lassú de határozott mozdulattal kinyomom a készüléket.

De aztán csak nem hagy aludni ez az érzés. Most az én kezemben van a kulcs. A DÖNTÉS! Ebben a pillanatban azt hiszem kétféle döntésem lehet. Az egyik, hogy szundikálok tovább nyugodtan, illetve kilenc percenként agyoncsapom az ébresztőt, de még akkor sem kell, hogy rosszul érezzem magam. A másik, hogy most azonnal kikelek fekhelyemről, hogy élvezzem az esős, falusi hajnalban - mert vidéken vagyok - a friss levegőt és az üde-zöld pázsit látványát. Valóban gyönyörű. 

Végül sikerült így döntenem, tehát felkeltem az ágyból. Egy gyors arcmosás, néhány mély levegő a teraszon, miközben hallgatom ahogy az esőcseppek sűrűn kopognak a fák levelein....jaaajj..., micsoda boldogság!

Aztán veszem az Írást, és kezdem olvasni, ahogy írva van.

"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van aki teremtette az eget és a földet."

Bár elég párás a levegő de a távolban valóban felfedezni vélem a hegyek körvonalait. Hogy az Úr teremtette az eget és a földet, ez még úgymond rendben van. De, hogy ugyanaz az Isten az "én segítségem". Ezt már nehezebb elhinni. Pedig így mondja. Azt hiszem ez a legnehezebb része az egésznek. Hinni az ígéreteknek! Olyan nagyszerű ígéretek, hogy nehezen merem őket elhinni. Ézsaiás a következőt írja:
"Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!"

 Jézus pedig azt mondja a hegyi  beszédben:

"Bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik."

Míg az "ég és a föld elmúlik"... "aki teremtette az eget és a földet"..."amíg minden be nem teljesedik...!"

Azután tovább olvasom a 121. zsoltárt:

"Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ. Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold"

Nem tudom, miért volt fontos a zsoltárírónak, hogy két azonos értelmű szót használjon: "nem alszik, nem szunnyad", de arra gondolok, talán ezzel a halmozással valami fontosat akar hangsúlyozni. Vagy az is lehet, hogy az eredeti szövegben volt egy olyan többletjelentéssel bíró szavuk, amely nekünk már nincsen, ennek érdemes lehetne utánajárni. Egyébként valóban nem mellékes, amit itt mond. Ha én az előbb úgy döntök is, hogy tovább alszom Ő akkor sem "szunnyad", hiszen Ő "a te őriződ", "a te árnyékod" Milyen érdekes, hogy itt az Úr, mint árnyék tűnik fel. Mert nem csak világosság, hanem árnyék is. Nem szégyenli magát a világosság mellett, árnyékként is aposztrofálni, "a ki által van a mindenség."... "hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség." S ha te tovább alszol is, Ő ugyanúgy árnyékában őriz, hogy zavartalan legyen az álmod, de milyen jó, hogy felkeltem, máskülönben ezt most nem írhatnám ide. Azért ez az árnyék a nap ellen téma valóban sokat mondó, ha belegondolunk, hogy azon a területen ahol ez íródott, milyen felüdülés lehet egy kis sötét zug, ahová behúzódhatsz. Némi fogalmat alkothatunk erről, a néhány héttel ezelőtti kánikulára gondolva. Háromszor is megemlíti ez a zsoltár, hogy Ő nem alszik. Ezért jöhetsz Hozzá, gyere már korán reggel, amikor még mindenki más fekve van, hogy egymást jelenlétében időzzetek.

Hogy hogy érti azt, hogy éjjel a hold nem szúr meg, azt még nem igazán értem. Egy másik fordításban ez így hangzik: "Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold." Talán ez szemléletesebb ebben az esetben.

"Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!"

Ezek már az utolsó strófák, de a leggyönyörűbbek. A végén mint egy kristálytiszta csillogás tűnnek elő ezek a szavak. Mint amikor valaki felás egy darabka földet, és a munka eredményeképpen váratlanul egy kemény kőbe ütközik az ásó, és az lám kiforgat a talajból egy drágakövet, ami a felszínre jutva megcsillan a nap fényében - "Legyen világosság!"

Nem hagyom, hogy szemem csak úgy átrohanjon az olvasott szavakon, hanem minden szónál megpróbálok időzni, mintha mindegyik elementáris jelentőségű lenne.

AZ...,  AZ ÚR..., MEGŐRIZ..., TÉGED..., TÉGED! MINDEN... de tényleg MINDEN?... MINDEN... GONOSZTÓL... és így tovább... Ez az ígéret, s mint  az "ígéretek örököseinek", nekem csak az a dolgom, hogy ezt elhiszem. Most, ma reggel! Ez a hihetetlen! :)

Megőrzi az Úr a te ki és bemeneteledet, 

MOSTANTÓL FOGVA MINDÖRÖKKÉ!

Az Írások - 6. rész

Szeretném úgy kinyitni a Bibliát, és úgy elkezdeni az első sornál - "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." -   ,hogy ne tudjam mi a következő vers tartalma a szavak szintjén. Ez ugyanis ha nem vigyázunk olyan felületes ismeret nyújt ami semmire sem való. Nem ismerős az, amikor elkezdesz olvasni valamit, és aztán gondolván, hogy ezt már ismered, gyorsan átszalad a szemed a szavakon, anélkül, hogy a mélyére ásnál azok igazi tartalmának? Aztán, ahogy leteszed, azonnal elfelejted, hogy mi volt ott.
 Szeretném a magam számára felfedezni, úgy ahogy van, panelek nélkül, mellébeszélés nélkül. Ilyenkor sajnálom, hogy előttem már annyian elolvasták, kommentálták, tanították stb, stb.

Pedig bármilyen dolgot, csak úgy lehet megismerni, ha megvizsgáljuk. Legyen az bármi. Egy részecske, egy vegyület, egy szellemi áramlat, bármi. Igaz ez a Bibliára is.

Csakis berögzült panelek, megkövesedett állítások, dogmák nélkül lehetséges eljutni a "színtiszta igazságra".

Ha már bennünk megfogalmazódott elvek, tézisek alapján kezdünk neki a kutatásnak - bármilyen területen - elgondolásunkat alátámasztandó, az úgy gondolom vakvágányra fog vezetni.

Persze így is el lehet lavírozni, de ez akkor sem a valóság.

Szeretném úgy olvasni a Bibliát, mint bármely más könyvet, regényt aminek nem ismerem a végét. Persze az Írás nem így olvasandó, de akkor is vannak blokkok, amik az évek során beültek a fejembe, és lehet, hogy félrevezetnek. Ezek a blokkok származhatnak sok helyről, a neveltetésünkből, a kultúránkból, a korszellemből és még sorolhatnám. A legszörnyűbb ezekben, hogy észre sem vesszük őket.
Ahogy a Jelenések könyvében írja:

"...ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"

Nem értjük, miért nem működik az egész kereszténységünk, de közben nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok a megmerevedett és megkérdőjelezhetetlennek tűnő "alappillérei" felfogásunknak mennyire tévútra visznek, és megbénítják gondolkodásunkat.

Pedig ezen szentnek vélt állítások kikezdése és esetleges újból való felállítása (ha azokról valóban meggyőződünk) nélkül semmire sem megyünk. Csak önmagunkat csapjuk be!

Minden "alapigazságot" meg kell vizsgálni. Egyénileg! A saját személyemre vonatkoztatva. 

Ahogyan Pál apostol írja:

"Mindent megpróbáljatok, ami jó az megtartsátok" 

Gondolatok a hulló hóról

2010 december 1. szerda, hajnali 5 és 6 között

Teendőimet végzendő, a padlásszobámból elindultam lefelé, az alagsori dolgozószobába. Ehhez ki kell menni a ház főbejáratán, és átmenni az udvaron, mivel a dolgozó bejárata a ház túlsó feléről nyílik. Már lent jártam az udvaron, mikor azt vettem észre, hogy a testemet körülvevő térbe apró, fehér, daraszerű pihék lépnek be, és aztán tovább hullanak mígnem földet érnek. De nem csak a szűk környezetemben, hanem távolabb is. Ahogy a látószöget kitágítottam, felfedeztem, hogy az egész általam észlelhető térben megfigyelhető ez a jelenség. Hol sűrűn, hol ritkásabban. Ez bizony hószállingózás. Egy szelíd és elégedett mosoly ült ki ekkor arcomra. Öröm! De vajon mi felett?

"Itt van a tél, itt van ujra,

S szép mint mindig énnekem."

Ez plagizálás vagy idézet? :) Na igen, persze a költő másra gondolt, de az ősz és a tél szótagjaik tekintetében szerencsére csereszabatosak. Egyébként ősz vagy tél szinte lényegtelen a gondolat indíttatását tekintve. Talán csak ennyi. Magával ragad a hangulat. Nem tudom, Petőfi Sándor számára mi játszott ebben közre, benne volt-e ez is, vagy valami egészen más? Ezt nem tudhatom.

De engem ilyenkor "ujra" elfog az a bizonyos "VALAMI", amit hangulatnak szokás nevezni, ami miatt "szép, mint mindig énnekem". Ezt pontosabban körülírni képtelen vagyok. Tavaly írtam valami hasonlót ugyanebből az eseményből kifolyólag.

Szinte percre pontosan érkezett a TÉL. Igaz a megelőző néhány napban, már láthattunk havat, de az úgy érzem csak egy nyitánya volt az egésznek. Csak úgy megmutatta magát. Így érzem.

Most viszont talán végérvényesen megérkezett. Persze nem tudhatjuk, lehet, hogy pikk-pakk elolvad, de hogy itt Pesten napokon belül szennyes lesz ez a szép fehér takaró az biztos. Talán ettől is olyan értékes ez a néhány "pillanat". Olyan hamar múlik el, mintha soha nem is lett volna. Így, amíg még megvan örüljünk neki.

Öröm. De hogy miből fakadóan? Illetve tudom, hogy a hószállingzóás ténye feletti örvendezés ez. De ez miért van vajon? Hiszen ahogy egy fecske még nem hoz nyarat, úgy egy pár hópihe sem hoz telet. Nem tudhatom ekkor még, hogy lesz e eredménye ennek a hószállingózásnak vagy egy nap alatt el is olvad. És egyébként is mi az ami örömöt kelt ennek kapcsán. Talán a kedves gyermekkori emlékek nyoma ez? Amikor még kimehettünk a falu széli dombra a pajtásokkal szánkózni? Ezt idézi fel ilyenkor tudatlan tudatom? Vagy mert tudom, hogy újra körülzsong az a hangulat ami ilyenkor termékeny táptalaja az efféle szentimentális filozofálgatásoknak? Élvhajhász! :) Dehát ez van. Semmi baj!

Egyébként nem szoktam ilyen korán talpon lenni. Mármint hat előtt. Illetve nem szokásom, de szeretném ha az lenne. Ugyanis a kora reggeli, hajnali órák, mikor az elme egy jó alvás után még friss - persze ehhez szükséges időben lefeküdni - igen jól lehet végezni szellemi tevékenységgel járó munkánkat. Bárcsak több hajnali órából állna egy nap! Sőt, bárcsak az egész nap hajnali órák sorozata lenne... Dehát ez csak képzelgés! A hajnalnak önamgában is megvan a maga nagyszerű hangulata, és ez még hóeséssel megfűszerezve... maga a gyönyör.

Ilyenkor legszívesebben csak állnék az ablak előtt óráikig, és csak néznék kifele. Belülről kifele. Csak szívnám magamba a hangulatot.  Kívülről befele. A hajnal és a hóesés között megvan az a különös hasonlóság, hogy magában hordozza a gyors elillanás lehetőségét. Sőt ez nem is lehetőség, hanem predesztináció. Persze egy három hónapos havas idő után már jogosan várhatja valaki, hogy múljon már a tél, de ez akkor sem az időjárást minősíti. Az időjárás nem rossz vagy jó. Csak érhet alkalmatlanul. Persze könnyen beszélek én a meleg szobából, miközben a parkban emberek alszanak a padokon. Most elszégyeltem magam. Na jó lehet ez rosszabb idő, mint a nyári meleg. Amikor nem kell fűteni. De ez is csak egy nézőpont, egy viszonyítás. Ha például nem lennénk ennyire "civilizáltak", hogy kilométeres csöveken jön a meleg a lakásba, amit egy olyan "szolgáltató" biztosít akit nem is ismerünk, akkor egész más lenne a képlet. Ha magunknak kéne a fát hasogatni, ha magunknak kéne begyújtani a kályhába, amit magunk építettünk. Ha minden nap el kéne végezzük azt a fáradságos munkát, ami a fa felaprításával jár... Mi lenne akkor? Talán kevesebb lenne a beteg ember? Talán. Talán kevesebb lenne a depressziós? Talán, de ez sem biztos. Félreértés ne essék, a depresszió alatt nem hisztériát értek, hanem depressziót. Magam nem tudom, hogy milyen, de hogy nem kellemes, sőt borzalmas, azt már azért hallottam. Fát hasogatni valljuk be magam sem tudok. Fogalmazzunk inkább úgy, nincs túl nagy rutinom benne. Befűteni még csak-csak... de kályhát építeni? Ajjajjajjaj... Ez baj.  Azt hiszem várhat még rám az a kis kunyhó a Kamcsatka-félsziget csücskében. :)

De menjünk tovább...

Délben, miután a kitartó hóesés eredményeként, már kb 5 centis hóréteg takarta a földet az jutott eszembe: "dolgozni csak pontosan és szépen.. ahogy a hó hullik a légben úgy érdemes". Gondolkodjunk csak el ezen! Jön az égből egy apró, milliméteres nagyságrendű, ráadásul rendkívül illékony dolog. Ebből nagyon sok. Ráadásul a földön szinte végtelennek mondható azon pontok száma ahol landolhat. És ezt ki is használja. Beteríti az egész földet, és aztán erre még egy újabb réteg telepszik, ami szintén ezekből a parányi alkotóelemekből épül fel. Így végzik munkájukat ezek az apró "részecskék", míg végül térdeink magasságát ostromolják. Ebből a fehér parányból annyi lehull, és oly hosszan tartó intenzitással, hogy képes beteríteni egy egész várost, egy országot, egy kontinenst. Ja és még valami! Ha közelről megvizsgáljuk őket, felfedezhetjük, hogy mind más alakot ölt. Ez már aztán teljesen kikészít. Van-e ennek a termékeny kreativitásnak még valahol ennyire egyszerű és csodálatos megnyilvánulása? Bizonyára előfordul. A természet valószínűleg telve van ilyenekkel. Nekem ma, Budapesten ez jutott. Dehát ez is végtelen. Mennyire hivalkodás nélküli jelzése ez annak a hatalmas Tervező Alkotónak, aki mindezt létrehozta.  Ez jutott eszembe. Dolgozni is így érdemes. Mert ha Ő a "képére és hasonlatosságára formált", akkor abba minden bizonnyal ez is beletartozik, és Ő biztos, hogy nagyon szeretné, ha meríthetnénk ebből.

Még egy szösszenetnyi gondolat. A csend. A város robaja egy kiadós hóesés után nem olyan átható. Ez a hóréteg valahogy akadályozza a hang terjedését, és tompítja a zajokat. Ebben a "halkabb" közegben - mondjuk egy külsőbb kerületben, ahol lakom -  már nagyon könnyű meghallani azt a varázslatos zizegést, amit a hópelyhek egymáshoz ütközése okoz. Legalábbis szerintem ez okozza.

Akkor most megállok, és csak hallgatom...hiszen olyan illékony.

"A kinek van füle hallja, mit mond a Lélek (...) A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, a melyet senki nem tud, csak az, a ki kapja."

Az Írások 5.rész - Mustármag Élő Vízben

"Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen."

A fenti mondatokat Krisztus mondja Máté evangéliuma 5. fejezetében. Mi az, hogy "legkisebb parancsolatok"? Hogy taníthat valaki úgy, hogy közben megrontja a tanítást? Hogy kerül mégis mennybe? Hogy lesz valaki a "legkisebb"? Mit jelent a mennyben "legkisebbnek" lenni?

Ilyen kétségbeesett kérdésáradat tódult fejembe, mikor erre az egy versre pillantottam. Nem tudtam felfogni, miért mondja ezt Jézus így, és miért van ez egyáltalán benne a Bibliában? De azt hiszem valami fényt megláttam az alagút végén. 

A Biblia igazságait, nem úgy kell felfognunk, mint egy jóskönyvet. Mondván: valahol fölcsapom, aztán ami ott lesz, az nekem az éppen aktuális üzenet. Nem. Hanem az egészet meg kell ismerni. Ez persze nem két pillanat, de törekednünk kell rá. A Biblia minden egyes verse, még "e legkisebb parancsolatok közül" is mindig, mindenkinek aktuálisan szóló és érvényes üzenet. 

Persze vannak olyan kivételes esetek, amikor elvezet valamire a "felcsapós" módszer. Velem is előfordult már. De máskor az is megesett, hogy felcsapom a Könyvet valahol, és nem értek semmit. Ekkor általában kétségbe esem, jaj akkor most nincs mit üzenjen? Egy esetet tudok mondani, amikor ebben hatalmas csoda tudott megnyilvánulni. Óriási tévelygésben voltam, ezért ott helyben, azonnal kellett útmutatást kapjak. Gondolom én. Ezt majd talán egy másik bejegyzésben konkrétabban is leírom. 

De azt hiszem ez a ritkább eset. Na jó maradjunk abban, hogy én ezt tapasztaltam. Lehet, hogy másnak teljesen ellenkező a tapasztalata ebben. Ez "módszer" kérdése. Mindenki maga kell megvizsgálja. De akkor is! Ha Isten úgymond "számíthat rá", hogy el fogom olvasni a Könyvét - márpedig miért ne számítana? - akkor miért üzengetne mindig, egy "éppen aktuálisat", azáltal, hogy én fogom és valahol kinyitom az Írást.

Ezért nem szabad elszalasztani azt, hogy a Bibliát a legapróbb részletekig, módszeresen és szisztematikusan tanulmányozzuk. Ez persze egy örökké tartó folyamat lesz - de maga az Írás garantálja, hogy meglesz erre a lehetőség. :)

Na persze a SzentLélek vezetése alatt tegyük mindezt. Ezt nem is lehet eléggé hangsúlyózni. Mindig csak a Lélek vezérletével, aki "elvezet majd minden igazságra". Ha csak egy szép kultúrtörténeti vagy irodalmi tanulmányt szeretnénk készíteni a Bibliáról - megtehetjük ugyan, de semmit nem fog érni, ha a Lélek nélkül tesszük. Ha csak intellektuális örömöket keresünk - amit kétség kívül meg is ad - de nem az életet, akkor az egész halott ügy.

"De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra."

"Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot."

"Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek."

Ezek Jézus szavai.

"Vezéreld útamat a te igéd szerint"

Ekkor mindenezeknek beteljesedéseként elkezdődhet az emberben mindaz amit Krisztus így fogalmaz meg:

"...az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne."

"...mely elvezérel minden igazságra."

Hisz "Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek"

"Eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul."

Hogyan lehet lélekben és igazságban imádni Istent? Ez mit jelent?

"Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.

Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet?"

Hogyan adhat élő vizet? Mi az, hogy élő víz?

Ez fantasztikus érzés! Elkezdem. Olvasok egy verset, ami elsőre semmitmondó, és aztán eszembe jut annak kapcsán egy újabb vers, mely egy más igehelyet idéz fel, és így szépen kikerekedik az egész aznapi történet, mely minden nap újra és újra meg kell szülessen bennem.

ÉLŐ VÍZ

Hogy lesz a csermelyből óceán?

Kérdésre újabb kérdés, kérdésre újabb kérdés.

Kérdéseinkre ne akarjunk azonnal választ rávágni, mert az könnyen zsákutcába vihet. Ne essünk bele újból, abba a hibába, melybe Ádám és Éva, mikor azonnali, "instant" választ akartak arra a kérdésre, hogy:

"Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?"

Látjuk mi lett az eredmény. S most "annak a gyümölcsnek a levét isszuk".

Visszatérve a samáriai asszonyhoz, azt hiszem Krisztus katonájának egyik legnagyobb boldogsága, ha a következőt hallja:

"Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus."

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Kenyér és víz

Ahogy korábbi bejegyzésben is megírtam,mostanában rengeteget foglalkoztatnak, sőt inkább aggodalommal töltenek el a következő kérdések: "Mihez kezdjek az életemmel? Hogy fogok élni? Miből? Hol? És hogyan? Melyik úton járjak? Mit is akarok?"

Majdnem szó szerint idéztem ezt egy korábbi bejegyzésből, de ezek azt hiszem sokunkat foglalkoztatnak. Jézus többszöri felszólítására, sem vagyok képes ezeket a kérdéseket elfeledni. Pedig Ő elmondja: "Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?(...)Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van."

Úgy látszik még nem 100%-os a bizalom.

A minap pedig a következő történt, az iskolába menet, mikor az utcában található, hosszú, komor téglafal mellett haladtam el. Ahogy mentem, merengve, tekintetemet a földre szegezve, egyszer csak...

Egy szelet kenyér landolt a lábaim előtt. De éppen, hogy nem a fejemre esett, hanem az arcom előtt suhant el szinte egy centire, de tényleg...

Rögtön megfogalmazódott a kérdés:

Ez mi? És honnan? És hogy? 

Majd ebben a pillanatban feltekintettem az égre, a válasz után kutatva, s megláttam ahogy felettem pár méter magasságban egy dolmányos varjú szállt el, méltóságteljes szárnycsapásokkal. Azonnal eszembe jutott Illés próféta, mikor Izraelből napkeletre kellett meneküljön, a Kérith patakja mellé. Ahogy a Biblia elmondja hollók által látta el őt az Úr élelemmel, az ott csörgedező patak pedig szomját olthatta. "...hollók hoztak néki kenyeret..." (Királyok I. könyve 17.fejezet) Fantasztikus!

De aztán más is eszembe jutott, hiszen önmagában ezzel, hogy Illésnek hollók hoztak kenyeret én nem sokat tudok kamatozni. Itt jöhet az a varázslatos és megfoghatatlan pont melynél a Biblia, vízzé válik (ezt sajnos nem tudom szebben megfogalmazni, mert az érzet kapcsán csakis ez a kép jut eszembe) és átjár, átfoly a Lélek által.  Hiszen az Ige elmondása szerint Ő "élő és ható", "lélek és élet" , mely megelevenít, "és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig." 

Itt álljunk meg egy pillanatra, ahhoz, hogy tisztán lássunk. Nem valami természetfeletti csoda folytán (bár mondhatjuk csodának is, ahogy tetszik), hanem az által, hogy már olvastam korábban, még ha csak felületesen is bizonyos igeszakaszokat, most azok eszembe juthatnak, új, igazi jelentéssel és most már számomra is személyre szabottan érthető tartalommal. Hiszen így ír Jakab: "Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói" Megtartói; ebben az is benne van, ne felejtsd el! Tartsd magadnál! Az elmédben!  "Aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, hanem cselekedet követője lévén, boldog az ő cselekedetében."

Így eshet meg, hogy most egy korábban már hallott, olvasott, de addig számomra szinte semmit mondó igeszakasz vagy egy-egy vers, most egyszerre világossá, értelmessé, sajátommá válik, melyet többé nem felejtek el.

S ennek kapcsán a következők jutottak eszembe, illetve nem is maga a vers, csak egy részlet, egy szókapcsolat, amit aztán egy keresőben könnyen megtalálhatok.:

"Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam,

 hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé."

"Az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa

 a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy."

Kiről van itt szó? Ki az aki "magasságban lakozik"? Érdemes elolvasni az egész fejezetet, hogy megtudjuk! Különösen a Zsoltárt, amely az első verset tartalmazza. Ézsaiást azt hiszem nehezebben értem, bár azt látom, hogy tele van gyönyörű, költői képekkel, dehát ez ugye kevés.  Ebben a bejegyzésben most elég ennyi, hisz bőven van még mit feldolgozni ezeken,  folytatása talán következik...

Nyugalmat

"Jőjjetek én hozzám mindnyájan,

akik megfáradtatok és megter-

heltettetek, és én megnyugosztlak

titeket.

Vegyétek föl magatokra az én

igámat, és taunljátok meg tőlem,

hogy én szelíd és alázatos szívű va-
gyok: és nyugalmat találtok a ti

lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges,

és az én terhem könnyű."
                                                 /Krisztus Jézus/

Só és világosság - Hogyan?

„Úgy fényljék a ti világosságtok 

az emberek előtt, hogy lássák a ti jó

 cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti 

mennyei Atyátokat.”

Mondja Krisztus ma reggel, több mint 2000 év távlatából.

Na jó de,hogyan és miként? Hol és miért? Az iskolában? A munkahelyen? 

Kifejezni a szeretetünket az emberek iránt tetteinkben? Hol van ennek a módja? Hiszen, azt  is mondja: "a szeretet sokakban meghidegül"

Ha ki akarom fejezni a szeretetet, vagy nem értik, vagy félreértelmezik, "mivelhogy a gonoszság megsokasodik!" Vagy nem tudom kimutatni...

Lehet, hogy én nem vagyok megfelelő embertípus ehhez? Lehet, állandóan mosolyognom, mindig nevetnem kéne? De ez nem én vagyok, ez hazugság lenne! Tudom, hogy az "én" -t háttérbe kell helyezni, na de nem egy hamis álarc felvételével. Folyton fantasztikus beszélgető partner kéne legyek!? De ez meg ott ütközik akadályba, hogy amíg nem tudok tejesen feloldódni egy új emberrel addig nem fog menni, csak a nyökögés! Sajnálom de én ilyen vagyok. Ez félelem!? "A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben" 

Tehát nem lettem teljessé a szeretetben!? :(

Vagy nagyon hitetlen vagyok!? Vagy ezek egymásból következnek? "...a hit, remény, szeretet..."

Utat mutatni? Hisz olyan bátortalan és gyáva vagyok! 

Ha valaki rámnéz, nem az Atya dicsőségét látja, hanem egy átlátszó, egyszerű, hallgatag kóklert, akit bármikor meg lehet alázni, akin át lehet gázolni, akin gyakorolni lehet a felsőbbrendűségű érzést... és még vissza se szól, hanem gyáván elkullog... S még csak azt se mondhatom "Krisztusért szenvedek". Ez különben is csak önérzeteskedés.

Vagy konfrontálódni kéne?! Vagy feddeni? De mit, miért és hogyan? Ez meg utálat tárgyává tesz! Csillapítani ha a panaszáradat elindul? Vagy elterelni a szót, ha azt látom, nem a helyes irányba tart a beszélgetés? Vagy megvédeni ha valakiről a háta mögött pletykálunk, pedig én is olyan szívesen mondanék róla ezt azt? Ez megint konfrontáció!

Vajon milyen volt Jézus! Miért özönlöttek hozzá folyton az emberek?

Iszonyat karizmatikus és megnyerő személyiség volt? 

Egy helyen így ír az evangélium: "És elálmélkodának az ő tanításán; mert úgy tanítja vala őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy mint az írástudók."

"...mint akinek hatalma van..."

Ez vajon mit jelenthet? Egy egyszerű ács! Sőt, csak a fia. Nem is "akkerditált"! Csak egy egyszerű ács, egyszerű "fia" S mégis "...mint akinek hatalma van..."

Valami óriási "égésen" kell keresztülmenjek, ahhoz, hogy ez működni tudjon
. Ez lenne az újjászületés?

Tűz és víz hatalma??!Pál azt írja egy helyen, ahol azt hiszem hasonló kérdéseket "boncolgat":

"Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus."