Hol kezdődik...

Hol kezdődik a megváltás?

A tudatomban, az agykéreg alatt?

A sejtjeim millióiban, vagy a szellem pályáiban?

A testem csontjaiban, 

a bordáim között, a szememben,

a fülem hallójárataiban?

Az érzések világában, a bordaközi izmokban?

A homloklebenyben? Az agyalapi mirigyemben?

A nyirokcsomóimban? A véremben? 

A testemben? A szív pitvaraiban?

A megállni nem tudó akaratban? A gondolataimban?

A tettek kényszerítő hatalmában?

Hol kezdődik a megnyugvás?

Egy forró fürdőben? A kellemes tengerparton?

A hegyek ormán? A mező magányában?

A búzakalászokban? A buszmegállóban?

A fa tetején? A föld porában?

Az ég felhőiben? A szivárvány aljában?

Az erdei friss patak csobogásában?

A munkahelyi stresszben? A tetőtéri szobában?

A volán mögött, a lovon, a trolin, a metróban?

A barátságban, az ágyban, a szerelemben

a tűz melegében, az eső zajában, a kenyér illatában 

vagy a friss szél-suttogásban?

Hol kezdődik a szabadulás?

A sárban? Az ég alatt? A ködben és homályban?

A munka terhe alatt? Az ég csillagaiban?

A tudott jövőben, az örökös mában?

A csodában, nyárban, kikapcsolódásban?
A hétvégén, az üres térben, otthon, a saját hazában?

A dologtalanságban? Az élet céljában,

a megvetett ágyban, bilincsek alatt, vagy a gazdagságban?

A kerti kamrában, az ásónyomokban, a szép virágágyban,

a faluszéli házban? Az élet végén, a megszületésben,

a félelem nélküli szorongatásban? A test erejében, a feltámadásban,

a vég nélküli állandóságban?

"Ki szabadít meg engem ettől a régi természettől, amely a halál felé taszít?"

"Emlékezz, hogy szolga voltál Egyiptomban, de Istened, az Örökkévaló kihozott onnan

nagy hatalommal és erővel."

"Ezért, aki belép Isten nyugalmába, az is abbahagyja a saját erőfeszítéseit, ahogyan Isten is tette."

(EFO)

Adj innom!

Itt fekszik előttem. Szétnyitott állapotban.

Csak nézem! Csak fénylik! Csak ragyog!

Mégsem értem! Mégsem kapom azt, mit eddig adott!

Most miért nem? Mi változott?

Mit adjak, ha én sem kapok?

Bepecsételt könyv, lezárt irat,

Mely nem érthető, s én fel nem foghatom!?

Mi kell még? Mi hiányzik még?

Megvolt és elfogyott?

Oly hatalmas és oly kemény irattár,

Mely fel nem bontható, ki nem bontható!

Hol kezdődik el? Miért s hogyan?

Uram ha nem adsz, tovább én sem adhatok!

"Kelj fel és járj" - mondja

Induljak el? S te majd pótolod?

Azt mit most még én sem látok?

Induljak a frontra, mint gyalogos katona,

Ki nem tudja hová megy, s meddig tart az Út oda?

Hol az Út Vége, s Ki hoz utánpótlást?

Lesz-e utóvéd, és Híd mely átjárható?

"Akkor ugrándoz, mint szarvas

 a sánta, és ujjong a néma nyelve,

 mert a pusztában víz fakad, és 

patakok a kietlenben.

És tóvá lesz a délibáb, és a 

szomjú föld vizek forrásivá;

 a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek,

 fű, nád és káka terem.

És lesz ott ösvény és út, és szentség

 útának hívatik: tisztátalan nem megy

 át rajta; hisz csak az övék az; 

a ki ez úton jár, még a bolond se téved el;"

"Mert ebek vettek körül engem..."

Egy Pest környéki városka egyik, piciny, sáros, félreeső utcácskáján ereszkedtem alá egy kora őszi, délutáni séta alkalmával. Az Út esős idő lévén meglehetősen csúszós volt. Nagy barázdák futottak lefelé itt-ott, ahogy a korábbi záporok során lezúduló víztömeg kimosta a talajt.

Biztos léptekkel igyekeztem lefelé. Egyik kezemben három, a folyamatos szorítástól meggyűrődött Papírlap, melyeken a település Térképe volt, a könnyebb tájékozódás végett. A párás levegő miatt kissé megpuhultak már, inkább hasonlítottak rongyra, mint írásra alkalmas lapokra. Másik kezemben Ernyőm most mint, sétabot funkcionált, pántja ekkor még feszesen tartotta magát így kecses, büszke formát kölcsönözve az egésznek 

Aztán...
...egyszer csak...
lábaim megtorpantak.
Az Ernyő sem kocogtatta már a talajt - vége megállt a levegőben.

Lihegve, tántorogva tűnt elő egy Kóbor Eb az Út végén. Bár nem látszott túl veszélyesnek, sőt meglehetősen gyámoltalannak tűnt, azért mégiscsak jobb az óvatosság. Ki tudja? Fakó, rövid szőre, hosszú őszes orra, és megtört fülei voltak.

Elindultam felé, mivel arra kellett menjek. Ekkor már láttam, hogy ő talán jobban tart tőlem mint én tőle.

Sőt mi-több, még a két méteres körzetemben sem kívánt elhaladni, így az út szélén álló öreg diófák mögé kanyarodva haladt el mellettem, ezzel legalább öt méter volt köztünk míg áthaladtunk - ki-ki a maga útján. 

De azért szemmel tartottuk egymást, így távolról is, nehogy a másik valami meglepőt tegyen.

Kifújtam magamat - ekkor még nem tudtam, hogy ez korai. 

Mielőtt folytatnám az utat, meg akartam győződni, hogy merre vezet a keresztező utca, amelyre az iménti kifut.

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiányzik egy Fecni, amin a város térképének ide vonatkozó része van.

Visszanéztem. Ott feküdt néhány méterrel feljebb, a sárban. Míg a Kutya minden mozdulatát figyelemmel kísértem, amint elhaladtunk egymás mellett, közben észre sem vettem, ahogy ez a kis Lapocska hűtlenül kicsúszott a kezeim közül. Olyan idegen, ahogy ott fehérlik, a rozsdásodó diófalevelek és a sárga kavicsok között. 

De még más is van!

A Bundás Útonálló fémes fényű körmei büszkén terpeszkedtek a Fecni felett, mintegy Zsákmányként bitorolva az én Térképemet.

Ó most mit tegyek? - harsant fel a kérdés elmém egyik ébredő zugából. 

Hagyjam a Térképet?

Menjek tovább?

Bár nem volt egy vérengző Állat, ahogy azt fentebb leírtam, de ki tudja, nem veszi e direkt támadásnak, ha ismét felé közelítek. S akár veszélyesnek tűnik, akár nem, a félelem bármit kicsiholhat bárkiből.

Közben a keresztező utcáról nehéz léptekkel egy Csatlós jelent meg. Vagy a Főnök? Még az is lehet. Előfordulhat, hogy ő az aki learatja a babérokat, míg a másik meghunyászkodást színlelve tőrbe csalja az Áldozatot.

Körülvettek. Két tűz között... Közben az Útjelző ott hever az Ellenfél lábainál, s annak esze ágában sincs arról lemondani.

Kinyitottam az ernyőm pántját...

Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban. Vissza kell szerezzem a Térképem!

Így elindultam visszafelé. Az Útonálló - ekkor már sejtve szándékomat - vicsorogva, morogva megfeszítette lábait. Szőre keményen borzolódott az ég felé.

Csak mentem, egyre közelebb. Szerettem volna tudatosítani benne, hogy nem vagyok iránta ellenséges szándékkal. De azt is tudtam, nem szabad azt lássa, hogy félek. Mikor ő is közelített egy váratlan pillanatban kibontottam az Ernyőt, ami addig csak lazán lengedezett. 

Erre ő sem számított, vicsorítva ugrott hátrébb, majd még egy rohamot intéztem, ekkor már otthagyta vélt Szerzeményét, s én lassan lehajoltam a földre. De mivel még mindig a Vicsorgót figyeltem, nem láttam, hogy  míg az összekoszolt Lapért nyúlok, magam is a sárba teszem kezemet. De megvan. A Térkép az enyém!

Mindeközben a másik Eb, testesebb lévén, csak várt és figyelte az eseményeket. Talán azt is tudta magáról, hogy fürgeségben nem az első, így az efféle munkát Társára hagyta, s ő csak várt, mikor kerül elé az óvatlan Betolakodó. De ezúttal a Társ elpuskázta. 

Miután megszereztem a Térképet találtam egy másik Útat, mely a kertek alatt vitt el, s elértem ugyanazt a Keresztutcát, amit addig kerestem.

Főnök még távolról figyelve ugatott valamit, de ezzel mit sem törődve folytattam utamat

Hálát adtam, hogy megmenekültem e helyzetből, s közben élő példázatba csöppenve szemlélhettem a szabadítást!

"Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből."