Taipei - Gondolatok az utcáról

Néhány napon már túl vagyunk itt Taiwanban. Nagyszerű emberekkel találkoztunk már eddig is, és találkozunk nap mint nap.

Milyen lehet itt lakni? 

 Taipei csodaszép város, a metró közlekedése nagyon jól strukturált. Az aluljárók rendszere is fantasztikus, nagyon átgondolt és áttekinthető. Gyakorlatilag egy alsó tagozatos sem tudna eltévedni ha tud olvasni és ismeri a színeket. Kék, piros, sárga, zöld és barna vonal létezik. Ja és narancs meg rózsaszín. Az egész olyan mint egy város a város alatt - Alsóváros. Tele boltokkal. A mosdók csillognak a tisztaságtól, és nem ül ott egy néni kötött mellénykében, akinek a 100-ast kell a kezébe tenni. Viszont ha szemüvegtokot vagy részletes nyomtatott várostérképet szeretnél vásárolni, akkor ne Taipeiben keresgélj. Bár a metrók információs pultjainál kapható ingyenesen egy kis brossúra, amelyen egy turista térkép látható, de ez egyrészt nem tartalmazza az egész várost, illetve nincs rajta minden utca. Így ez alapján nagyon észnél kell lenni, ha az ember feljön a metróból, hogy be tudja tájolni magát. Egyébként a járókelők nagyon segítőkészek, még akkor is ha ők maguk sem tudják, merre van az amit mi keresünk valójában. Ez nagyon megható. :)

Az ittlétünk óra szeretnék egy szemüvegtokot, de eddig még nem sikerült beszerezni. Illetve de. Csodálatos módon. Ha bemész egy szemüvegboltba, vagy egy optikushoz, ahol a kirakatban figyel egy halom okuláré, ne gondold naivan, hogy itt biztos kapsz majd tokot is hozzá. Nem árulnak ilyen portékát.

Ellenben mikor az egyik hatalmas üzletközpontban, egy kedves eladó hölgyet megkérdeztem, hogy hol találhatok itt ilyesmit, elkezdte kinyitni a saját táskáját, és azt mondta, hogy nekem adja az övét, "Free of charge" Tessék?!! Óriási meglepetésben volt részem. Egyrészt ha még egy Halál Csillag méretű plázában sem kapható szemüvegtok Taipeiben, akkor a néni honnan szerezte a sajátját? Másrészt, hogy lehetnek itt ilyen kedvesek az emberek? :) Először "lányos zavaromban" elkezdtem udvariaskodva szabadkozni, hogy "Nagyon kedves, dehát azért  a sajátját azért mégse adja már ide, meg hát így, meg úgy..."

De láttam az arcán, hogy ha nem fogadom el ezt a szívességet, akkor igen-igen megbánthatom, ezért aztán hamar meggondoltam maga és köszöntem szépen. Meg valóban örültem is neki. Azt viszont sajnálom, hogy elfelejtettem megkérdezni ő hol vásárolta ezt?

Ez most már örök rejtély marad.

Föl-föl dobott...

Kész, vége, nem bírom tovább! Ki kell fejezzem magam. Ha máshol nem megy, hát itt, írásban.

Megpróbáltam erőszakot tenni elmémen, lévén, hogy néhány hete igen sok elfoglaltságom akadt. Így nem szándékoztam ezzel "bajlódni" - amennyiben ezt bajlódásnak hívhatjuk. De most már látom, hogy ez inkább felszabadulás. Egyfajta szelep. 

Nem tudom vajon azért érzem-e magamat kissé zaklatottabbnak, mert megszűntem ezen a médiumon keresztül kifejezni magam, vagy mert kevés az időm a feladataimra. Nem tudom... De most mindegy is. Lényeg, hogy függő vagyok. Önkifejezés függő! Ego! Expresszió! Talán mindenkivel így van ez, egy kicsit. Vagy mégsem? Ez is egyfajta exhibicionizmus, vagy csak saját magam rendszerezése?

Rendetlenség van a szobámban, rendetlenség van a fejemben. Ilyen egyszerű analógia ez. Megpróbáltam rendet rakni, de megint csak káosz uralkodott el. Jaj, nem is erről akartam most írni. Ez most csak úgy folyik kifele, mint amikor hirtelen felindulásból elkezdek valami rendet "teremteni" az íróasztalon és...Vicces, a most épp elkövetett cselekvéshez nem is kell íróasztal, csak egy laptop. :) De ezt csak zárójelben. Szóval olyan ez a véletlen kis folyam, mint amikor elkezdem pakolni a rég ottfelejtett holmikat, és aztán véletlenül egy három hét óta lapuló pohár vizet borogatok ki a nagy kapkodásban...

És máris nem ott tartok ahol az elején szerettem volna.

Várjunk, várjunk, térjünk vissza! Hol a porszívó?

Tehát az idő rövid voltáról, és a lerakódó porrétegről volt szó. De miért is kell ez?

Mostanában oly feszültek a napjaim, hogy nem csak azt kell beosszam - szinte percre pontosan - mit, mikor és hogyan, hanem már-már azt is, hogy mikor, miért és miről gondolkodom. A mikor, miért és miről persze felcserélhető... De már a következő pillanatban ez sem biztos!(?) Minden percet kihasználni. Ha lyukasóra van gondosan megtervezni mit teszek. A buszon és menet közben miről elmélkedjem, hogy minden feladatot "abszolválni" tudjak! És még valami! Nagyon aggasztó! Mi végre az egész? Vergődöm két véglet között: túlesni a feladaton, "ahogy esik úgy puffan" elven vagy, "ha már itt ez a jó kis feladvány, nosza teljesedjünk ki benne!" Adjunk valami nagyon jó választ, vagy tegyünk fel rá egy még jobb kérdést. De minek is? Ha nincs elég idő? Meg akkor is mi végre az egész? Van esetleg "arany középút"? Jaj ki mondja meg?

Mindegy. Most csak szeretném, kiereszteni a szelepet, még ha annak egy teljesen összefüggéstelen, azonnal felszálló gőzfelhő lesz is az eredménye. Nem számít!

Érzem viszont, hogy ha ez a gőz bent marad, ott csak befülled, és ha volt is valami értelmes az elme füzetlapjain, az a párától átnedvesedve, néhol kiszakad, néhol elmosódik, vagy áttetszik rajta az alsóbb réteg. Így egy olvashatatlan katyvasz lesz az egész... Már most is ez lehet... Nem tudom.

Ma utaztam a metrón. Mindenkivel előfordul ilyesmi, teljesen hétköznapi történés. Fantasztikus.

Ahogy áramlott az a hatalmas embertömeg, egy pillanatra megálltam - elborzadni. 

A tömegben persze én is ott sodródtam. Szeretnék kiszállni... (Nyugi, nem leszek öngyilkos!) Nem, hanem megállni, talán csak egy pillanatra. Mindenki nyomul. De az a metró - amelynek talán csak fél négyzetméteréért is óriási verseny folyik - nekem is kell. Sajnos be kell lássuk! Én is csak nyomulok, még ha nem is akarok. Muszáj! Muszáj?

Aztán leszállok a következő megállónál, s a "tömeg", mint egy terelgetettt juhnyáj tódul a mozgólépcső felé. A tömegben én is, kívülről ugyanolyan mint bárki más. Hát persze, hogy ugyanolyan! Érzem, ahogy a feljebb elhelyezkedő látványpékségből érkező illatok erőszakosan nyomulnak be szagló-receptoraimhoz. Senkit nem érdekel, hogy mire gondolok éppen. De miért is érdekelné? Nem hiszem el, hogy más nem gondol erre? Kell legyen ilyen, hiszen, mint láttuk egy a sok közül. "Egy fecske nem hoz telet" - mondta egykori földrajztanárom viccesen, és azt hiszem nagyon helyesen is. Kár, hogy nincs lehetőség meghallani a tömegből, amikor valaki arra gondol, hogy most ki kéne szállni! Meg kéne állni!

Kívülről nézve mindenki csak rohan, mint a sok torlódó gondolat. 

"Föl-föl dobott kövek..." Mint minden gondolat. 

Talán innen jön a névadás. Mármint a blog leírásában. Szellemi kikötő - lehet, hogy eléggé bután hangzik, talán banális. Dehát ez van... egy a sok közül...

Tudod mit szeretnék?

Nem tenni semmit, csak nézni a Tengert, mely nyugodt, hullámzó és mély! Sőt talán kék is. Ja és végeláthatatlan. Vagy kilátástalan? Mindig kérdés lesz! Vagy inkább mindig lesz kérdés?!

Csak állni egy helyben a Mólón vagy a Sziklán, és nézni a Tengert! Várni a Tengert! De nem várni Tőle semmit! Csak úgy magáért a Jelenlétért! Csak nézni Őt, addig míg meg nem jelenik! Kicsit paradox tudom.
Dehát ezt szeretném...

Metro

Nagyon rég nem használtam a Kisföldalattit.
Ez ma megtörtént. Ilyenkor mindig nagyon érdekes ott úgy végigmenni, mintha teljesen új és idegen lenne az egész.
Amikor ugyanis nap mint nap használom, olyan rutinszerű. Megszokott dolog, nem találok benne semmi különöset olyankor.

De most, hogy hosszú idő óta újra felszálltam rá olyan más volt. Érdekes volt megállni, és csak szemlélni. Csak állni egy helyben és figyelni.
A Mexikói út végállomáson szálltam le. Néztem ahogy a túloldali peronon, az indulási oldalon fel - és eltűnnek a szereplők.
Ilyenkor még az is fokozza az élményt, hogy a középső pillérek mintegy kukucskaszínpaddá alakítják az általuk közrefogott teret.
Ha belehelyezkedem a helyzetbe, elhiszem, hogy azok ott a túloldalon valóban csak színészek. Bejönnek a színre, eljátszák ami a peron-jelenetben rájuk szabatott az egészből.
Aztán nagy robajjal begördül a következő sárga szerelvény, s ők felszállnak, és elindulnak kifelé. Soha többé nem látom őket ezután.
Aztán érkezik egy újabb az innenső oldalon.
Ők is leszállnak. A padon ülve néha el-elkapok egy-egy pillantást, de azok a meglepetés ijedelmétől vezéreltetve, megerőszakolják a "véletlent" és mintha mi sem történne tovább lépnek. Vagy fordítva, - én lépek tovább.

Mintha attól félnénk ilyenkor, hogy a szemünkön keresztül a lelkünk legmélyebb zugai is kitárulnak a másik fél előtt. Ezek szerint mégiscsak van ott valami amit takargatni kell?!
Nem is valljuk be magunknak, hogy mit. Csak megszokott gyorsasággal tovapillantunk.
Nehogy a szemeinken átáramló dolgok végül összeolvadjanak, vagy konfrontálódjanak.
Menjünk tovább...

Ilyen az is mikor a metró végestelen végesen végtelen mozgólépcsőin fel- vagy lefelé csúszunk.
Itt lehet keresni a tekintetekben a kontaktust. Nagyon izgalmas amikor valaki olyannal találkozom, aki talán ugyanezt teszi. Nem történik semmi végül, mert én megyek le amaz meg föl, vagy épp fordítva, de azért mégis... Nah szóval érted..