Miczrajim...

Február 3. Elkezdett sűrűn esni a hó, apró, fagyos szemekben. Szándékosan nem azt mondtam; hullani, mert az valami lágy éterbeli lebegést jelentene. Ez esik, hidegen és gyorsan. Sőt, zuhog. Végtére is tél van. Most megtudjuk vajon csak pánikkeltés volt az elmúlt héten hallható híradás, vagy valóban méteres havat várhatunk.

Az autók elakadnak, a hó eltorlaszol, az élet lelassul. Azaz, lassulna, ha hagynánk!

Folyton csak pörgünk, csak pörgünk... és pörgünk. Mint azok a pici hószemek, amiket az ablakon kinézve látok. Csak a szél játszik velük, míg végül egy autó tetején, vagy a hideg térkövön landolnak. Aztán újból felkap egy csomót a szél, és csak viszi őket. Ők pedig csak pörögnek, és azt sem veszik észre, hogy csak sodródnak. Nem állnak meg! Nem állnak meg élni. Csak futnak és pörögnek. Gyorsan! De nem akarnak létezni! Arra nincs idő! Csak gyorsan futni, bevásárolni, dolgozni, mert nem leszek kész. Nincs megállás!

Nincs alázat! Ha a természet mondja is, hogy állj, én akkor is csak megyek. Megyek, és ülök a volán mögé. Vagy a vonatra. Majd háborogva döbbenek rá, hogy a vonat sem indul. Hogy lehet ez? A víz sem folyik a csapból... megfagyott! Hogy lehet ez - háborgok magamban. Holott ez egyáltalán nem természetes, csak ezt szoktad meg, mert ebben nőttél fel. Ezért eszedbe sem jut - "te hiábavaló ember" - hogy mi lesz akkor, ha nem fog folyni a csapból a víz egy kézmozdulatra.

Leállt a légitársaság is! Persze más okból kifolyólag, de a lényegen ez sem változtat. Torlódás! Zsúfoltság az üzletekben! Beszűkülés! Miczrajim...

Vajon meddig még? Túlpörgettünk mindent! Miért? Hogy még több legyen. De miből?Most pedig miért legyünk felháborodva, azon ha a természet erre, egy kis akadályoztatással válaszol. Hiszen minden csoda három napig tart. Ezután majd minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig, "...és nem vesznek észre semmit..." Csak ezután majd még gyorsabban, mert a lemaradást be kell hozzuk. "CSAKAZÉRTIS!"

Megtörténhetne valaha, hogy azt mondjam: Neked van igazad, és én kell megálljak, hogy leüljek a porba egy kicsit lélegezni, és így szóljak: "Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása" ?

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Az Írások - 6. rész

Szeretném úgy kinyitni a Bibliát, és úgy elkezdeni az első sornál - "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." -   ,hogy ne tudjam mi a következő vers tartalma a szavak szintjén. Ez ugyanis ha nem vigyázunk olyan felületes ismeret nyújt ami semmire sem való. Nem ismerős az, amikor elkezdesz olvasni valamit, és aztán gondolván, hogy ezt már ismered, gyorsan átszalad a szemed a szavakon, anélkül, hogy a mélyére ásnál azok igazi tartalmának? Aztán, ahogy leteszed, azonnal elfelejted, hogy mi volt ott.
 Szeretném a magam számára felfedezni, úgy ahogy van, panelek nélkül, mellébeszélés nélkül. Ilyenkor sajnálom, hogy előttem már annyian elolvasták, kommentálták, tanították stb, stb.

Pedig bármilyen dolgot, csak úgy lehet megismerni, ha megvizsgáljuk. Legyen az bármi. Egy részecske, egy vegyület, egy szellemi áramlat, bármi. Igaz ez a Bibliára is.

Csakis berögzült panelek, megkövesedett állítások, dogmák nélkül lehetséges eljutni a "színtiszta igazságra".

Ha már bennünk megfogalmazódott elvek, tézisek alapján kezdünk neki a kutatásnak - bármilyen területen - elgondolásunkat alátámasztandó, az úgy gondolom vakvágányra fog vezetni.

Persze így is el lehet lavírozni, de ez akkor sem a valóság.

Szeretném úgy olvasni a Bibliát, mint bármely más könyvet, regényt aminek nem ismerem a végét. Persze az Írás nem így olvasandó, de akkor is vannak blokkok, amik az évek során beültek a fejembe, és lehet, hogy félrevezetnek. Ezek a blokkok származhatnak sok helyről, a neveltetésünkből, a kultúránkból, a korszellemből és még sorolhatnám. A legszörnyűbb ezekben, hogy észre sem vesszük őket.
Ahogy a Jelenések könyvében írja:

"...ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"

Nem értjük, miért nem működik az egész kereszténységünk, de közben nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok a megmerevedett és megkérdőjelezhetetlennek tűnő "alappillérei" felfogásunknak mennyire tévútra visznek, és megbénítják gondolkodásunkat.

Pedig ezen szentnek vélt állítások kikezdése és esetleges újból való felállítása (ha azokról valóban meggyőződünk) nélkül semmire sem megyünk. Csak önmagunkat csapjuk be!

Minden "alapigazságot" meg kell vizsgálni. Egyénileg! A saját személyemre vonatkoztatva. 

Ahogyan Pál apostol írja:

"Mindent megpróbáljatok, ami jó az megtartsátok" 

Ha valaki követni akar engem II.

Folytatva gondolkodásomat, ahogy azt ígértem most befejezném azt a gondolatmenetet amit elkezdtem! Éppen a lényeg maradt ki!

Múlt héten idő hiányában erre nem volt alkalmam.

Most végre leírhatom mi is történt velem azon a napon.

Az Istennel való járás és Krisztus valódi követésének módjáról elmélkedtem előző cikkemben, amit, mint bevezetőt kapcsolnék ehhez a mostanihoz. Beismerem azonban, hogy annak terjedelme kissé meghaladja a klasszikus értelemben vett "post" méreteit.

Így most megpróbálom önálló gondolatként felvezetni e mostanit mégis kapcsolódva az előzőhöz.

Mindazonáltal ajánlom az előbbi rész átolvasását, legalább nagyjából - ha nem túl fárasztó - mielőtt ennek nekiveselkedne a kedves Olvasó.

Azokból az igeszakaszból szeretnék kiindulni, amit ott is idéztem.

"Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éljetek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának."

Az idő helyes felhasználása

A zuhanó, robogó pillanatok tevékeny kihasználása alapvető feladat az előbbre jutáshoz.

Érezni fogod!

Ha már a szándék megvan benned - fél győzelem!

Hogy illusztráljam, most elmondom mi történt velem azon a szép napon, amin ennek a bevezetőjét sikerült megírnom.

Tanulva az előző napi semmittevés okozta lelkifurdalásból, a nap minden percét - attól a pillanattól kezdve, ahogy szemem födele fölrebbent - igyekeztem helyesen ki/felhasználni.

S láss csodát!

Sok feladatom volt, de az Úr megkétszerezte azokat!

"És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle."

Azt vettem észre, hogy ha minden feladatomat lelkiismeretesen és a lehető leghatékonyabban végzem, akkor jön még más egyéb is, de azokhoz szintén megvan az erő, hogy véghezvigyem.

Most akkor jöjjön ez az egyszerű, mondhatni bagatel történés - de mégsem jelentéktelen. Mert ez így működik, és ez nagyszerű!

Szóval nem kell nagy dolgokra gondolni. Éppen alumínium dobozokat, és üvegpalackokat igyekeztem a tőlünk nem messze található szelektív hulladékgyűjtőhöz vinni. Már a megelőző napokon is eszembe jutott, de aztán csak halogattam - öreg hiba!

De most mikor az elhatározást végre cselekedet követte, alighogy kiteszem a lábam a kapun, s a szomszéd úr kéri, hogy segítsek, nézzem már meg a televízióját, mert elsötétült és nem látja az úszó-EB-t. Mondtam megnézhetem, de nem biztos, hogy érteni fogok hozzá. Majd átmentem és hamarosan sikerült is orvosolni a problémát. Jaj de jó! Egyébként nem volt vészes,valamiért elállítódott a TV fényereje, de volt már szerencsém ilyen készülékhez, úgyhogy nem volt probléma.

Na végre vihetem a hulladékot méltó helyére. Ez meg is volt. Már hazafelé mentem, mikor azt látom, hogy egy autós az előttem siető uraságot igyekszik megszólítani, de emez, mintha a fülére ültek volna szépen lépked tovább.

Több se kellett - itt vagyok én, háháhh!

Egy egészen egyszerű útbaigazítást szeretett volna a hölgy a volán mögött, és én nagyon szeretem útbaigazítani az embereket. Jó értelemben persze. :) Az valamiért annyira jó érzés! Eligazítani a fáradt, tévelygő vándort a lakhelyemen amit jól ismerek. Otthoni érzés! Megesik, hogy nem ismerem az utcát, amit keresnek. Az ilyesmi nagyon frusztráló. "Hiszen tudnom kéne, hiszen itt lakom, hiszen tudnom kéne az egész kerületet, most mi lesz ezzel a szegénnyel, nem tudtam segíteni neki, ajjjjaj!!" - ilyen és ehhez hasonló aggályok kerülnek elő.

Na de nagyon elkanyarodtam a tárgytól.

Lényeg, hogy tudtam segíteni. Egy egészen egyszerűt kérdezett. De jó volt! Ügyesen elmagyaráztam - vállvergetés! :)

Mire hazaértem, a szomszéd megint ott állt a kerítés mellett. Megint nem stimmel valami. Most nagyon fényes a képernyő.

Csak átugrottam a kerítésen, bementünk és beállítottam a számára legmegfelelőbb paramétereket. Azért meghagytam neki, ha gond van szóljon!

Most ezt miért is meséltem el?!

Csak azért, hogy leírjam mimódon kerülök olyan helyzetekbe, ahol segíthetek másokon. Akárkin!

Nem azért, mert ez valami nagy érdem. Hiszen most is csak a legegyszerűbb dolgokról beszéltem. Akár csak egy útbaigazítás, vagy csak egy mosoly. Netán a kettő együtt. Mondhatnánk az egészet bugyutaságnak is, de mégsem az, mert így működünk.

Olyan ez mint a gyufa. Ha meggyújtják, de nem adja tovább a lángját elég önmagában és az egészből nem lesz semmi.

Mert bizony "gyengébb napokon" - mikor tegyük fel nyolckor még az ágyat nyomom, vagy nem a helyes értékrend szerint élem a napom, vagy föl se emelem tekintetemet az égre - előfordul, hogy csak tűnődöm azon, hogy most miért nem történik semmi.
"Mit kéne csinálnom? Kin kéne segíteni? Jaj de ahhoz fel kéne kelni ebből a székből! De fárasztó!"
Ilyenkor kétségbe esem, hogy hol vagyok én ahhoz a Jézushoz képest,"aki széjjeljárt jót tévén", s akiről azt mondom, hogy követem. Hol van ilyenkor a módja ennek?

"Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van."

A Krisztus példázatában szereplő talentumok közé tartoznak az idő, az erő, az energia is, és minden lehetőség, meg sok egyéb. Minden lehetőség, melyről Pál úgy ír "áron is megvegyétek,(...) mert a napok gonoszak"
Ha pedig a napom léhasággal telik, vagyis a talentumaimat elásom, úgy további más alkalmaktól fosztom meg magamat, és nem kamatoztattam semmit.
Ennyit akartam még hozzáfűzni ehhez, és azt hiszem most sikerült amit akartam.

Ha valaki követni akar engem I.

Csodálatos és nagyszerű, ahogy az Úr a gyermekeit vezeti, dorgálja, vigasztalja és küzd értük, velük.

Ma élő valóságként éltem át ezt!
Egyik legnagyobb ellenségem, az idő, a semmittevés, a lustaság és a mértéktelenség. Összefoglalva talán önmagam.
Tegnap és tegnapelőtt nem sok hasznosat sikerült tennem. Ellenben kissé túlzásba vittem a számítógép előtti ücsörgést. Mértéktelenség. Lustaság. Stb...stb...
Amit terveztem végül arra se jutott idő, mert az mint a víz szépen folyik ki a kezeim közül.
Kicsit talán nyugtalan is volt a lelkiismeretem emiatt, de aztán elhessegettem a gondolatot, mert "ugyan, azért annyira rossz ember nem vagyok" Ugye?
Ez ismerős?!

Ezek után a mai napon a következő szavakat intézte Isten hozzám, az Igéjén keresztül:

"Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éljetek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának."

http://reggelidicseret.blogspot.com/

Már valamikor írtam erről, mennyire értékes és nagyra becsült dolog, ha az embernek személyesen mond valamit az Úr, és azt az ember meg is hallja. Mert az Úr mindig szeretne mondani valamit, és ezt jól tudom, de már kora reggel sokszor úgy zakatol a fejem, hogy képtelen vagyok szellemileg "elhallgatni", hogy meghalljam mit akar.
Pár napja írtam is erről, akkor ebben az állapotban voltam.
S mikor azt gondolnám, hogy nekem már nagyon eltompult a hallásom ("fülem a hallásra"), akkor intéz hozzám az Úr egy egyértelműen érthető tanácsot, intést, amely helyrerázza a dolgokat.

Jézus követéséről
Az evangéliumok négy alkalommal is említést tesznek róla Persze ennél többször, hiszen mondhatni az egész erről szól, de a "kövessen engem" kifejezés konkrétan négyszer hangzik el Jézus szájából, a leírtak szerint.

Szerintem Lukács írta le ezt a mondatot legérzékletesebben, ezért ezt idézem:

"Mondja Jézus mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem."

Azért mondtam, hogy a legérzékletesebb,
mert csak Lukács jegyezte fel azt a bűvős szópárt:

MINDEN NAP!

Vagyis ez nagyon jól mutatja ezt a küzdelmet. Jézus követése nem egy egyszerre csak bekövetkező történés, hanem egy mindennap, sőt minden percben lejátszandó mérkőzés, harc önmagunkkal. Nincs az, hogy egyszer már "megtértem", egyszer már "vettem a Szentlelket" és onnantól aztán minden mindegy!

Irgalmatlanul erős, az életünk minden területére kiterjedő, állandó csata ez, melyben a legapróbb összefüggések lehetségesek.
Olyan összefüggések, melyeket ha nem magunk ismerünk be/fel, hanem mástól halljuk, akkor legyintenénk rá, "áhh ez hülység"!
De fel kell ismerjük, hogy ez nem így van! Mondanom sem kell, hogy már a gondolatok mezején eldől minden.

A másik kérdés, ami sokszor felmerült bennem ezt olvasva:
"Tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét"

Ez mit jelent számomra?

Mit jelent ez a számomra XXI. századi, posztmodern társadalomban, ahol már nincsenek keresztény-üldözések, mindenki nagyon toleráns (kis túlzással :) ) Engem soha nem ért még atrocitás azért, mert azt mondom, hogy Krisztust akarom követni.
Mert tegyük fel, hogy egy arab országban, Afrikában, vagy Kínában valóban óriási kockázatot vállal aki ezt mondja magáról, pedig még nem is csinált semmit.
Persze az őskeresztényekről nem is beszélve...

De mit tegyek ma ebben a "leülepedett", "kereszténynek" csúfolt európai kultúrában. Attól, hogy felveszek egy "Jesus loves" feliratú pólót, vagy "keresztény" zenéket hallgatok , esetleg teológiai könyveket olvasok állandóan, még nem leszek valóban az Ő követője.
Miközben a világ szegényebb felén fegyvert tartanak még egy gyermek fejéhez is, ha meg nem tagadja Jézust. De ő csak könyörög az életéért, mert képtelen rá, hogy megtagadja Mesterét!
És aztán...vége...

Ezek után itt a "tespedt" Európában, hogyan mondjam azt, hogy Jézus követője vagyok, mert "megtagadom önmagam". Hogyan mondhatom ezt, vagy az élet mely területén lehetséges?

Hol kezdjem el?

Számomra tehát ezek szerint a probléma gyökere nem a kívülről jövő támadások elleni védekezésben van, hanem a belülről támadó ellenfél leküzdésében van.
Mert amíg a belső ellenséget nem tudom legyőzni, addig a külsővel kár is lenne próbálkozni.

Itt kell elkezdeni tehát a munkát? A legapróbb dolgokban!?

Tudatosság!
Sokszor csak önkéntelen és automatizált döntéseket hozok.
Holott, ha azt mind tudatosan, erőt feszítve tenném, talán meglenne az eredménye.

Csak néhány példa:
Kelj fel tudatosan korán, még a szürkület óráiban, így van időd és nyugalmad, hogy elcsendesedj, és több jut a napi teendők végzéséhez.
Értelmes életvitel!

Vagy:
Ne egyél annyi vackot, össze-vissza, mert elrontod a gyomrod. A szemetet sem a hűtőszekrénybe teszed, hanem a kukába. Akkor miért szennyezed a testedet ilyenekkel?
Aki az étvágyán és a gyomrán nem tud uralkodni, az hogy fog az indulatain?
Önuralom!

És még:
Ne ülj le most a számítógép elé, mert csak elmegy vele az időd! Majd este megnézed a leveliedet, megtekinted a facebook lapodat, és még a blogodba is írhatsz. Majd! Ma még sok a tennivaló!
Értékrend! Időbeosztás!

Csak ennyi lenne az egész!?
Az ilyen és ehhez hasonló, halk lelkiismereti sugalmazásokra hallgatni, és aszerint cselekedni. Olyan sokszor fordul elő, hogy valamit megfogadok, és aztán...

Pedig mennyi mindenre lenne képes az ember, ha elfogadná Isten tanácsait, és erejét az Övével egyesítve végezné dolgát.
Ezt most nem úgy értem, hogy milyen nagy tudományos eredményeket érnénk el meg hasonlók, hanem lelki értelemben.


A kevesebb néha több mondják sokszor. És ez valószínűleg itt is igaz.
Most ezt a bejegyzést befejezem, mert már így is túl hosszú.

Ha valaki más is elolvassa rajtam kívül ezt a már-már prédikáció terjedelmű írást, akkor örülök, ha nem akkor is, mert végre sikerült megfogalmazni ezt az égető problémát, amivel küzdök.
De talán más is...

A lényeg még így is kimaradt. :)

FOLYT. KÖV...katt ide!

És most igyekszem nem "bort inni és vizet prédikálni"! :)

Könyvajánló

Sok sok látszólagos ellentmondást találtam olykor a Bibliát olvasva. A Jézus élete című könyv csakúgy, mint az író többi alkotása nagyszerűen feloldja ezeket. Gyönyörű, plasztikus képet ad a Megváltóról, csak néhány részlet az egyik fejezetből:
"Jézus azzal kezdte reformáló munkáját, hogy együttérzéssel közeledett az emberiség felé. Miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, [...] Jézus minden formájában megfeddte az önző vágyak kielégítését, de természeténél fogva társaságkedvelő volt. [...] ...minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében ."

Nemegyszer tapasztaltam már olvasás közben, hogy egy szakasz kapcsán a bennem felvetődő kérdésre már a következő bekezdésben , vagy kitartó kutatás után, de végül választ kaptam.

Nem a Biblia helyett ajánlom, hiszen nem is ez a célja és rendeltetése.
A Szentírásra, mint Isten szavára mutat rá, és helyezi előtérbe. Az egyes történeteket több, új szempont alapján közelíti meg, több tanulságot von le, mintha először olvasnánk az Írást. Mégsem "szájbarágós" és nem egy instant, kész megoldásokat tartalmazó, kézhez kapható "receptkönyv", hanem az Ige mélyebb tanulmányozására inspiráló írás, ami megtanít gondolkodni, és egy olyan szemlélettel, ruházza fel az olvasót, minek hatására önállóan kezd egyre mélyebbre és mélyebbre ásni az egyes igeszakaszok mögött rejlő tanításokban, mindig újabb értékek után kutatva.

"Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz
Mert az Úr ád bölcseséget, az ő szájából tudomány és értelem származik."