2011. december 26., hétfő

2011. szeptember 25., vasárnap

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 
Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"
Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 
Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 
Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  
Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 
"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."
Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"
Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

2011. július 29., péntek

Ígéret szerint örökös


Reggel 5:09. A telefonom jelzi az ébresztőt, immár második alkalommal. Mielőtt lefeküdtem az este valamiért beállítottam az órát 5 órára. Talán már akkor sem gondoltam komolyan - nyugtázom magamban, és egy lassú de határozott mozdulattal kinyomom a készüléket.
De aztán csak nem hagy aludni ez az érzés. Most az én kezemben van a kulcs. A DÖNTÉS! Ebben a pillanatban azt hiszem kétféle döntésem lehet. Az egyik, hogy szundikálok tovább nyugodtan, illetve kilenc percenként agyoncsapom az ébresztőt, de még akkor sem kell, hogy rosszul érezzem magam. A másik, hogy most azonnal kikelek fekhelyemről, hogy élvezzem az esős, falusi hajnalban - mert vidéken vagyok - a friss levegőt és az üde-zöld pázsit látványát. Valóban gyönyörű. 
Végül sikerült így döntenem, tehát felkeltem az ágyból. Egy gyors arcmosás, néhány mély levegő a teraszon, miközben hallgatom ahogy az esőcseppek sűrűn kopognak a fák levelein....jaaajj..., micsoda boldogság!
Aztán veszem az Írást, és kezdem olvasni, ahogy írva van.
"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van aki teremtette az eget és a földet."
Bár elég párás a levegő de a távolban valóban felfedezni vélem a hegyek körvonalait. Hogy az Úr teremtette az eget és a földet, ez még úgymond rendben van. De, hogy ugyanaz az Isten az "én segítségem". Ezt már nehezebb elhinni. Pedig így mondja. Azt hiszem ez a legnehezebb része az egésznek. Hinni az ígéreteknek! Olyan nagyszerű ígéretek, hogy nehezen merem őket elhinni. Ézsaiás a következőt írja:
"Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!"
 Jézus pedig azt mondja a hegyi  beszédben:
"Bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik."
Míg az "ég és a föld elmúlik"... "aki teremtette az eget és a földet"..."amíg minden be nem teljesedik...!"
Azután tovább olvasom a 121. zsoltárt:
"Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ. Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold"
Nem tudom, miért volt fontos a zsoltárírónak, hogy két azonos értelmű szót használjon: "nem alszik, nem szunnyad", de arra gondolok, talán ezzel a halmozással valami fontosat akar hangsúlyozni. Vagy az is lehet, hogy az eredeti szövegben volt egy olyan többletjelentéssel bíró szavuk, amely nekünk már nincsen, ennek érdemes lehetne utánajárni. Egyébként valóban nem mellékes, amit itt mond. Ha én az előbb úgy döntök is, hogy tovább alszom Ő akkor sem "szunnyad", hiszen Ő "a te őriződ", "a te árnyékod" Milyen érdekes, hogy itt az Úr, mint árnyék tűnik fel. Mert nem csak világosság, hanem árnyék is. Nem szégyenli magát a világosság mellett, árnyékként is aposztrofálni, "a ki által van a mindenség."... "hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség." S ha te tovább alszol is, Ő ugyanúgy árnyékában őriz, hogy zavartalan legyen az álmod, de milyen jó, hogy felkeltem, máskülönben ezt most nem írhatnám ide. Azért ez az árnyék a nap ellen téma valóban sokat mondó, ha belegondolunk, hogy azon a területen ahol ez íródott, milyen felüdülés lehet egy kis sötét zug, ahová behúzódhatsz. Némi fogalmat alkothatunk erről, a néhány héttel ezelőtti kánikulára gondolva. Háromszor is megemlíti ez a zsoltár, hogy Ő nem alszik. Ezért jöhetsz Hozzá, gyere már korán reggel, amikor még mindenki más fekve van, hogy egymást jelenlétében időzzetek.
Hogy hogy érti azt, hogy éjjel a hold nem szúr meg, azt még nem igazán értem. Egy másik fordításban ez így hangzik: "Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold." Talán ez szemléletesebb ebben az esetben.
"Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!"
Ezek már az utolsó strófák, de a leggyönyörűbbek. A végén mint egy kristálytiszta csillogás tűnnek elő ezek a szavak. Mint amikor valaki felás egy darabka földet, és a munka eredményeképpen váratlanul egy kemény kőbe ütközik az ásó, és az lám kiforgat a talajból egy drágakövet, ami a felszínre jutva megcsillan a nap fényében - "Legyen világosság!"
Nem hagyom, hogy szemem csak úgy átrohanjon az olvasott szavakon, hanem minden szónál megpróbálok időzni, mintha mindegyik elementáris jelentőségű lenne.
AZ...,  AZ ÚR..., MEGŐRIZ..., TÉGED..., TÉGED! MINDEN... de tényleg MINDEN?... MINDEN... GONOSZTÓL... és így tovább... Ez az ígéret, s mint  az "ígéretek örököseinek", nekem csak az a dolgom, hogy ezt elhiszem. Most, ma reggel! Ez a hihetetlen! :)
Megőrzi az Úr a te ki és bemeneteledet, 
MOSTANTÓL FOGVA MINDÖRÖKKÉ!

2011. július 20., szerda

Az Írások - 6. rész

Szeretném úgy kinyitni a Bibliát, és úgy elkezdeni az első sornál - "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." -   ,hogy ne tudjam mi a következő vers tartalma a szavak szintjén. Ez ugyanis ha nem vigyázunk olyan felületes ismeret nyújt ami semmire sem való. Nem ismerős az, amikor elkezdesz olvasni valamit, és aztán gondolván, hogy ezt már ismered, gyorsan átszalad a szemed a szavakon, anélkül, hogy a mélyére ásnál azok igazi tartalmának? Aztán, ahogy leteszed, azonnal elfelejted, hogy mi volt ott.
 Szeretném a magam számára felfedezni, úgy ahogy van, panelek nélkül, mellébeszélés nélkül. Ilyenkor sajnálom, hogy előttem már annyian elolvasták, kommentálták, tanították stb, stb.
Pedig bármilyen dolgot, csak úgy lehet megismerni, ha megvizsgáljuk. Legyen az bármi. Egy részecske, egy vegyület, egy szellemi áramlat, bármi. Igaz ez a Bibliára is.
Csakis berögzült panelek, megkövesedett állítások, dogmák nélkül lehetséges eljutni a "színtiszta igazságra".
Ha már bennünk megfogalmazódott elvek, tézisek alapján kezdünk neki a kutatásnak - bármilyen területen - elgondolásunkat alátámasztandó, az úgy gondolom vakvágányra fog vezetni.
Persze így is el lehet lavírozni, de ez akkor sem a valóság.
Szeretném úgy olvasni a Bibliát, mint bármely más könyvet, regényt aminek nem ismerem a végét. Persze az Írás nem így olvasandó, de akkor is vannak blokkok, amik az évek során beültek a fejembe, és lehet, hogy félrevezetnek. Ezek a blokkok származhatnak sok helyről, a neveltetésünkből, a kultúránkból, a korszellemből és még sorolhatnám. A legszörnyűbb ezekben, hogy észre sem vesszük őket.
Ahogy a Jelenések könyvében írja:
"...ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"
Nem értjük, miért nem működik az egész kereszténységünk, de közben nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok a megmerevedett és megkérdőjelezhetetlennek tűnő "alappillérei" felfogásunknak mennyire tévútra visznek, és megbénítják gondolkodásunkat.
Pedig ezen szentnek vélt állítások kikezdése és esetleges újból való felállítása (ha azokról valóban meggyőződünk) nélkül semmire sem megyünk. Csak önmagunkat csapjuk be!
Minden "alapigazságot" meg kell vizsgálni. Egyénileg! A saját személyemre vonatkoztatva. 
Ahogyan Pál apostol írja:
"Mindent megpróbáljatok, ami jó az megtartsátok" 

2011. június 15., szerda

Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 
Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 
Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...
Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...
Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.
De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.
Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."
S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!
Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.
Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...

2011. március 7., hétfő

Az ember tragédiája



Most erre mit mondjak...?

2011. március 4., péntek

Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 
Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.
Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...
A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 
De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."
No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...
Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)
Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.
Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?
Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."
Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 
megindul. 
Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 
"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 
Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!
De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!
Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.
Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...
Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?
Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.
Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:
Köszönöm...

Utórezgések
Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:
 kegyelem, feloldozás.

2011. január 25., kedd

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 
benne bízik szívem.
Ő megsegített ezért vidám a szívem,
és énekelve adok neki hálát."
/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."
A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...
Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.
Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"
Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 
Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.
Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  
"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.
Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.
Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.
Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."
Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 
mert látod nyomorúságomat,
ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,
olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:
"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:
"Téged hívlak, Uram kősziklám, 
ne fordulj el tőlem némán!
Mert ha némán elfordulsz,
hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:
"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 
melyik úton kell járnod.
Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.
Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 
Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"
Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."




2011. január 21., péntek

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?
Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."


Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?
Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!
Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).
De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.
Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.
Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?
Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 
Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".
A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:
"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."
Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.
Helyettesítsük be:
"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."
Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!
Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.



2011. január 18., kedd

Fényes csillag, hajnal fia

A Jelenések könyve utolsó fejezetében Jézus, "fényes és hajnali csillag" képével azonosítja önmagát a számunkra. Számunkra, akik ha felnézünk, tudjuk, hogy mi az? Ha tudjuk. Ahogy azt is, hogy "Dávid gyökere és ága". "Ama gyökere és ága", "ama fényes és hajnali..." Ez sem mindegy.
Nem csodálkozom, ha istenként tisztelnek, tiszteltek égi jelenségeket, mint például a bolygókat és a fényes csillagokat. Ahogy erről írtam már, magam is megtántorodom és csodálva eszmélek, mikor egy-egy pillantást vetek az éjszakai vagy hajnali égbolt tündöklő gyémántjaira.
Krisztus azt üzente Mózes által: "szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, a melyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt."
Viszont attól, hogy felnézek az égre és elmerengek ezeken a dolgokon valójában még nem végzek "ördögűzést". Hiszen a zsoltáríró így szól mikor feltekint: "Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?" 
Vagy például a 19. zsoltárban:
"Az egek hirdetik Isten dicsőségét (...) Sátrat készített a napnak, amely, mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján. Elindul az ég egyik szélétől átível a másik széléig, nincs rejtve melege elől semmi."(új ford.) Ha ezt a pár sort kiragadnánk, azt is hihetnénk, hogy ezt egy naphimnuszból idéztük. (Ezért is érdemes  mindig a szövegkörnyezetben és több párhuzamos verssel együtt átnézni egy szakaszt.)
A folytatásban már az Úr törvényéről beszél, a napot pusztán, mint metaforát használja a költő. Mivel ez valóban egy költemény, és a zsoltárok könyve tele van ilyenekkel. Varázslatos.
Ézsaiás könyvében viszont még egy érdekességet találhatunk, a sok egyéb mellett, ami valahogy most kapcsolódik. Ez a könyv bár nem énekek gyűjteménye, de mégis tele van gyönyörű, lírai képekkel. Ézsaiás is egy "költő" lehetett, Istentől jövő ihlettel. Persze kérdés hogy a mű hány százalékban tartalmazza a próféta saját, invenciózus képalkoltó képességét és mennyiben a közvetlenül Isten által ábrázolt fogalmakat. Ehhez még mélyebben kéne tanulmányozni. De az is kérdés, hogy vajon jöhet-e ihlet Isten nélkül is? Ha igen vajon, honnan? A természetből? A zseniből? Vagy kár is ezt a kérdést latolgatni?

Tehát visszatérve Ézsaiás könyvének 14. fejezetére... 
Ugyanazt a képet láthatjuk viszont, amit a feljebb idézett Jelenések könyvében:
"Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?"
Nem pontosan ugyanaz, hiszen itt egy "zuhanó csillagot" látunk, de fényes is és hajnali is. Hajnal fia.
"Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet (...)
hasonló leszek a Magasságoshoz."
Vagyis olyan "csillag" sajátja ez, amely azon túl, hogy szép és dicsőséges, nem Istenre irányítja a figyelmet, hanem minden hódolatot önmaga számára kíván fenntartani. Hasonlóvá lenni a Magasságoshoz.
Mik tehát ezek a csillagok? Mire tanít mindez?
A Biblia több esetben is használja őket, mint jelképet. Láthattuk, hogy magát Krisztust is, de emellett angyalokat is jelképezhet. Mindig megvizsgálandó az aktuális szövegkörnyezet, melyben a részletek értelmet nyernek. 
"Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?"- olvashatjuk Jóbnál. Ezek alapján - "Isten fiai" -  talán Isten angyalai, Isten teremtményei? Így akár mi magunk is lehetnénk?
A csillagok "együtt örvendezének..." Erről én Isten teremtményeinek "gyülekezetére" asszociálok. Micsoda óriási öröm lehet ott!! Talán a teremtés negyedik napján!? De most ne menjünk el más irányba.

Érdekes ha megnézzük mit mond Jézus, épp azelőtt, hogy hajnali csillagként írja le magát. 
"Én Jézus küldöttem az én angyalomat..." Küldöttem az én angyalomat. Ha megnézzük az eredeti, görög szöveget ott ez áll: ang'-el-os. Jelentése: hírnök, követ, küldött, angyal... Óriási. Küldöttem az én küldöttemet? Ezek szerint így is fordíthatnánk:
Én Jézus küldtem az én fényes, hajnali csillagomat, mely Rólam kell, hogy hírt adjon! Én vagyok ama... Ha pedig megnézzük, hogy az Írás ugyanezen lapján, alig néhány sorral feljebb, milyen jelenet tanúi lehetünk, újabb következtetésre kell jussunk. Itt ugyanis épp "ama küldöttet" láthatjuk Jánossal érintkezni, akit Jézus említ a fenti versben.
"És én János vagyok, a ki ezeket hallottam és láttam: és mikor hallottam és láttam, leborulék az angyal lábai előtt, hogy őt imádjam, a ki nékem ezeket megmutatta.
Az pedig monda nékem: Meglásd, ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak, a kik megtartják e könyvnek beszédeit. Az Istent imádd!"
Elképzelem ahogy az idős apostol épp térdre ereszkedik, és ezt látva, az angyal életteli szemeit valami aggódó feszültség érzete önti el, majd arca szigorú lesz és azonnal intve és dorgálva szól Jánosra: "Vigyázz, ne tedd...!"
Ez kell legyen minden valóban "Istentől küldött" megjelenése és cselekvése, legyen az angyal, csillag, vagy ember!
Küldött