Hol kezdődik...

Hol kezdődik a megváltás?

A tudatomban, az agykéreg alatt?

A sejtjeim millióiban, vagy a szellem pályáiban?

A testem csontjaiban, 

a bordáim között, a szememben,

a fülem hallójárataiban?

Az érzések világában, a bordaközi izmokban?

A homloklebenyben? Az agyalapi mirigyemben?

A nyirokcsomóimban? A véremben? 

A testemben? A szív pitvaraiban?

A megállni nem tudó akaratban? A gondolataimban?

A tettek kényszerítő hatalmában?

Hol kezdődik a megnyugvás?

Egy forró fürdőben? A kellemes tengerparton?

A hegyek ormán? A mező magányában?

A búzakalászokban? A buszmegállóban?

A fa tetején? A föld porában?

Az ég felhőiben? A szivárvány aljában?

Az erdei friss patak csobogásában?

A munkahelyi stresszben? A tetőtéri szobában?

A volán mögött, a lovon, a trolin, a metróban?

A barátságban, az ágyban, a szerelemben

a tűz melegében, az eső zajában, a kenyér illatában 

vagy a friss szél-suttogásban?

Hol kezdődik a szabadulás?

A sárban? Az ég alatt? A ködben és homályban?

A munka terhe alatt? Az ég csillagaiban?

A tudott jövőben, az örökös mában?

A csodában, nyárban, kikapcsolódásban?
A hétvégén, az üres térben, otthon, a saját hazában?

A dologtalanságban? Az élet céljában,

a megvetett ágyban, bilincsek alatt, vagy a gazdagságban?

A kerti kamrában, az ásónyomokban, a szép virágágyban,

a faluszéli házban? Az élet végén, a megszületésben,

a félelem nélküli szorongatásban? A test erejében, a feltámadásban,

a vég nélküli állandóságban?

"Ki szabadít meg engem ettől a régi természettől, amely a halál felé taszít?"

"Emlékezz, hogy szolga voltál Egyiptomban, de Istened, az Örökkévaló kihozott onnan

nagy hatalommal és erővel."

"Ezért, aki belép Isten nyugalmába, az is abbahagyja a saját erőfeszítéseit, ahogyan Isten is tette."

(EFO)

Kérdés: Krisztus meghalt?

Hogyan lett Jézus emberré?

Hogyan halhatott meg, mint Isten!?

Hogyan győzte le a halált?

Hogyan, ki vagy mi által támadt fel?

Jézus azért lett emberré, hogy meghalhasson! (Róma 8,3)

Az isteni mivolta mellett, emberi lényege elég volt ahhoz, hogy a sírba szálljon? Ezek szerint nem a saját hatalma, hanem Isten volt az, aki Őt feltámasztotta. Ha pedig ez így van, akkor ugyanúgy támaszt fel minket is. "...ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által." 

 Ha pedig Krisztus nem a maga isteni ereje által támadt fel, akkor minden mást, amit "cselekedett", az Atya hatalma vitt véghez benne és általa.

"Én semmit sem cselekedhetem magamtól,... nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét."

Vagyis ha igaz az, hogy Krisztus, a "Mintakép", (Róma 8,29) az Isten Lelke által támadt fel, akkor ugyanennek a Léleknek, a Jézus élete folyamán történt megnyilvánulásai ugyanúgy megjelennek a mi életünkben is.  Hiszen Ő a Mintakép. (Ján 14,12) Mert azt is mondja Jelenések könyvében: 

"Aki győz megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében."

Hogyan? Aki győz? Amint én is győztem?

Hogy lehet, hogy nem követett el bűnt?

Minek köszönhető ez?
Vajon ezt mondhatnánk csodának?

Vagy csupán mert Isten Fia volt?

Ha egy ember nem követ el bűnt azt mondhatnánk csodának? Lehet ilyen? Vagy ez rögtön gúny, nevetség és  hamis alázat mögé bújt, irigységből táplálkozó farizeusi megvetés tárgya lesz? Nem így volt Jézus?

Mit jelent Lélek szerint élni?

Meddig mentegethetjük magunkat?

Ha valójában nem is halt meg Krisztus, ha nem tudott volna végérvényesen meghalni, ha nem lett volna tétje az Ő küldetésének vagy ha nem történhetett volna másként is, mint ahogy történt, ha nem tudott volna véteni, hibázni, akkor az egész csak egy hazug színjáték!

De ha igen...  márpedig Isten tudomásom szerint nem szokott hazudni! Így tehát "mindent egy lapra tett fel", amikor úgy döntött, hogy emberré lesz, annak minden rákfenéjével együtt. Isten Fia olyan alakot öltött, amelyről azt írja Pál, hogy "Isten törvényének nem engedelmeskedik, MERT NEM IS TEHETI."  Micsoda paradoxon. Isten oly testben, mely nem tud az Ő törvényével összhangban élni. Elég erős hátrányból indul tehát a küzdelemben. Ahogy mi mindnyájan a Föld nevű bolygón. "Mivel pedig MI test és vér részesei vagyunk, ő is hozzánk hasonlóan részese lett ezeknek. Mert nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám leszármazottait karolja fel. Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez", vagyis hozzánk, akiket testvéreinek szólít. De a "hasonlóság" helyett sokkal pontosabb azt mondani "azonosság". Mindenben pontosan azonosnak kellett lennie testvéreihez, hogy Minta lehessen.  (Fil 2, 6-8)

Ez esetben nincs többé mivel mentegetőznünk! A kérdés fel van téve. Nincs többé privát kényelem.

Hogyan győzhetünk tehát? "..amint én is győztem

Így talán a válasz is adva van:

"Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért...!"

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 

Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 

Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...

Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...

Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.

De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.

Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."

S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!

Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.

Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...