2009. december 21., hétfő

Könyvajánló


Mindig gyanakvásra és elővigyázatosságra (vagy előítéletre?) int, ha olyasmivel találkozom amit óriási csinnadratta és felbolydulás kísér.
"New York Times Bestseller, Több Mint Tízmillió Példány", olvasható a fedélen, az első oldalakon pedig csupa szép vélemény.
Be kell valljam, a könyv borítója az ami megfogott. Egy gyönyörű már-már giccses kép, aminek hangulata elvarázsolt. Egy elhagyatott, düledező viskó havas tájon, egy fenyővel és néhány kopasz fával, közben szélfútta hulló hópelyhek szállingóznak ide-oda.
Magamból kiindulva, nagyon könnyű a szemnek nevezett érzékszerven keresztül lekötni a figyelmet, lévén, hogy sokan "vizuális típusok"vagyunk.

Az egyik legfőbb érzékszervemen át vezetett a könyv útja arra, hogy a kezembe is vegyem ezt a magát már-már erőszakkal kínáló színes tárgyat. Egy érzékem volt amire elsőként és szó szerint egy szempillantás alatt hatással tudott lenni a mű. Felvetődött bennem a kérdés, vajon mivan ha ez pontosan arra játszik, hogy az érzéseket és az érzékeket keltse, ingerelje, táplálja?

A hátoldalon olvasható - "zsebkendőkkel felszerelkezve" - javaslat csak megerősítette fönt leírt kételyemet. "Ez is csak egy újabb erősen az érzelmekre ható história" - gondoltam magamban.
Mitől vagy kitől származik mindez?
Ez az érzelem dolog megint megér egy... misét... vagy inkább mesét, de talán tudjuk miről van szó.

Csupa kétely és kérdés de a kíváncsiság végül győzött és engedtem a "kísértésnek".
"Óvatosan" kezdtem az olvasáshoz.
Magamat ismerve féltem, hogy ez a könyv valóban annyira tetszeni fog, hogy minden szavát "Szentírásnak" veszem. Pedig a hátoldalon ez is ott található! "Vigyázat, regény!... Nem Szentírás!" - ezt elfelejtettem említeni, de ez a figyelmeztetés szimpatikus vonás volt, már kezdetben.
Tehát elővigyázatosan olvasni kezdtem, figyelve, nehogy túlságosan a hatása alá kerüljek, ha ezt el lehet egyáltalán kerülni.
Valóban tele van igazsággal. Sok-sok divatos "téveszmét" torkon ragad és szertefoszlat. Nem mintha ez lenne a célja.
Ekkor a következő gyanús sejtésem támadt: lehet, hogy ez megint a jó öreg "keverek egy kis hazugságot a sok-sok igazság közé, hogy jól elcsúsztassam" - recept.
De tényleg csupa igazságot tartalmaz, mégpedig az "abszolút igazságok tárháza" cím igénylése nélkül.
Nem is erről van szó, ez egy keresés.
Olyan kérdéseket boncolgat, nagyon is gyakorlatias vagy "hétköznapi" módon, amelyek mindannyiunkban megfordulnak. Nem filozófia, sem teológia. (Ez is a hátoldalon olvasható.)
Egyszerű - a szó legjobb értelmében.
Mire végére értem sokszor feltettem magamnak újból;
vajon kitől származik mindez?
Végül meggyőződtem róla, hogy nem távolított el Istentől sőt...
Csak ajánlani tudom ezt az regényt mindenkinek, aki keresi vagy már megtalálta Istent, esetleg teszi nap mint nap mindkettőt.

Nem tudom, mi ihlette az írót, de ha egy földi halandó tollából ilyen írás születhetett Isten jelleméről akkor a valódi Nagy Alkotó ennél "még hetvenhétszer is" csodálatosabb, és ha ez így van akkor én már nagyon vágyom arra, hogy személyesen találkozhassam Vele, és jól megöleljem. Fura - nem vagyok egy ölelkezős típus...
A másik kérdés az érzelmek, érzelgősség, és a szeretet. Tartottam tőle, hogy talán a hírhedt csöpögős, agy nélküli "szeretek mindenkit, világbéke" kategória lesz, amit a karácsony táján vetített amerikai, limonádé filmekből nagyon jól ismerhetünk.
Ez a kételyem hamar megsemmisült. Nagyon is figyelni, sőt koncentrálni kell ahhoz, hogy megértsd miről is van szó. Viszont ne felejtsük el, ha Istenhez közeledünk van az úgy, hogy józan ésszel képtelenség befogadni dolgokat, bármilyen jó-szándék is vezérel.
Megváltó és megbocsátó szeretetről szól, ami mindenen át képes megtalálni, és szeretni akkor is ha én utálom Őt, vagy nem vagyok kíváncsi Rá.
Megbocsátani valakinek még akkor is ha az hatalmas tragédiát okozott az életedben? Aztán még imádkozni is érte, szívből?!
Na erre már képtelen vagyok! Pedig így kéne legyen, persze egyedül ez nem fog menni...

Mikor egy könyvet végigolvasok, mindig katartikus élményen megyek keresztül. Valami felemelő és tragikus érzés. Az ott szereplő világ és a benne lakók, akik addig minden nap körülvettek, most már csak emlék, és én valójában nem vagyok ennek részese, még ha úgy is tűnt addig.
Miután az utolsó sorokra a hátsó fedlapot is rázárom, magukra hagyom barátaimat, hadd szunnyadjanak tovább a lapok között, míg valakit arra nem indít a kalandvágy, hogy belevesse magát ebbe az olvasmányba. De az már nem én leszek, mert mégegyszer végigolvasva, már nem ugyanaz az érzés.
A Viskó végeztével is megvolt a katarzis, de a mélabús űr helyét kitölti afelett való örömem, hogy itt a história nem ér véget.
A könyvet és a szememet becsukom, térdet hajtok, hogy ezt megköszönjem, és imában fordulok ahhoz, akiről mindez szól és a történet folytatódik...
Meg aztán ott van egy másik... "Írás", amit valahányszor kinyitok, mindig szólni fog hozzám, és folyton újabb kincseket találhatok benne, mivel kimeríthetetlen akár a tenger, mert maga a "Végtelen Bölcsesség" ihlette...

2009. december 20., vasárnap

Hangulatok, hókristályok...



Rájöttem egy különös problémámra?
Az a helyzet, hogy a "hangulatok rabja" vagyok ha szabad így fogalmazni "hangulathajhász".
Na most légy okos, ennek a cikknek a megfogalmazásában Zoli!
Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ami ott kavarog a fejemben, mintha szélfútta akácfalevelekként akarna tovalibbenni, mikor leülök, hogy érthető kristályrácsba szerkesszem.

De azért megpróbálkozom vele. Pszichoterápiában használt módszer ez, Barátnőmnek hála ismét az információért. A "páciens' megfogalmazza, szavakba önti érzelmeit, mintegy torkon ragadva azokat, s így szublimálja a mögöttük megbúvó indulatokat.
Na persze én most nem akarok szublimálni semmit, de azért van ebben valami, mert amint "tényként" kezdem kimondani, amit addig merő szentimentalizmusból csak úgy sejteni véltem az abban a pillanatban veszíteni kezd titokzatos varázsából. Pont emiatt félek néha tényleg megfogalmazni ezeket még a magam számára is.

Valójában nem is erről akarok most írni. Megpróbálkozom ismét. Lehet, hogy tegnap kellett volna, amikor ez a gyönyörű hólepel beburkolta a várost. Ez mindig valami "hangulatos nyugalmat" idéz elő bennem, és ez a nyugalom olykor nagyon termékeny talaja az ilyen szentimentális képzelgéseknek. Akkor éreztem még ilyet mikor kezemben tudtam az érettségimet! Hát igen, ma ez már nem hoz ilyen "láznyugalomba"! :)

Végre elérkeztem ahhoz amiről beszélni akarok.

Hangulatok

Szóval ezek azok amik nyugalmat vagy ihletet adnak. Egy-egy ilyen hangulat valójában sokkal jobban érdekel, mint egy esetleges mondanivaló.
Hadd illusztráljam ezt.
Itt egy "expresszionista" festő - név szerint Georg Grosz - képe.
Címe: A nagyváros. Nem olvastam hozzá művészeti elemzéseket, de azt hiszem enélkül is bárki láthatja, hogy egy beteg, célját vesztett világ kritikája ez, telve groteszk és iszonytató alakokkal, kik egy óriási, nyüzsgő és fülledt tömeget képeznek.
De mégis sokkal jobban érint maga a "hangulat". Mert ahogy a házakat és az egész forgatagot megformázza olyan kísértetiesen ismerős és közeli, mintha csak a saját városomat látnám, épp ez az amiért most és itt mondanivalója van.
Lehet, hogy a hangulat mögött mondanivaló is rejlik???
Ez fontos kérdés, mert valójában állandóan csak a hangulatok foglalkoztatnak, amelyeknek önmagukban nem tudom, hogy lehet-e mondanivalójuk vagy létjogosultságuk egyáltalán. Ábrázolni, megfogni egy hangulatot csak úgy önmagában, csak azért mert az jó érzéseket kelt? Ez olyan öncélúnak tűnik most nekem. És ha másban teljesen mást ébreszt fel? Jaj ez is olyan szubjektív, de erre most ne menjünk tovább. Azért érdemes elolvasni, hangulat címszó alatt mi szerepel a Pallasz Nagylexikonban.

Meg lehet-e fogni egyáltalán egy hangulatot?

A tegnapi hóesés olyan "légkört" varázsolt ami arra ösztönöz, hogy akár órákon át kukucskáljak kifelé a résnyire nyitott padlásszobám tetőablakán, miközben a kint süvítő tél zúgását csodálom. Ez valami nyugalmat adó érzés. De mégis van benne valami nyugtalanító, vagy inkább bizsergető. Az, hogy ezt a hangulatot vagy érzést nem tudom elraktározni, hogy később elővegyem, és újra átéljem vagy mással is megosszam. Ilyenkor a jelen minden cseppje hatalmas kinccsé válik, mert sajnos tudom, hogy ezek nagyon rövid pillanatok, és ahogy a hó elolvad három nap múlva, ez is mind elillan hamar.
Persze lehet, hogy másban nem pont azt az érzést kelti, mint bennem sőt biztos mert ő másik ember de engem mégis megnyugtatna az, ha megoszthatnám ezt a szerintem csodálatos élményt, ami általában oly jelentéktelennek és lényegtelennek sőt időpocsékolásnak tűnik.

Lehet, hogy ha létezne ez a kompakt hangulatraktározó doboz, akkor már nem is lenne olyan nagy kincs, a megismételhetősége és a kiszámíthatósága miatt.
Nem tudom milyen világ lenne ha csak gondolnék egyet bemehetnék egy könyvesboltba, teázóba vagy "bánomisén" és ott az egyik polcról kiválaszthatnám a nekem épp szükséges hangulatot; INSTANT - karácsonyi hangulat, fél óra időtartamra, AKCIÓ 4999 Ft,-. Vagy; "próbálja ki legújabb termékünket, Indián nyár, őszi szél, hulló levelek hangulat - INSTANT másfél órára - Made in EU, Atmosphäre Gmbh, Potsdam.

Mégiscsak jobb, hogy ez a termékcsalád nem létezik.

Hókristályok

Ez így olyan, mint amikor a száraz kezembe hulló apró hókristályokat szemlélve az jut eszembe megmutatom másnak is, de mire átadnám már elolvadt a kezemben. És akkor eszembe jut, hogy miért osszam meg én, hiszen mindenki kitárhatja kezét az ég felé és akkor ugyanazok, fognak hullani rá - amik mégsem ugyanazok, mert nincs két egyforma hókristály. Ez nagyon fontos! Ez olyan ami csak Ember és Isten közötti személyes kapcsolat átélésével lehetséges, és CSAK TI KETTEN ismertek Ez lenne az ideális, ami felé a gyakorlatban tartanom kéne.
Amit én átélek Istennel, elmondhatom ugyan másnak, de képtelen leszek 100%-osan átadni azt, olyan formában ahogy én élem át. Ugyanez igaz mindenkire, mert Ő személyre szabottan "hullatja" ránk áldásait, ha kinyújtjuk kezeinket, és hajlandóak vagyunk azokat észrevenni. Sőt, még akkor is ha ezt nem tesszük...

Szóval hangulatok...
Igen. Úgy látom ez tényleg megfoghatatlan a számomra, meg hogy mit is akarok most leírni.
Ja igen...
Hajnalban...húúú...
Hajnali felkelés
, mindig olyan...igaza van Kosztolányinak...
Hajnali részegség

Ja persze ő nem kelt fel, hanem le se feküdt. Az élmény szempontjából ez teljesen mindegy.
Valami delíriumos állapot uralkodik ilyenkor, mindaddig míg fel nem gyújtom a kijózanító és ridegen valóságos lámpát. Ilyenkor minden melatoninnal együtt szökik az összes merengő ébren-álmodás, amit addig megengedtem magamnak a félhomályra hivatkozva én pedig rádöbbenve, hogy még mindig hús-vér ember vagyok, a plafonról visszazuhanok a hideg, fehér csempére.
De ezek is olyan pillanatok, amiket csak egyedül vagyok képes átélni. Pedig jó volna ezt tágabb "fórumon", közösen megélni. Bár biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem minden ember.
Ilyenkor mindig elkövetem azt a hibát, hogy hozom a fényképezőgépet.
De ahogy benne is van nevében a készülék objektívje valóban irgalmatlanul objektív, tárgyilagos, mindenféle szubjektív beleérzéstől és hangulattól mentes. Ennek köszönhető az, amikor kb. 1000 fotóval a digitális gép memóriakártyáján megpakolva, térek haza távoli földön töltött pár hetem után, mivel mindenhol látok egy hangulatot ami az én szubjektív eszméléseim belevetítése az adott tárgyba, amit aztán egy objektíven keresztül akarok belepréselni egy elektronikus kütyübe, hogy hazaérvén megosszam azt szeretteimmel, akik így nem látnak mást, mint hasonló, unalmas képsorok ismétlődését egyazon témában, mert én annyira láttam benne amit láttam, és ezt szerettem volna "belefotózni". Ez néha sikerül, de legtöbbször nem...
Na jó akkor hagyjuk a fotót mondhatnánk, hiszen az túl objektív van még az ábrázolásnak megannyi módja.
Kézenfekvő a gondolat; - ha a vizualitásnál akarunk maradni - van két kezem, papír, ceruza netán ecset és festék.
Na igen! De eddigi tapaszalataim alapján ez is egy kegyetlenül racionális eszköz.
Hadd mondjak csak egy megtörtént esetet, hogy leírjam mire is gondolok pontosan ezzel.
Egyszer egy portrérajzolásnál mikor én azon erőlködtem, hogy a modell "tekintetét" ábrázolni tudjam a rajztanárom illuzióromboló - de ugyanakkor kijózanító és igaz mondata az volt: "Nem tekintetet rajzolunk, hanem vonalakat és felületeket"
Remélem ezzel érthető módon jeleztem abbéli aggályomat, hogy ezután egy hangulatot vagy érzést, hogyan is tudnék bármiféle ilyen eszközzel papírra vagy vászonra vetni.

Neked mi ebben a tapasztalatod???!
Ha van valami kérlek fejtsd ki!

2009. december 15., kedd

Krízishelyzetben




A fiatal felnőttkor három problémája:
- a szülőkről való leválás
- egzisztencia
- tartós, intim párkapcsolat
Az információkért köszönet a kedves pszichológus-
hallgató Barátnőmnek. :)
Jelenleg én is ezek egyikével küzdök. Ki vagyok én? Mit akarok? Mihez kezdjek? Azt hiszem mindannyian ismerjük ezeket, hiszen mégiscsak mind emberek vagyunk, nem szükséges ezt most tovább "ecsetelni".
Krízisben voltam.
Aztán ezekben a napokban rádöbbentem arra, hogy
eddig mennyire céltalanul
éltem az életem. Persze találtam magamnak "pót-tevékenységet", hogy lelkiismeretemet megnyugtatva mondhassam: "minden rendben lesz így, csinálok valamit, aztán lesz ahogy lesz, majd alakulnak a dolgok"
De igazából sehogy nem tudtam "kiegyezni magammal", folyton csak jöttek a "befordult félórák", amikor csak merengek, és talán tudtam is, vagy inkább még csak éreztem, de nyíltan és őszintén bevallani magamnak nem mertem, hogy "nem jó ez így". Féltem, hogy ha ezt így tisztán kimondom, akkor változtatni kell bizonyos dolgokon. Elsősorban a gondolkodásomon. A változtatás pedig mind munkával jár, még szellemi szinten is. Ehhez pedig lusta voltam.Ez volt; szellemi pangás.
Olyan, mintha egy kellemesen meleg mocsárban feküdnék a hátamon, a kék eget kémlelve, de csak alig érzekelem, hogy süllyedek.
Aztán még hallottam egy prédikációt is a tudatosságról, és hogy, mennyire "automatizált döntéseket" hozunk, holott ha ezeket tudatosan tennénk sokkal jobb dolgokra jutnánk el.
Szóval minden arra mutatott, hogy itt most már valamin változtatni kéne, ahhoz, hogy ne csak egy helyben tébláboljunk.
Ezek és egyéb hatások vetettek arra az elhatározásra, hogy végre őszintén bevalljam magamnak, amit eddig eltussoltam.
Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, nagyon is fontos, hogy legyenek hosszabb- vagy rövidebbtávú és konkrét céljaid, amelyek úgymond irányban tartanak.
Természetesen célom volt eddig is a hitben való növekedés, és hogy Isten gyermekének megfelelő életet és viselkedést alakítsak ki minden helyzetben. Ezeken persze még van mit farigcsálni, de "meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" , így ezt az ígéretet megragadhatom én is.
Úgy gondolom, azt Isten sem akarja, hogy míg itt e Föld nevű bolygón tanulom az élet leckéit, ne legyenek közben magam elé kitűzött céljaim. Amelyek valamire inspirálnak, hogy ne csak sodródjak az árral, mint "kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele" , hanem "a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem".
Pál itt az Isten országáról beszél, mint cél, de maga a hozzáállás minden egyébre igaz, és jó ha elsajátítjuk.
Ha pedig Istennel járunk, vagyis lelkiismeretünkön keresztül szólni tud hozzánk a Lélek, akkor csakis olyan célokat fogunk látni, ami azzal nem ellenkezik.
"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál."
Ezt a verset korábban úgy értelmeztem; "Ó nagyszerű, az Úr mindent elintéz, nekem talán még gondolkodnom sem kell!"
De ugyanez a könyv mondja ezt is:
"Az embernek elméje gondolja meg az ő útát; de az Úr igazgatja annak járását"
Ez azt kell jelentse; van egy utad, egy magad elé kitűzött célod. Valami amit tudod, hogy meg akarsz tenni, el akarsz végezni. Ki tudja az is lehet, hogy ez is egy isteni sugallat. Lényeg, hogy te csak dönts mellette, végül majd úgyis megtudod valóban isteni volt vagy nem. De ne kételkedj amíg valami felé tartasz, hisz "tudjuk, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak."
Isten végül eldönti, sőt már el is döntötte, valóban mit szán neked, és nyugodj meg, a maga idejében te is meg fogod tudni, hogy mi is az pontosan.
De ha összhangban vagy Vele, vagyis a lelkiismereted nem más mint Lelkének hangja, akkor nyugodtan bízhatsz abban, hogy nem csinálsz valami olyat, ami ellenkezik az Ő akaratával.
Mert"megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel."

2009. december 10., csütörtök

Könyvajánló


Sok sok látszólagos ellentmondást találtam olykor a Bibliát olvasva. A Jézus élete című könyv csakúgy, mint az író többi alkotása nagyszerűen feloldja ezeket. Gyönyörű, plasztikus képet ad a Megváltóról, csak néhány részlet az egyik fejezetből:
"Jézus azzal kezdte reformáló munkáját, hogy együttérzéssel közeledett az emberiség felé. Miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, [...] Jézus minden formájában megfeddte az önző vágyak kielégítését, de természeténél fogva társaságkedvelő volt. [...] ...minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében ."

Nemegyszer tapasztaltam már olvasás közben, hogy egy szakasz kapcsán a bennem felvetődő kérdésre már a következő bekezdésben , vagy kitartó kutatás után, de végül választ kaptam.

Nem a Biblia helyett ajánlom, hiszen nem is ez a célja és rendeltetése.
A Szentírásra, mint Isten szavára mutat rá, és helyezi előtérbe. Az egyes történeteket több, új szempont alapján közelíti meg, több tanulságot von le, mintha először olvasnánk az Írást. Mégsem "szájbarágós" és nem egy instant, kész megoldásokat tartalmazó, kézhez kapható "receptkönyv", hanem az Ige mélyebb tanulmányozására inspiráló írás, ami megtanít gondolkodni, és egy olyan szemlélettel, ruházza fel az olvasót, minek hatására önállóan kezd egyre mélyebbre és mélyebbre ásni az egyes igeszakaszok mögött rejlő tanításokban, mindig újabb értékek után kutatva.

"Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz
Mert az Úr ád bölcseséget, az ő szájából tudomány és értelem származik."

2009. december 9., szerda

Nemes Lampérth József


Kedvenc festőm Nemes Lampérth József. Nem tudom, hogy miért és hogyan de valahogy legközelebb érzem magamhoz. Nem is tudom, hogyan kezdődött?
Vajon előbb megtaláltam és aztán kezdtem arra törekedni, hogy tanulja a formáiból, vagy előbb a formákat találtam meg és utána fedeztem fel őt.
Ez persze lehet, hogy hátrány mivel rányomja bélyegét arra amit csinálok, ha ez mondható hátránynak. Mindenesetre másolni másokat nem vezet mindig a helyes útra.
Talán beindítóként vagy tanítóként érdemes felhasználni a művészetét, hiszen olyan határozottsággal "hasítja" ki a festékből a térformákat, hogy szinte végigtapogatható a szemeddel. Mintha egy baltával formázná meg az alakjait, és emellett mégis hihetetlen érzékeny és finom.
Egy alkalommal mikor a Nemzeti Galériában a "Magyar vadak" című kiállításon az ő képeiből is volt egy-kettő a falakon, volt szerencsém egy térben tartózkodni ezekkel néhány óráig. Az egyik önarcképe és egy aktja volt kiállítva.
Hmmm... de jó érzés volt, végre szemtől szemben látni ennek a szegény zseninek az alkotásait.
Sajnos nagyon fiatalon meghalt, utolsó műveit egy szanatórium magányában készítette.
Pedig nagy ígérete volt a múlt század eleji magyar festészetnek. Az "expresszív monumentalitást" képviselte, és rokon vonásokat mutat Cézanne és a francia fauvizmus művészetével.
Mindenképp hasznos tanácsadó, mert ha megnézed a képeit, rögtön látható az amiről beszélek. Teljesen jól elkülönülnek a formák, az irányok
így kezdőként nagyon jó személetmódot tud adni a tér érzékeltetésének mikéntjéhez.
Ez persze lehet, hogy egy mankó, ami később már nem szükséges, és nem is ajánlott, de nekem nagyon sokat segít, vigyázva nehogy egy-az-egybe klónozzam az egészet.
Kár, hogy nagyon korán, 32 évesen meghalt, ki tudja hová juthatott volna még el.
De örüljünk annak amit a rövid idő alatt hátrahagyott!

2009. november 30., hétfő

"Fecseg a felszin, hallgat a mély"


Az elején még nem volt teljesen tiszta mire is jó és mire is érdemes használni egy blogot.
Most már kezd egyre erősebben körvonalzódni, hogy ez egy olyan közösségi kommunikációs lehetőség aminek segítségével talán lejjebb áshatunk, és nem csak azt halljuk
"hogy fecseg a felszin, hallgat a mély"
A másik ember gondolatait nem halljuk. Ez persze rendben is van így sokszor. De előfordulhat olyan, amikor ez kifejezetten előny lenne. Gondoljunk csak bele, mennyi félreértést és veszekedést el lehetne kerülni, ha ismernénk a másik indítékait, mozgatórugóját, hátterét. Vagy egy közös feladatmegoldásnál, lehet, hogy éppen az a kis gondolatfoszlány hiányzik a teljes gondolatmenethez, amit a társunk elhallgat, mert nem tartja említésre érdemesnek. Az is lehet, hogy sokan hasonló cipőben "evezünk" de nem "merjük"/akarjuk megosztani, így nem is tudunk egymásról.
Mivel alapvetően "racionális" világban élünk ma, gyakran meg is feledkezünk arról, hogy a kommunikáció nem csak a legegyszerűbben érzékelhető "szavak" által történhet. Nem tudom igaz-e, de hallottam már, olyat, hogy a non-verbális kommunikáció az egésznek 70%-át teszi ki. Nahát!???

Ennek ismerete és használata nyilván kellő figyelem és gyakorlat kérdése, mindnyájan más szinten állunk ezeknek az ismeretével, azt hiszem, de blogommal nem is ezt a 70%-ot szeretném pótolni, hiszen lehetetlen is a személyes kapcsolat hiányában.

Inkább csak inspirálni/inspirálódni szeretnék.

Sajnos ritkán van idő egy velős beszélgetésre, és akkor sem mindig vetődünk, olyan helyekre amelyek által egymást jobban megismerhetjük. Ennek oka lehet valami belső feszültség, ami nem hagyja a feloldódást, vagy az idő hiánya, mert -magamból kiindulva - nem volt elég idő ahhoz, hogy teljesen megnyíljunk egy önfeledt burjánzó beszélgetésben való
részvételhez. Esetleg azért, mert nem voltunk elég őszinték, mert félünk, hogy túlságosan kitárulkozunk, és akkor a másik ember már ismerni fogja a gyenge pontjainkat.
De mivan akkor, ha a másik épp hasonló problémával szenved?
Egyszer a következő történetet hallottam:
Apa és tizenéves lánya ülnek egymást mellett a TV-t nézve. Közöttök a fotelon egy tál pattogatott kukorica. Az apa gondolatai: "Milyen jó lenne még mindig megölelni az én kislányomat! Dehát most már lázadó kamaszlány lett ő is." Közben a lány: "Olyan jó lenne, ha megint apához bújhatnék és ő megölelgetne, mint régen!"
De mivel egyikünk sem mer lépni, ez marad megoldatlan. Pedig nincs is annál szebb és jobb, mikor megolvasztjuk ezt a jégfalat, teret engedve ezzel az egymást inspiráló gondolatok áradatának.
Szerintem létező problémáról beszélek, mert olyan nincs, hogy valami csak egy embernek jut eszébe.Hiszen mi lehet jobb annál amikor a másikat meghallgatva, egymás gondolatai által inspirálódnak újabb hozzászólások, amik újabb problémákat és kérdéseket vetnek fel, s közösen találjuk meg a megoldásokat.
"Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!"
/Példabeszédek 25.11/

2009. november 29., vasárnap

Ne ítélj...

Nagyon érdekes, hogy mindig olyan igeszakaszokat kapok, amik teljesen illeszkednek az aktuális helyzetemhez. Az hogy, hogyan és milyen formában jönnek ezek, teljesen változó, ami megér egy tanulmányt is. De talán majd erről is írok.
Az Úr folyton látja, mikkel "küzdök" és mindig válaszol, megfedd vagy bátorít, esetleg valami olyan élethelyzetbe hoz, amiből aztán tanulhatok.
Sokat filóztam, hogy hogyan is írjam le ezt ide, de végül belevágtam. Az előző cikkhez kapcsolódik, ugyanis az ott elmondott munkavégzés kapcsán "jutott eszembe".
Sajnos igencsak ingerlékeny voltam mostanában. Az "én" - ez "a modern istenített bálvány" állandóan felül akar kerekedni. Ez meglátszott a "kollégám"-hoz való viszonyulásomban is olykor, aki valójában a sógorom. Sokszor bírálva, ítélkezve gondoltam arra amit ő csinál. S mert van bennem egy "úgyis én csinálom meg egyedül" érzés, ezért megesik, hogy segítséget sem szeretek kérni. "Majd én megmutatom, úgyis én vagyok a jobb, pajtik!" Ezt nem is mutatom ki tudatosan, talán még magamnak sem vallom be, de az érzés mégis ott van.
Rögtön másnap, mintha forródróton jönnének az eligazítások a következő szöveget kaptam szinte "kézhez" minden céltudatos keresgélés nélkül.
"Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből,
hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál."
Csoda, hogy még rossz érzéseim közepette is megtalál. Mondhatnám azt is, hogy
...és ti hogy vagytok ezzel?

2009. november 25., szerda

"Én csak egy kis gyermek vagyok..."


Rendet raktam raktárainkban, ahol iszonyatos kupleráj volt. Miután visszanéztem eltelt napjaim munkájának gyümölcsére, "látám, hogy ez jó". Pedig ez csak egy aprócska rendszerezés. Felsóhajtottam mondván: "fú de jófej vagyok..."
Öreg hiba. Ilyen rendet és kitartást nem sűrűn látok kezeim közül kikerülni. Nyilván van valami, vagy inkább valaki aki vezérel minden munkavégzésben. Még a legapróbb dolgokban is. Persze jó ha van egy kis elégedettség egy "hasznos nap után", de Róla nem szabad elfeledkezni.
"Minden embernek meg kell tanulnia, hogy az élő, mindenütt jelenlevő és mindig tevékeny Isten a legfőbb. Ő képességeket, talentumokat kölcsönzött neki, hogy felhasználja; értelmet adott neki, hogy alkosson; szívet adott neki, hogy trónjának helye legyen; szeretetet, hogy áldásul áradjon mindazokra, akikkel érintkezésbe kerül; lelkiismeretet, amelynek hangja által a Szent Lélek meggyőzheti őt bűneiről, az igazsságról és az ítéletről." - ahogy egy kedvenc íróm mondja.
Az én személyes példám bár csak egy hétköznapi tevékenység, nem egy királyság vagy ország vezetése. De mivel mindannyiunknak vannak "hétköznapi" tennivalóink sőt szinte csak azok, ezért ezekben láthatjuk meg milyenek vagyunk, és itt is igyekezhetünk, lelkesedéssel mert..."a ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az."
Ebben az esetben együtt kiálthatunk fel a "nagy és bölcs" Salamon királlyal:
"...most, óh én Uram Istenem, te tetted a te szolgádat királylyá,...
Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.
Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjon választást
tenni a jó és gonosz között"


In the beginnig...

"Ő terjeszti ki északot az üresség fölé
és függeszti föl a földet a semmiség
fölé."

Jób 26,7

Egy nagyon érdekes előadáson voltam a hétvégén. Címe: a Biblia és a csillagászat.
Az egész az Apollo 8 üzenetével kezdődött, mikor a küldetés tagjai Hold körüli pályán, a napkelte előtt álltak.A Genesis könyvének első verseit mondták el az asztronauták.
S ha az űrkutatás élharcosai méltatták az idézett sorokat a Föld minden emberének üzenetként felolvasni, akkor nekünk is érdemes megnézni mit tartogat számunkra ha ezt a két területet együtt kezdjük vizsgálni.

Szerinted melyik égitest tűnik nagyobbnak, a Nap vagy a Hold? Tudjuk, hogy a Nap sokkalta nagyobb a Holdnál de ezt csak onnan tudjuk, mert "megtanultuk". De a kérdés, hogy melyik tűnik nagyobbnak innen nézve? Itt persze megoszlik a vélemény, de azért ne felejtsük el, hogy napfogyatkozáskor a Hold előfordul, hogy teljesen kitakarja a Napot, úgy hogy annak csak a koronája látszik. Akkor joggal gondolhatnánk, mint először az égboltozat csodáit kémlelő "primitív ókori", hogy "bizony ez az éjszakai világító golyó nagyobb kell legyen."
De ha más véleményen vagy, akkor sem dönthető el 100%-osan, hogy a Nap nagyobb vagy a Hold?!

Mózesnek nem volt teleszkópja, nem volt még SOHO, nem volt Hubble űrtávcsöve, sem Apollo űrsiklója de még csak egy kis okulárja sem, és mégis azt írja:
"Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat."
/I Mózes 1,16/
Akkor most hogy is van ez? Nekem ez a kis "apróság" soha nem tűnt fel. Honnan tudta mindenféle tudományos kísérlet és számítás hiányában, hogy melyik a nagyobb?

"Eredj a hangyához, te rest...


    ...nézd meg az ő útait, és légy bölcs!
Akinek nincs vezére, igazgatója, vagy ura, nyárban szerzi meg az ő kenyerét, 
aratáskor gyűjti eledelét.
Oh te rest, meddig fekszel? mikor kelsz fel a te álmodból?”
/Példabeszédek 6,6-9/

 Ezt az igeszakaszt olvashattam ma reggel, felkelés után a Bibliámból.  Sajnos nagyonis aktualitással bírt ugyanis nem mondhatnám hogy épp korán keltem. 
Nem sokat tudtam aludni, mivel későn feküdtem le és még utána is "járt" az agyam. Nem tartottam be az "egészségügyi törvényt". Igen, rengetegszer áthágom. Olyan egyszerű mégis; ha későn fekszel, későn kelsz, fáradt leszel másnap, nem tudod időben kezdeni a feladataid stb... Tehát meglesz a következménye. Ez nem egy büntetés vagy vezekelés. A magam által elkövetett tett vonja magával a következményt. Isten úgy ahogy az erkölcsi életünknek, a szervezetünknek is adott törvényeket amik megtartásával a legjobban érezhetjük magunkat.
"válaszd azért az életet, hogy élhess" /5Mózes 30,19/

Azt mondja Jézus: 
"Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" /János 14,15/
Nem tartottam meg a "parancsolatát" és Ő mégsem hagy magamra. Nem legyint mint, ahogy lehet, én tenném miután valaki már századjára megy ellene a kérésemnek. 
Nem "hagy magamra", hanem szól hozzám. Látja a helyzetemet amiből nem tudok szabadulni és figyelmeztet, vagy mondhatnám úgy is dorgál."mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?"

Ezzel a bizonyossággal kellene induljon minden nap. Még ha nem is úgy tettél mindent ahogy legjobb lett volna, még ha el is távolodtál Tőle, és nem is érdekelt, hogy mi az Ő véleménye, akkor is megkeres és nem hagy békén. Ahogyan az Éden kertjében: "Ádám, hol vagy?"


2009. november 24., kedd

"Mert a kinek van, annak adatik..."



Nem jó úgy játszani, hogy közben azt nézem kinek felelek vagy nem felelek meg. Pedig valami ilyesmi határozza meg egy ideje (amit nem tudom pontosan mikor kezdődött) minden munkámat. Illetve majdnem mindent. A "művészeti tevékenységet" mindenképp. Pedig igy játszani nem lehet.
Szabadon játszani, megkötözve nem lehet. "Ó ez az akadémizmus" - mondhatnám. Dehát ha még csak az lenne...
Nem jó ez így.
A festészet olyan dolog amit TENNI KELL. Ezt ne úgy értsd ahogy olvasod. Ez olyan amit mindenki ismer aki bármit is önszántából csinált már. Mondhatnám hogy "kötelesség", DARMA, vagy KERESZT. Ami egy önkéntes dolog, semmiképp sem külső befolyásra induló törekvés. MEG KELL TENNI. Mert talentom. Mert azt mondja az Írás:

"Mert a kinek van, annak adatik,
és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van.
"
/Máté 13,12/

Tehát meg kell tanulni először ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az igazi alkotást. Illetve volt egy mondása Joseph Beuysnak, aki valamiért nagyon szimpatikus nekem; ne várj addig amíg majd úgy gondolod, hogy tudni fogsz, hanem kezdd el azt amit csinálni akarsz. A lényeg ennyi.
Na ez nagyon szép, csak az a gubanc ha az nincs meg mit akarok csinálni.
Vagy az "alkotói program" az a tanulás folyamatával együtt fog megérkezni? A "munkavégzés" közben felvetődő, megoldandó és megoldott problémák fogják megadni az utat?Vagy ez is csak egy lehetőség? Hogyan működik ez?
Néha épp ezért érzem béklyóban a két kezem. Ez a megfelelni óhajtás teljesen meg tud folytani.
Néha úgy érzem emiatt nincs is jogomban hogy ecsetet vegyek a kezembe, mert minek: "Hiszen úgy sincs mondanivalód, és különben is, kit érdekel mit csinálsz?" - szól egy kis hang.
Másik oldalról viszont ott egy hajtás ami nem hagy nyugodni, ami lelkifurdalást okoz akkor, ha hagyom parlagon ezt a tevékenységet. Ez ugyanakkor bátorít is, ha már az állvány előtt vagyok. Mikor ez utóbbi felerősödik és az előző elhalkul akkor érzem igazán jól magam.

2009. november 16., hétfő

Fess, alkoss...gyarapíts!?



Végre valahára elkezdtem festeni...
Kicsit rossz érzés volt eleinte, ugyanis rögtön hatmillió gondolat tódul az elmémbe. Ez azért rossz ilyenkor, mert képtelenség rendszerezni, s mikor leülök, hogy levessem ezeket a papírra, rögtön elvesztik alakjukat és mintha szublimálnának.
Így jártam most is azt hiszem.
De azért maradt valami talán...
Másik ami miatt rossz, hogy képtelenség odafigyelni arra amit festek. Így jönnek aztán az olyan gondolatok, hogy "á inkább nem is ezt kéne festeni", meg "ez olyan unalmas, keress valami mást!" De ez ugyanolyan lenne, mintha elvennék egy nőt feleségül, és aztán miután "rájöttem" hogy mégsem az - persze ezzel átverem saját magamat - keresek másvalakit akivel aztán ugyanez a probléma vetődik fel egy idő után. Tehát a probléma belül keresendő, nem a körülményekben.
Szóval kis szellemi kerekasztalom minden tagja felébred ilyenkor és 100%-os hangerővel kezd kiabálni.
Még az is eszembe jutott, hogy inkább fessek egy önarcképet, de aztán úgy voltam vele, hogy ha nem tartok ki emellett amit most festek, akkor a következő tárgy, amit 2D-be helyezni próbálnék ugyanígy járna. Még másik indok, hogy nem festek önarcképet az, (és ez mostanában megdőlni látszik), hogy nehogy nárcista vonásokat fejlessszek ki. Egy időben sok önarcképet csináltam, de pont emiatt letettem róluk. De ha formai szempontból festeném az arcom, mivel nincs más modell, ez egy újabb magyarázat lehetne, s így megmenekülök a nárcizmus vádjától.
Na persze ez megint csak elméleti csűr-csavarás és a vége megint csak ugyanoda vezet, hogy túl sokat vagyok elfoglalva a saját kis buta dolgaimmal.
Lényeg az, hogy ezt csinálni kell ahhoz, hogy letisztuljon.
Egyébként nagyon érdekes önismereti hozadékai is vannak ennek - nem véletlenül alkalmazzák terápiaként is. Ugyanis ha festek, rögtön látom magamat a folyamatban, hogyha három üveget látok magam előtt akkor is. Ebből most gondolhatná bárki, hogy mekkora egy egoista vagy, de nem. Pontosan látom, hogy mik a rossz tulajdonságaim. Ahogy húzom az ecsetet, az hogy mennyi szünetet tartok, vagy tartok-e egyáltalán. De ezek nem mint szemrehányás jönnek elő, hanem száraz tényekként, és igazából nem is esik rosszul, mert annyira objektívnek tűnik.
Maga a kompozíció, a kiválasztott tárgyak és a színek is mind-mind információval bírnak valószínűleg, de ezeket még nem fejtettem meg. Ezt nem mint újkeletű dolgot jegyzem meg hanem, mint általam újrafelfedezettet.
Ezt a néhány sort a kép festésének szünetében vetettem ide. Lehet, hogy hasznos, lehet hogy csak növelte a szellemi szemetet ezen a csodálatos VilágSzélesPókhálón, de most megyek vissza és folytatom...

2009. november 8., vasárnap

Balaga

Kérdezték tőlem azt, hogy milyen volt ott? Úgy értem Európához képest. Hol jobb? De azt hiszem erre a kérdésre nem lehet sőt nem is érdemes megpróbálni válaszolni, hiszen teljesen összehasonlíthatatlan. Természetesen nekem már olykor hiányzott az OTTHON, meg persze jó érzés volt újból úgy járni az utcákat, hogy végre el tudom olvasni a buta reklámokat.
De máskülönben nem lehet összehasonlítani. Minden más. Más a gondolkodás, a kultúra, az építkezés, az autóvezetési stílus... minden. Ez persze természetes, mert miért lenne ugyanaz, mint nálunk.

Már az ahogy végignézek a városon egész más élménnyel párosul, mintha egy európai városképet figyelnék. Az én "európai"-hoz szokott elmém egyszerűen nem tudta felbontani a látképet. Úgy értem, ha én megállok a Duna partján akkor a túlparton látom a különböző házakat. El tudom különíteni őket egymástól. Itt viszont teljesen más minden. Tényleg "egymás hegyén hátán" ahogy ez a szólás mondja. Van erre egy héber szó is; BALAGA. Ennek a jelentése azt hiszem érthető már csak a hangzásból is. Mondd csak ki! Tehát ez valami mérhetetlen kulturális sokk és zsúfoltság. Persze ezt nem rossz értelemben mondom de ez az, miért nincs értelme -szerintem - összehasonlítani két "kultúrát".

A lombsátrak ünnepe



Tehát első, hogy épp sátoros ünnepre vagy szebben a lombsátrak ünnepére mentem. Ez persze csak az első hét, de nagyon jelentőségteljes volt.
Ahogy III Mózes 23,33-44
igeversek leírják sátrakat építenek és abban laknak 7 napig. A lényeg az, hogy emlékezz arra, amikor bemész a földedre és letelepszel nagy kőházakat építesz magadnak, de ne gondold, hogy a kőfal, vagy a kezed alkotása lesz az ami megvéd téged, hiszen EMLÉKEZZ, hogy mikor a pusztában voltál ott a gyenge sátrakban is megvédett az Úr.
És valóban sátrakban laknak, gyönyörű.
Persze itt van egy kis bukfenc a fordításból eredően. Ugyanis ez a sátor nem is annyira sátor, hanem inkább kunyhó. Ami a mellékelt képen látható is. Tehát ebből már bárki látja, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett sátor, hanem inkább kunyhó.
A házakat a vallásos városokban és városrészekben direkt úgy építik, hogy egyszerű legyen sátrat építeni a teraszon is. Ez nagyon praktikus hiszen azért gondoljuk át, minden étkezésnél le- és felcipekedni a háziasszonynak tegyük fel a negyedikről, az étellel meg miegymás, hát nem egy kellemese feladat. A balkonokat letolható tetővel építik, ami lehetővé teszi azt, hogy sátrat, héberül suká-t építsenek benne. Ugyanis a "sátor" csak akkor kóser, ha van legalább három oldala, (ez bármilyen anyag lehet) viszont nem lehet stabil teteje. Tehát pálmaágakat illetve gyékénytakarót kell rátenni amit akármikor elfújhat a szél, vagy becsepeghet rajta az eső. Szóval fejünk felett csak a csillagos ég.
Ez szimbolizálja azt, hogy akármilyen gyenge lehet a házad az Úr akkor is meg tud védelmezni. Sőt...

2009. november 7., szombat

"Jeruzsálem, Jeruzsálem..."




Most az izraeli utazásomat szeretném feldolgozni több fázisban.
Mivel 3 hetet töltöttem ott ezért annyi élményben és szellemi kalandban volt
részem, amiből rengeteget tanulhattam - hála az Úrnak - hogy egy bejegyzés nagyon kevés lesz
mindehhez. Valószínűleg ez több napot vagy akár hetet fog igénybe venni.
Ahogy majd eszembe jutnak az élmények szép sorban.

2009. november 6., péntek

Hello World!


Hello Világ!
avagy First Step...

Ezzel megnyitom a blogolást és a naplómat most már virtuálisan is.
A blogom indításának több oka is van, egyelőre még magam előtt sem
tiszta mindegyik.
Lényeg , és ez az elsődleges, hogy leírjam az épp gyötrő vagy kevésbé gyötrő de aktuálisan foglalkoztató problémákat... és rendszerezzem vagy megpróbáljam rendszerezni azt a sok hatást és ingert ami engem ér a "FÖLD BOLYGÓN" a "HARMADIK ÉVEZREDBEN"! Hátha más is jár, járt már vagy járni fog "hasonló cipőben".
Tehát induljunk el ebben a végtelen sivatagban és lássuk hová jutunk!