2011. március 7., hétfő

Az ember tragédiája



Most erre mit mondjak...?

2011. március 4., péntek

Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 
Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.
Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...
A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 
De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."
No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...
Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)
Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.
Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?
Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."
Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 
megindul. 
Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 
"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 
Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!
De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!
Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.
Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...
Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?
Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.
Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:
Köszönöm...

Utórezgések
Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:
 kegyelem, feloldozás.