2009. december 21., hétfő

Könyvajánló


Mindig gyanakvásra és elővigyázatosságra (vagy előítéletre?) int, ha olyasmivel találkozom amit óriási csinnadratta és felbolydulás kísér.
"New York Times Bestseller, Több Mint Tízmillió Példány", olvasható a fedélen, az első oldalakon pedig csupa szép vélemény.
Be kell valljam, a könyv borítója az ami megfogott. Egy gyönyörű már-már giccses kép, aminek hangulata elvarázsolt. Egy elhagyatott, düledező viskó havas tájon, egy fenyővel és néhány kopasz fával, közben szélfútta hulló hópelyhek szállingóznak ide-oda.
Magamból kiindulva, nagyon könnyű a szemnek nevezett érzékszerven keresztül lekötni a figyelmet, lévén, hogy sokan "vizuális típusok"vagyunk.

Az egyik legfőbb érzékszervemen át vezetett a könyv útja arra, hogy a kezembe is vegyem ezt a magát már-már erőszakkal kínáló színes tárgyat. Egy érzékem volt amire elsőként és szó szerint egy szempillantás alatt hatással tudott lenni a mű. Felvetődött bennem a kérdés, vajon mivan ha ez pontosan arra játszik, hogy az érzéseket és az érzékeket keltse, ingerelje, táplálja?

A hátoldalon olvasható - "zsebkendőkkel felszerelkezve" - javaslat csak megerősítette fönt leírt kételyemet. "Ez is csak egy újabb erősen az érzelmekre ható história" - gondoltam magamban.
Mitől vagy kitől származik mindez?
Ez az érzelem dolog megint megér egy... misét... vagy inkább mesét, de talán tudjuk miről van szó.

Csupa kétely és kérdés de a kíváncsiság végül győzött és engedtem a "kísértésnek".
"Óvatosan" kezdtem az olvasáshoz.
Magamat ismerve féltem, hogy ez a könyv valóban annyira tetszeni fog, hogy minden szavát "Szentírásnak" veszem. Pedig a hátoldalon ez is ott található! "Vigyázat, regény!... Nem Szentírás!" - ezt elfelejtettem említeni, de ez a figyelmeztetés szimpatikus vonás volt, már kezdetben.
Tehát elővigyázatosan olvasni kezdtem, figyelve, nehogy túlságosan a hatása alá kerüljek, ha ezt el lehet egyáltalán kerülni.
Valóban tele van igazsággal. Sok-sok divatos "téveszmét" torkon ragad és szertefoszlat. Nem mintha ez lenne a célja.
Ekkor a következő gyanús sejtésem támadt: lehet, hogy ez megint a jó öreg "keverek egy kis hazugságot a sok-sok igazság közé, hogy jól elcsúsztassam" - recept.
De tényleg csupa igazságot tartalmaz, mégpedig az "abszolút igazságok tárháza" cím igénylése nélkül.
Nem is erről van szó, ez egy keresés.
Olyan kérdéseket boncolgat, nagyon is gyakorlatias vagy "hétköznapi" módon, amelyek mindannyiunkban megfordulnak. Nem filozófia, sem teológia. (Ez is a hátoldalon olvasható.)
Egyszerű - a szó legjobb értelmében.
Mire végére értem sokszor feltettem magamnak újból;
vajon kitől származik mindez?
Végül meggyőződtem róla, hogy nem távolított el Istentől sőt...
Csak ajánlani tudom ezt az regényt mindenkinek, aki keresi vagy már megtalálta Istent, esetleg teszi nap mint nap mindkettőt.

Nem tudom, mi ihlette az írót, de ha egy földi halandó tollából ilyen írás születhetett Isten jelleméről akkor a valódi Nagy Alkotó ennél "még hetvenhétszer is" csodálatosabb, és ha ez így van akkor én már nagyon vágyom arra, hogy személyesen találkozhassam Vele, és jól megöleljem. Fura - nem vagyok egy ölelkezős típus...
A másik kérdés az érzelmek, érzelgősség, és a szeretet. Tartottam tőle, hogy talán a hírhedt csöpögős, agy nélküli "szeretek mindenkit, világbéke" kategória lesz, amit a karácsony táján vetített amerikai, limonádé filmekből nagyon jól ismerhetünk.
Ez a kételyem hamar megsemmisült. Nagyon is figyelni, sőt koncentrálni kell ahhoz, hogy megértsd miről is van szó. Viszont ne felejtsük el, ha Istenhez közeledünk van az úgy, hogy józan ésszel képtelenség befogadni dolgokat, bármilyen jó-szándék is vezérel.
Megváltó és megbocsátó szeretetről szól, ami mindenen át képes megtalálni, és szeretni akkor is ha én utálom Őt, vagy nem vagyok kíváncsi Rá.
Megbocsátani valakinek még akkor is ha az hatalmas tragédiát okozott az életedben? Aztán még imádkozni is érte, szívből?!
Na erre már képtelen vagyok! Pedig így kéne legyen, persze egyedül ez nem fog menni...

Mikor egy könyvet végigolvasok, mindig katartikus élményen megyek keresztül. Valami felemelő és tragikus érzés. Az ott szereplő világ és a benne lakók, akik addig minden nap körülvettek, most már csak emlék, és én valójában nem vagyok ennek részese, még ha úgy is tűnt addig.
Miután az utolsó sorokra a hátsó fedlapot is rázárom, magukra hagyom barátaimat, hadd szunnyadjanak tovább a lapok között, míg valakit arra nem indít a kalandvágy, hogy belevesse magát ebbe az olvasmányba. De az már nem én leszek, mert mégegyszer végigolvasva, már nem ugyanaz az érzés.
A Viskó végeztével is megvolt a katarzis, de a mélabús űr helyét kitölti afelett való örömem, hogy itt a história nem ér véget.
A könyvet és a szememet becsukom, térdet hajtok, hogy ezt megköszönjem, és imában fordulok ahhoz, akiről mindez szól és a történet folytatódik...
Meg aztán ott van egy másik... "Írás", amit valahányszor kinyitok, mindig szólni fog hozzám, és folyton újabb kincseket találhatok benne, mivel kimeríthetetlen akár a tenger, mert maga a "Végtelen Bölcsesség" ihlette...

2009. december 20., vasárnap

Hangulatok, hókristályok...



Rájöttem egy különös problémámra?
Az a helyzet, hogy a "hangulatok rabja" vagyok ha szabad így fogalmazni "hangulathajhász".
Na most légy okos, ennek a cikknek a megfogalmazásában Zoli!
Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ami ott kavarog a fejemben, mintha szélfútta akácfalevelekként akarna tovalibbenni, mikor leülök, hogy érthető kristályrácsba szerkesszem.

De azért megpróbálkozom vele. Pszichoterápiában használt módszer ez, Barátnőmnek hála ismét az információért. A "páciens' megfogalmazza, szavakba önti érzelmeit, mintegy torkon ragadva azokat, s így szublimálja a mögöttük megbúvó indulatokat.
Na persze én most nem akarok szublimálni semmit, de azért van ebben valami, mert amint "tényként" kezdem kimondani, amit addig merő szentimentalizmusból csak úgy sejteni véltem az abban a pillanatban veszíteni kezd titokzatos varázsából. Pont emiatt félek néha tényleg megfogalmazni ezeket még a magam számára is.

Valójában nem is erről akarok most írni. Megpróbálkozom ismét. Lehet, hogy tegnap kellett volna, amikor ez a gyönyörű hólepel beburkolta a várost. Ez mindig valami "hangulatos nyugalmat" idéz elő bennem, és ez a nyugalom olykor nagyon termékeny talaja az ilyen szentimentális képzelgéseknek. Akkor éreztem még ilyet mikor kezemben tudtam az érettségimet! Hát igen, ma ez már nem hoz ilyen "láznyugalomba"! :)

Végre elérkeztem ahhoz amiről beszélni akarok.

Hangulatok

Szóval ezek azok amik nyugalmat vagy ihletet adnak. Egy-egy ilyen hangulat valójában sokkal jobban érdekel, mint egy esetleges mondanivaló.
Hadd illusztráljam ezt.
Itt egy "expresszionista" festő - név szerint Georg Grosz - képe.
Címe: A nagyváros. Nem olvastam hozzá művészeti elemzéseket, de azt hiszem enélkül is bárki láthatja, hogy egy beteg, célját vesztett világ kritikája ez, telve groteszk és iszonytató alakokkal, kik egy óriási, nyüzsgő és fülledt tömeget képeznek.
De mégis sokkal jobban érint maga a "hangulat". Mert ahogy a házakat és az egész forgatagot megformázza olyan kísértetiesen ismerős és közeli, mintha csak a saját városomat látnám, épp ez az amiért most és itt mondanivalója van.
Lehet, hogy a hangulat mögött mondanivaló is rejlik???
Ez fontos kérdés, mert valójában állandóan csak a hangulatok foglalkoztatnak, amelyeknek önmagukban nem tudom, hogy lehet-e mondanivalójuk vagy létjogosultságuk egyáltalán. Ábrázolni, megfogni egy hangulatot csak úgy önmagában, csak azért mert az jó érzéseket kelt? Ez olyan öncélúnak tűnik most nekem. És ha másban teljesen mást ébreszt fel? Jaj ez is olyan szubjektív, de erre most ne menjünk tovább. Azért érdemes elolvasni, hangulat címszó alatt mi szerepel a Pallasz Nagylexikonban.

Meg lehet-e fogni egyáltalán egy hangulatot?

A tegnapi hóesés olyan "légkört" varázsolt ami arra ösztönöz, hogy akár órákon át kukucskáljak kifelé a résnyire nyitott padlásszobám tetőablakán, miközben a kint süvítő tél zúgását csodálom. Ez valami nyugalmat adó érzés. De mégis van benne valami nyugtalanító, vagy inkább bizsergető. Az, hogy ezt a hangulatot vagy érzést nem tudom elraktározni, hogy később elővegyem, és újra átéljem vagy mással is megosszam. Ilyenkor a jelen minden cseppje hatalmas kinccsé válik, mert sajnos tudom, hogy ezek nagyon rövid pillanatok, és ahogy a hó elolvad három nap múlva, ez is mind elillan hamar.
Persze lehet, hogy másban nem pont azt az érzést kelti, mint bennem sőt biztos mert ő másik ember de engem mégis megnyugtatna az, ha megoszthatnám ezt a szerintem csodálatos élményt, ami általában oly jelentéktelennek és lényegtelennek sőt időpocsékolásnak tűnik.

Lehet, hogy ha létezne ez a kompakt hangulatraktározó doboz, akkor már nem is lenne olyan nagy kincs, a megismételhetősége és a kiszámíthatósága miatt.
Nem tudom milyen világ lenne ha csak gondolnék egyet bemehetnék egy könyvesboltba, teázóba vagy "bánomisén" és ott az egyik polcról kiválaszthatnám a nekem épp szükséges hangulatot; INSTANT - karácsonyi hangulat, fél óra időtartamra, AKCIÓ 4999 Ft,-. Vagy; "próbálja ki legújabb termékünket, Indián nyár, őszi szél, hulló levelek hangulat - INSTANT másfél órára - Made in EU, Atmosphäre Gmbh, Potsdam.

Mégiscsak jobb, hogy ez a termékcsalád nem létezik.

Hókristályok

Ez így olyan, mint amikor a száraz kezembe hulló apró hókristályokat szemlélve az jut eszembe megmutatom másnak is, de mire átadnám már elolvadt a kezemben. És akkor eszembe jut, hogy miért osszam meg én, hiszen mindenki kitárhatja kezét az ég felé és akkor ugyanazok, fognak hullani rá - amik mégsem ugyanazok, mert nincs két egyforma hókristály. Ez nagyon fontos! Ez olyan ami csak Ember és Isten közötti személyes kapcsolat átélésével lehetséges, és CSAK TI KETTEN ismertek Ez lenne az ideális, ami felé a gyakorlatban tartanom kéne.
Amit én átélek Istennel, elmondhatom ugyan másnak, de képtelen leszek 100%-osan átadni azt, olyan formában ahogy én élem át. Ugyanez igaz mindenkire, mert Ő személyre szabottan "hullatja" ránk áldásait, ha kinyújtjuk kezeinket, és hajlandóak vagyunk azokat észrevenni. Sőt, még akkor is ha ezt nem tesszük...

Szóval hangulatok...
Igen. Úgy látom ez tényleg megfoghatatlan a számomra, meg hogy mit is akarok most leírni.
Ja igen...
Hajnalban...húúú...
Hajnali felkelés
, mindig olyan...igaza van Kosztolányinak...
Hajnali részegség

Ja persze ő nem kelt fel, hanem le se feküdt. Az élmény szempontjából ez teljesen mindegy.
Valami delíriumos állapot uralkodik ilyenkor, mindaddig míg fel nem gyújtom a kijózanító és ridegen valóságos lámpát. Ilyenkor minden melatoninnal együtt szökik az összes merengő ébren-álmodás, amit addig megengedtem magamnak a félhomályra hivatkozva én pedig rádöbbenve, hogy még mindig hús-vér ember vagyok, a plafonról visszazuhanok a hideg, fehér csempére.
De ezek is olyan pillanatok, amiket csak egyedül vagyok képes átélni. Pedig jó volna ezt tágabb "fórumon", közösen megélni. Bár biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem minden ember.
Ilyenkor mindig elkövetem azt a hibát, hogy hozom a fényképezőgépet.
De ahogy benne is van nevében a készülék objektívje valóban irgalmatlanul objektív, tárgyilagos, mindenféle szubjektív beleérzéstől és hangulattól mentes. Ennek köszönhető az, amikor kb. 1000 fotóval a digitális gép memóriakártyáján megpakolva, térek haza távoli földön töltött pár hetem után, mivel mindenhol látok egy hangulatot ami az én szubjektív eszméléseim belevetítése az adott tárgyba, amit aztán egy objektíven keresztül akarok belepréselni egy elektronikus kütyübe, hogy hazaérvén megosszam azt szeretteimmel, akik így nem látnak mást, mint hasonló, unalmas képsorok ismétlődését egyazon témában, mert én annyira láttam benne amit láttam, és ezt szerettem volna "belefotózni". Ez néha sikerül, de legtöbbször nem...
Na jó akkor hagyjuk a fotót mondhatnánk, hiszen az túl objektív van még az ábrázolásnak megannyi módja.
Kézenfekvő a gondolat; - ha a vizualitásnál akarunk maradni - van két kezem, papír, ceruza netán ecset és festék.
Na igen! De eddigi tapaszalataim alapján ez is egy kegyetlenül racionális eszköz.
Hadd mondjak csak egy megtörtént esetet, hogy leírjam mire is gondolok pontosan ezzel.
Egyszer egy portrérajzolásnál mikor én azon erőlködtem, hogy a modell "tekintetét" ábrázolni tudjam a rajztanárom illuzióromboló - de ugyanakkor kijózanító és igaz mondata az volt: "Nem tekintetet rajzolunk, hanem vonalakat és felületeket"
Remélem ezzel érthető módon jeleztem abbéli aggályomat, hogy ezután egy hangulatot vagy érzést, hogyan is tudnék bármiféle ilyen eszközzel papírra vagy vászonra vetni.

Neked mi ebben a tapasztalatod???!
Ha van valami kérlek fejtsd ki!

2009. december 15., kedd

Krízishelyzetben




A fiatal felnőttkor három problémája:
- a szülőkről való leválás
- egzisztencia
- tartós, intim párkapcsolat
Az információkért köszönet a kedves pszichológus-
hallgató Barátnőmnek. :)
Jelenleg én is ezek egyikével küzdök. Ki vagyok én? Mit akarok? Mihez kezdjek? Azt hiszem mindannyian ismerjük ezeket, hiszen mégiscsak mind emberek vagyunk, nem szükséges ezt most tovább "ecsetelni".
Krízisben voltam.
Aztán ezekben a napokban rádöbbentem arra, hogy
eddig mennyire céltalanul
éltem az életem. Persze találtam magamnak "pót-tevékenységet", hogy lelkiismeretemet megnyugtatva mondhassam: "minden rendben lesz így, csinálok valamit, aztán lesz ahogy lesz, majd alakulnak a dolgok"
De igazából sehogy nem tudtam "kiegyezni magammal", folyton csak jöttek a "befordult félórák", amikor csak merengek, és talán tudtam is, vagy inkább még csak éreztem, de nyíltan és őszintén bevallani magamnak nem mertem, hogy "nem jó ez így". Féltem, hogy ha ezt így tisztán kimondom, akkor változtatni kell bizonyos dolgokon. Elsősorban a gondolkodásomon. A változtatás pedig mind munkával jár, még szellemi szinten is. Ehhez pedig lusta voltam.Ez volt; szellemi pangás.
Olyan, mintha egy kellemesen meleg mocsárban feküdnék a hátamon, a kék eget kémlelve, de csak alig érzekelem, hogy süllyedek.
Aztán még hallottam egy prédikációt is a tudatosságról, és hogy, mennyire "automatizált döntéseket" hozunk, holott ha ezeket tudatosan tennénk sokkal jobb dolgokra jutnánk el.
Szóval minden arra mutatott, hogy itt most már valamin változtatni kéne, ahhoz, hogy ne csak egy helyben tébláboljunk.
Ezek és egyéb hatások vetettek arra az elhatározásra, hogy végre őszintén bevalljam magamnak, amit eddig eltussoltam.
Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, nagyon is fontos, hogy legyenek hosszabb- vagy rövidebbtávú és konkrét céljaid, amelyek úgymond irányban tartanak.
Természetesen célom volt eddig is a hitben való növekedés, és hogy Isten gyermekének megfelelő életet és viselkedést alakítsak ki minden helyzetben. Ezeken persze még van mit farigcsálni, de "meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" , így ezt az ígéretet megragadhatom én is.
Úgy gondolom, azt Isten sem akarja, hogy míg itt e Föld nevű bolygón tanulom az élet leckéit, ne legyenek közben magam elé kitűzött céljaim. Amelyek valamire inspirálnak, hogy ne csak sodródjak az árral, mint "kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele" , hanem "a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem".
Pál itt az Isten országáról beszél, mint cél, de maga a hozzáállás minden egyébre igaz, és jó ha elsajátítjuk.
Ha pedig Istennel járunk, vagyis lelkiismeretünkön keresztül szólni tud hozzánk a Lélek, akkor csakis olyan célokat fogunk látni, ami azzal nem ellenkezik.
"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál."
Ezt a verset korábban úgy értelmeztem; "Ó nagyszerű, az Úr mindent elintéz, nekem talán még gondolkodnom sem kell!"
De ugyanez a könyv mondja ezt is:
"Az embernek elméje gondolja meg az ő útát; de az Úr igazgatja annak járását"
Ez azt kell jelentse; van egy utad, egy magad elé kitűzött célod. Valami amit tudod, hogy meg akarsz tenni, el akarsz végezni. Ki tudja az is lehet, hogy ez is egy isteni sugallat. Lényeg, hogy te csak dönts mellette, végül majd úgyis megtudod valóban isteni volt vagy nem. De ne kételkedj amíg valami felé tartasz, hisz "tudjuk, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak."
Isten végül eldönti, sőt már el is döntötte, valóban mit szán neked, és nyugodj meg, a maga idejében te is meg fogod tudni, hogy mi is az pontosan.
De ha összhangban vagy Vele, vagyis a lelkiismereted nem más mint Lelkének hangja, akkor nyugodtan bízhatsz abban, hogy nem csinálsz valami olyat, ami ellenkezik az Ő akaratával.
Mert"megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel."

2009. december 10., csütörtök

Könyvajánló


Sok sok látszólagos ellentmondást találtam olykor a Bibliát olvasva. A Jézus élete című könyv csakúgy, mint az író többi alkotása nagyszerűen feloldja ezeket. Gyönyörű, plasztikus képet ad a Megváltóról, csak néhány részlet az egyik fejezetből:
"Jézus azzal kezdte reformáló munkáját, hogy együttérzéssel közeledett az emberiség felé. Miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, [...] Jézus minden formájában megfeddte az önző vágyak kielégítését, de természeténél fogva társaságkedvelő volt. [...] ...minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében ."

Nemegyszer tapasztaltam már olvasás közben, hogy egy szakasz kapcsán a bennem felvetődő kérdésre már a következő bekezdésben , vagy kitartó kutatás után, de végül választ kaptam.

Nem a Biblia helyett ajánlom, hiszen nem is ez a célja és rendeltetése.
A Szentírásra, mint Isten szavára mutat rá, és helyezi előtérbe. Az egyes történeteket több, új szempont alapján közelíti meg, több tanulságot von le, mintha először olvasnánk az Írást. Mégsem "szájbarágós" és nem egy instant, kész megoldásokat tartalmazó, kézhez kapható "receptkönyv", hanem az Ige mélyebb tanulmányozására inspiráló írás, ami megtanít gondolkodni, és egy olyan szemlélettel, ruházza fel az olvasót, minek hatására önállóan kezd egyre mélyebbre és mélyebbre ásni az egyes igeszakaszok mögött rejlő tanításokban, mindig újabb értékek után kutatva.

"Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt:
Akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz
Mert az Úr ád bölcseséget, az ő szájából tudomány és értelem származik."

2009. december 9., szerda

Nemes Lampérth József


Kedvenc festőm Nemes Lampérth József. Nem tudom, hogy miért és hogyan de valahogy legközelebb érzem magamhoz. Nem is tudom, hogyan kezdődött?
Vajon előbb megtaláltam és aztán kezdtem arra törekedni, hogy tanulja a formáiból, vagy előbb a formákat találtam meg és utána fedeztem fel őt.
Ez persze lehet, hogy hátrány mivel rányomja bélyegét arra amit csinálok, ha ez mondható hátránynak. Mindenesetre másolni másokat nem vezet mindig a helyes útra.
Talán beindítóként vagy tanítóként érdemes felhasználni a művészetét, hiszen olyan határozottsággal "hasítja" ki a festékből a térformákat, hogy szinte végigtapogatható a szemeddel. Mintha egy baltával formázná meg az alakjait, és emellett mégis hihetetlen érzékeny és finom.
Egy alkalommal mikor a Nemzeti Galériában a "Magyar vadak" című kiállításon az ő képeiből is volt egy-kettő a falakon, volt szerencsém egy térben tartózkodni ezekkel néhány óráig. Az egyik önarcképe és egy aktja volt kiállítva.
Hmmm... de jó érzés volt, végre szemtől szemben látni ennek a szegény zseninek az alkotásait.
Sajnos nagyon fiatalon meghalt, utolsó műveit egy szanatórium magányában készítette.
Pedig nagy ígérete volt a múlt század eleji magyar festészetnek. Az "expresszív monumentalitást" képviselte, és rokon vonásokat mutat Cézanne és a francia fauvizmus művészetével.
Mindenképp hasznos tanácsadó, mert ha megnézed a képeit, rögtön látható az amiről beszélek. Teljesen jól elkülönülnek a formák, az irányok
így kezdőként nagyon jó személetmódot tud adni a tér érzékeltetésének mikéntjéhez.
Ez persze lehet, hogy egy mankó, ami később már nem szükséges, és nem is ajánlott, de nekem nagyon sokat segít, vigyázva nehogy egy-az-egybe klónozzam az egészet.
Kár, hogy nagyon korán, 32 évesen meghalt, ki tudja hová juthatott volna még el.
De örüljünk annak amit a rövid idő alatt hátrahagyott!