2011. január 25., kedd

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 
benne bízik szívem.
Ő megsegített ezért vidám a szívem,
és énekelve adok neki hálát."
/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."
A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...
Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.
Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"
Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 
Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.
Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  
"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.
Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.
Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.
Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."
Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 
mert látod nyomorúságomat,
ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,
olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:
"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:
"Téged hívlak, Uram kősziklám, 
ne fordulj el tőlem némán!
Mert ha némán elfordulsz,
hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:
"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 
melyik úton kell járnod.
Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.
Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 
Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"
Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."




2011. január 21., péntek

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?
Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."


Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?
Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!
Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).
De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.
Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.
Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?
Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 
Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".
A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:
"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."
Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.
Helyettesítsük be:
"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."
Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!
Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.



2011. január 18., kedd

Fényes csillag, hajnal fia

A Jelenések könyve utolsó fejezetében Jézus, "fényes és hajnali csillag" képével azonosítja önmagát a számunkra. Számunkra, akik ha felnézünk, tudjuk, hogy mi az? Ha tudjuk. Ahogy azt is, hogy "Dávid gyökere és ága". "Ama gyökere és ága", "ama fényes és hajnali..." Ez sem mindegy.
Nem csodálkozom, ha istenként tisztelnek, tiszteltek égi jelenségeket, mint például a bolygókat és a fényes csillagokat. Ahogy erről írtam már, magam is megtántorodom és csodálva eszmélek, mikor egy-egy pillantást vetek az éjszakai vagy hajnali égbolt tündöklő gyémántjaira.
Krisztus azt üzente Mózes által: "szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, a melyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt."
Viszont attól, hogy felnézek az égre és elmerengek ezeken a dolgokon valójában még nem végzek "ördögűzést". Hiszen a zsoltáríró így szól mikor feltekint: "Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?" 
Vagy például a 19. zsoltárban:
"Az egek hirdetik Isten dicsőségét (...) Sátrat készített a napnak, amely, mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján. Elindul az ég egyik szélétől átível a másik széléig, nincs rejtve melege elől semmi."(új ford.) Ha ezt a pár sort kiragadnánk, azt is hihetnénk, hogy ezt egy naphimnuszból idéztük. (Ezért is érdemes  mindig a szövegkörnyezetben és több párhuzamos verssel együtt átnézni egy szakaszt.)
A folytatásban már az Úr törvényéről beszél, a napot pusztán, mint metaforát használja a költő. Mivel ez valóban egy költemény, és a zsoltárok könyve tele van ilyenekkel. Varázslatos.
Ézsaiás könyvében viszont még egy érdekességet találhatunk, a sok egyéb mellett, ami valahogy most kapcsolódik. Ez a könyv bár nem énekek gyűjteménye, de mégis tele van gyönyörű, lírai képekkel. Ézsaiás is egy "költő" lehetett, Istentől jövő ihlettel. Persze kérdés hogy a mű hány százalékban tartalmazza a próféta saját, invenciózus képalkoltó képességét és mennyiben a közvetlenül Isten által ábrázolt fogalmakat. Ehhez még mélyebben kéne tanulmányozni. De az is kérdés, hogy vajon jöhet-e ihlet Isten nélkül is? Ha igen vajon, honnan? A természetből? A zseniből? Vagy kár is ezt a kérdést latolgatni?

Tehát visszatérve Ézsaiás könyvének 14. fejezetére... 
Ugyanazt a képet láthatjuk viszont, amit a feljebb idézett Jelenések könyvében:
"Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?"
Nem pontosan ugyanaz, hiszen itt egy "zuhanó csillagot" látunk, de fényes is és hajnali is. Hajnal fia.
"Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet (...)
hasonló leszek a Magasságoshoz."
Vagyis olyan "csillag" sajátja ez, amely azon túl, hogy szép és dicsőséges, nem Istenre irányítja a figyelmet, hanem minden hódolatot önmaga számára kíván fenntartani. Hasonlóvá lenni a Magasságoshoz.
Mik tehát ezek a csillagok? Mire tanít mindez?
A Biblia több esetben is használja őket, mint jelképet. Láthattuk, hogy magát Krisztust is, de emellett angyalokat is jelképezhet. Mindig megvizsgálandó az aktuális szövegkörnyezet, melyben a részletek értelmet nyernek. 
"Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?"- olvashatjuk Jóbnál. Ezek alapján - "Isten fiai" -  talán Isten angyalai, Isten teremtményei? Így akár mi magunk is lehetnénk?
A csillagok "együtt örvendezének..." Erről én Isten teremtményeinek "gyülekezetére" asszociálok. Micsoda óriási öröm lehet ott!! Talán a teremtés negyedik napján!? De most ne menjünk el más irányba.

Érdekes ha megnézzük mit mond Jézus, épp azelőtt, hogy hajnali csillagként írja le magát. 
"Én Jézus küldöttem az én angyalomat..." Küldöttem az én angyalomat. Ha megnézzük az eredeti, görög szöveget ott ez áll: ang'-el-os. Jelentése: hírnök, követ, küldött, angyal... Óriási. Küldöttem az én küldöttemet? Ezek szerint így is fordíthatnánk:
Én Jézus küldtem az én fényes, hajnali csillagomat, mely Rólam kell, hogy hírt adjon! Én vagyok ama... Ha pedig megnézzük, hogy az Írás ugyanezen lapján, alig néhány sorral feljebb, milyen jelenet tanúi lehetünk, újabb következtetésre kell jussunk. Itt ugyanis épp "ama küldöttet" láthatjuk Jánossal érintkezni, akit Jézus említ a fenti versben.
"És én János vagyok, a ki ezeket hallottam és láttam: és mikor hallottam és láttam, leborulék az angyal lábai előtt, hogy őt imádjam, a ki nékem ezeket megmutatta.
Az pedig monda nékem: Meglásd, ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak, a kik megtartják e könyvnek beszédeit. Az Istent imádd!"
Elképzelem ahogy az idős apostol épp térdre ereszkedik, és ezt látva, az angyal életteli szemeit valami aggódó feszültség érzete önti el, majd arca szigorú lesz és azonnal intve és dorgálva szól Jánosra: "Vigyázz, ne tedd...!"
Ez kell legyen minden valóban "Istentől küldött" megjelenése és cselekvése, legyen az angyal, csillag, vagy ember!
Küldött