2010. január 28., csütörtök

Metro


Nagyon rég nem használtam a Kisföldalattit.
Ez ma megtörtént. Ilyenkor mindig nagyon érdekes ott úgy végigmenni, mintha teljesen új és idegen lenne az egész.
Amikor ugyanis nap mint nap használom, olyan rutinszerű. Megszokott dolog, nem találok benne semmi különöset olyankor.

De most, hogy hosszú idő óta újra felszálltam rá olyan más volt. Érdekes volt megállni, és csak szemlélni. Csak állni egy helyben és figyelni.
A Mexikói út végállomáson szálltam le. Néztem ahogy a túloldali peronon, az indulási oldalon fel - és eltűnnek a szereplők.
Ilyenkor még az is fokozza az élményt, hogy a középső pillérek mintegy kukucskaszínpaddá alakítják az általuk közrefogott teret.
Ha belehelyezkedem a helyzetbe, elhiszem, hogy azok ott a túloldalon valóban csak színészek. Bejönnek a színre, eljátszák ami a peron-jelenetben rájuk szabatott az egészből.
Aztán nagy robajjal begördül a következő sárga szerelvény, s ők felszállnak, és elindulnak kifelé. Soha többé nem látom őket ezután.
Aztán érkezik egy újabb az innenső oldalon.
Ők is leszállnak. A padon ülve néha el-elkapok egy-egy pillantást, de azok a meglepetés ijedelmétől vezéreltetve, megerőszakolják a "véletlent" és mintha mi sem történne tovább lépnek. Vagy fordítva, - én lépek tovább.
Mintha attól félnénk ilyenkor, hogy a szemünkön keresztül a lelkünk legmélyebb zugai is kitárulnak a másik fél előtt. Ezek szerint mégiscsak van ott valami amit takargatni kell?!
Nem is valljuk be magunknak, hogy mit. Csak megszokott gyorsasággal tovapillantunk.
Nehogy a szemeinken átáramló dolgok végül összeolvadjanak, vagy konfrontálódjanak.
Menjünk tovább...

Ilyen az is mikor a metró végestelen végesen végtelen mozgólépcsőin fel- vagy lefelé csúszunk.
Itt lehet keresni a tekintetekben a kontaktust. Nagyon izgalmas amikor valaki olyannal találkozom, aki talán ugyanezt teszi. Nem történik semmi végül, mert én megyek le amaz meg föl, vagy épp fordítva, de azért mégis... Nah szóval érted..

2010. január 27., szerda

Az élet művészete

Annyira tetszett ez a gondolat, amit ma reggel olvastam, hogy muszáj volt magamévá tenni, és megosztani itt


"Kevés ember tudja, hogyan kell élni. Felnövünk valahogy, és felnőtt életünkbe kisgyerekkorunk elemi módszereit és motivációit visszük magunkkal. Nem is fordul meg a fejünkben, hogy ezen változtatnunk kell, hogy az élet a szépművészetek legszebbike, hogy egy életen át tartó türelem szükséges elsajátításához, és hogy földi zarándokutunk rövid ahhoz, hogy mesteri fokra jussunk el benne.


Mégis, ez a kereszténység lényege – megtanítani az embereknek Az élet művészetét.


A tananyag lényege: „Rólam vegyetek példát!" Ez a tanulási folyamat személyre szabott, nem sajátítható el könyvekből, előadásokból, hittételekből és doktrínákból. Az élet tanít meg rá. Krisztus sosem csupán szavakban mutatta meg, milyen a keresztényi élet. Eszerint élt, megtestesítője volt. De nem csupán utánoznunk kell őt. Művészetét úgy sajátíthatjuk el, ha vele élünk, akár a tanítványok a mesterükkel a régi időkben."

Henry Drummond

A szerzőről:

http://henrydrummond.wwwhubs.com/

http://en.wikipedia.org/wiki/Henry_Drummond_%281851%E2%80%931897%29

2010. január 25., hétfő

Képeim elé egy képzelt felvételi mappabeadáson

Nem szeretnék hazudni. Sajnos technikai nehézségekkel még küzdök. De dolgozom az ügyön.
Elmélyülni egy témában annyira még nem volt lehetőségem, hogy mindazt amivel foglalkozom absztrahálni is tudjam.
Nem szeretnék itt most hirtelen jött "megérzésektől" vezéreltetve bárminemű "elvonatkoztatást" az asztalra tenni, valódi mögöttes folyamat nélkül.
De sajnos egyéb "világi" kötelességeim eddig nem engedtek ecsetet fognom olyan mértékben ahogyan azt én szeretném.
Viszont tanulni mindenképp akarok. Tanulni és kamatoztatni.
Ha őszinte vagyok még azt sem látom pontosan ami bennem van, de tudom, hogy ott van, és nagyon akarom, hogy kijöjjön.
Mindehhez nagyon jó lenne egy mester, egy tanító, aki olykor eligazgat. Vagy akár egy jót lehet beszélgetni vele.
De tudom azt is, hogy ha ilyet nem találok, akkor magamnak kell végigmennem egyedül. De akkor sem teljesen egyedül, mert a Legnagyobb Mester, minden dolog Megalkotója fogja a jobb kezem, és tanít.
Ez remélem nem hangzik nagyképűen. Mármint én tudom, hogy nem az, de esetleg félreérthető.
Azért nem nagyképűség ez, mert ezt Ő ígérte. Mindenkink megígérte, és ha ez valóban Tőle származó talentum, akkor biztosítani fogja hozzá az eszközöket is, csak bízni kell benne.
Persze mindezt nem lehet önzésből, a magam dicsőségét hajhászva, mert akkor mindjárt értelmét veszti az egész. Nem.
Csakis olyan célzattal lehet, amit Ő rendelt el, és Ő tud egyedül, mert céllal helyezte el bennem ezt a talentumot.
Nagyon sokat kell még tanulnom, ezt is tudom.
Kitartónak lenni pedig azt hiszem magától értetődő.