2013. május 31., péntek

Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...
Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...
Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 
De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.
De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.
Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló
fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.
Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 
De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.
De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...
Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...