2011. január 21., péntek

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?
Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."


Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?
Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!
Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).
De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.
Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.
Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?
Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 
Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".
A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:
"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."
Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.
Helyettesítsük be:
"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."
Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!
Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.



6 megjegyzés:

  1. Hmm, most csak egyetlen dolgot fűzök hozzá, talán majd egyszer személyesen többet is :)
    Az igazság nyilvánvaló és megismerhető. (PONT, nagy-nagy pont) Miért van annyi tévedés? Egyszerű! (legalábbis szerintem) A hiba a megismerés, megértés eszközeiben van. Pl.: elmész a szemészhez, aki azt kéri tőled, hogy olvasd el az egymás alatti betűk/számok sorát. Ha jó a szemed, vagyis a megismerés eszköze megfelelő, akkor el tudod olvasni, hogy mi van odaírva. Ámde bár (:)) ha rossz a szemed, akkor nem fogod látni jól, és téves betűket/számokat fogsz olvasni. Ettől a tévedéstől még azok a betűk/számok nem változnak, csupán a te gondolataidban lesznek tévesek. Tehát a szemésznél a betűk/számok igazsága állandó, csak a megismerés eszközének (itt:=a szem) a pontosságától függ, hogy az egyén is a pontos "igazságot" észleli e, vagy annak egy eltorzított változatát. Szerintem ez a tévedés.
    Szerintem téveset állítani és hazudni nem egyenlő, sőt hamarabb megbocsátható az, ha valaki a saját tévedését kijelenti, mintha valaki hazudna, ugyanis (szerintem) a hazugság azt jelenti, hogy szándékosan valótlant állítok. Tehát hazudni csak az igazság ismeretével lehet. Vissza gyermeteg példámra, a szemésznél tévedsz, ha a rossz szemed miatt rossz betűket mondasz, viszont hazudsz, ha tudod a helyes betűket, mégis szándékosan, valamilyen cél elérése érdekében helytelenül mondod őket. Itt felkiálthatunk, hogy ugyan már, milyen cél vezérelhet bárkit is, hogy rossz betűket mondjon a szemésznél???!! De jelen igen-csak-hosszúra-sikerült hozzászólásomnak nem tárgya, hogy a célokat felfedje és értékelje, de csak hogy megőrizzem az eddigi valós helyzetre való alapozottság illúzióját, mondok párat: magasabb családi pótlék, plusz pont az egyetemen, stb... :)
    Háát, úgy tűnik, hogy az eredeti kérdésedre egyáltalán nem adtam választ :D Ennek egy oka van, mégpedig, hogy nem tudom! Hiba van a megismerésem eszközeiben. :)
    Kriszta

    VálaszTörlés
  2. a szemésznél lehet még egy lehetőség: tudom fejből a táblára írt jeleket, viszont a szemem nem képes megfelelően felismerni azokat, vagyis magát az "igazságot" tudom, viszont rajtam kívül eső okok miatt jelenleg nem vagyok képes felismerni azt... a kérdés az, h a most észlelt valóság alapján döntsek vagy hagyatkozzak a régen tanultakra, ezáltal kockáztatva, h a későbbiekben szerzendő új valós/igaz dolgokat sem fogok tudni elfogadni

    VálaszTörlés
  3. KKét különböző dolog-e az isteni és az abszolút igazság? Isten állást foglal-e? Kell-e neki?

    VálaszTörlés
  4. Húú de jó újabb kérdéseink vannak!! (és lesznek még:)
    Tehát ha van egy szemem (érzék) a valóság megismerésére, mégsem ismertem fel azt, akkor azt kell mondjuk, hogy az én "készülékemben" van a probléma. Nem igaz? De ha létezik ilyen, akkor a valóság felismerésére máris egyenlőtlen esélyekkel indulunk. Vagy nem? Előfordulhat ilyesmi?
    Ez is érdekes, hogy mi van akkor, ha "tudom" az "igazságot". De vajon honnan tudom? És vajon az amit tudok és az amit az érzékeimmel tapasztalok (ha nem rossz ugye a szemem) mindenképp egyezik azzal amit tudok? Vagy ha nincs egyezés akkor hogy döntsem el melyiknek higyjek? Vajon nem megint egy pont körül forgunk? OK, hogy csak egy film, de az sem hagy nyugodni amikor Morpheus azt kérdezi Neotól, hogy valóban az a valóság amit az érzékeink felfognak és az agyunk pedig elektromos jelekké alakít?! Fura.
    És megint jó kérdés, az isteni és az "abszolút" igazság. Látod erre nem is gondoltam. Pedig lehet, hogy kéne, dehát "az önmagában való gondolkodás szükségképpen korlátozott."

    VálaszTörlés
  5. nem létezik olyan, h abszolút... pl a kannibalizmusra azt mondjuk, h rossz dolog, viszont ha nincs más élelemforrás csak a meghalt társunk/társaink húsa, akkor mit teszel? a túlélést választod vagy az éhhalált, mert arra tanítottak, h embert enni rossz? lásd a '72-es andoki repülőszerencsétlenség... úgy tudom találtak egy olyan gént az emberben, ami a kannibalizmus okozta agybetegség ellen véd... mi ez ha nem a túlélést szolgálja? a túlélés, pedig rossz dolognak számít? (mindenesetre remélem sose kerülök ilyen helyzetbe)

    Morpheus-nak meg teljesen igaza van... a mi felelősségünk az az, h az általunk felfogott valóság szerint hozzuk meg a döntéseinket, mert ez alapján leszünk felelősségre vonva az ún. ítéleten... feltéve ha tényleg lesz ilyen esemény...

    VálaszTörlés
  6. János evangéliumának 8. fejezete ahonnan fent egy mondatot idézek - bár teljes mélységében azt hiszem még nem fogtam fel - érdekes esetről számol be.
    Jézus a benne hívő "zsidóknak" (nekem/nekünk) mondja:"Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket." "Hisznek" ugyan Jézusban, és Ő mégis szükségesnek látja ezeket elmondani nekik! ...megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket. Erre éppen azok, akik hisznek benne így felelnek: Ábrahám utódai vagyunk, soha senki szolgái nem voltunk, hogyan mondhatod: szabadokká lesztek?
    Mondhatnánk azt is: teljesen ép és jó "géneket örököltünk", mitől kéne megszabadulni!
    Erre Jézus: Aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája!
    Dávid azt kiáltja: "Bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem!" Pál is így szól: Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?!
    A teremtéskor istenképűvé és tökéletessé alkotott ember - melyről Isten úgy nyilatkozott: "ímé, IGEN jó!" - az Életadótól, a Létezőtől való függetlenedési szándék következtében teljesen elkorcsosult, testi, szellemi, lelki értelemben is. Istenképűből, sátánképű lett, és a saját nyomorult "életét", (ha ezt ezentúl valóban életnek nevezhetjük) csak a másik, az embertárs halála (megölése) révén képes fenntartani. Élet helyett halál. Ez most persze nagyon sarkítva van, de ha az említett kannibalizmusra alkalmazzuk szinte szó szerint vehetjük. Szellemi és lelki értelemben viszont nap, mint nap megtehetjük a "gyilkolást".
    Miután elmondhatjuk, hogy minden ember "szakított a fáról", így egy Istenközpontú világból egy - Sátán formája szerint eltorzult - emberközpontú (vagy mondjuk úgy "humanista"?) létbe szakítottuk magunkat, melyben az Istennel és embertárssal való KAPCSOLAT fontossága helyett, az ÉN, az ENYÉM, a NEKEM lépett elsőrangú helyre (talán még a génjeinkben is)
    Nem tudom egyébként is kár lenne azon filózni, hogy "én mit tennék" hasonló helyzetben, hiszen a szív az egy csalfa dolog. Rágondolni is borzalmas.
    De annyi biztos, hogy ebből a bénult, végletes helyzetből, melyben végeredményben önmagunkat is elpusztítjuk - hisz ez belénk lett "kódolva" - nincs menekvés, hacsak maga Isten nem tud erre valamilyen megoldást!

    VálaszTörlés