Genesis - 2.nap

"Legyen boltozat a vizek között!"
A teremtésről szóló sorozat folytatásaként, most a második napot kell, hogy megnézzük. Isten ezen a napon megteremti az eget. "Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt lévő vizeket a boltozat felett lévő vizektől."
Ennek az egész hatnapos leírásnak az a célja és lényege, hogy bemutassa nem csak Isten teremtői munkáját, de azt is, hogyan szabadít, vált meg és alkot bennünk "új teremtést". Egy alkotói program ez, mondhatnánk úgy is, Isten referenciamunkája, mely alapján megbizonyosodhatunk arról, hogy valójában, hogyan ad Isten győzelmet. Ezt persze nem én találtam ki, hanem amint azt már e cikksorozat előző bejegyzéseiben említettem a Biblia maga enged erre következtetni.
A 19. zsoltár így kezdődik:
"Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat." Szerintem ez gyönyörűen elmond mindent, főleg ha elolvassuk hozzá Pál apostol fejtegetését:
"Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére. Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből, hitbe (...) Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható."
Mi tehát az evangélium? Istennek hatalma, dicsősége, kezeinek munkája Isten igazsága. Ez az a "hatalom" - az apostol szóhasználatával élve - amit a teremtés kutatása révén megláthatunk, akár a Bibliában leírtak alapján, akár a természetben való fizikai vizsgálódás által.

Az "egek" pedig különleges szerepet kapnak ebben a műben. Az egek Isten evangéliumát hirdetik. Ez Isten leghatalmasabb műve, amit az emberért tett. "Isten igazsága" Krisztus. Csakis Ő a mi igaz-ságunk is.
"Az egek beszélik Isten dicsőségét..." Ha még nem teljesen tiszta mire is szeretnék kilyukadni íme egy vers mely Ésaiás könyvében található: "Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak."
Ha pedig a felhők eltakarodnak, mi látszik csupán? Maga a tiszta azúr! A gyönyörű kék égbolt. Ez maga az evangélium. Egyrészt azért bátorító ez, mert tudjuk, hogy a felhők milyen változékonyak itt a Földön. Soha nincs olyan, hogy állandósulnának. Ha napok óta szürke is az ég biztos, hogy egy idő múlva el fog tűnni, ráadásul tudjuk, mert megszoktuk, hogy a felhők mögött az ég mindig tiszta kék. Ez számít valójában égnek. Mindenki sokkal nyomottabb hangulatban van, amikor hosszabb ideje borús az ég, és ha újra kiderül, mintha javulna az érzelemvilágunk. Talán nem véletlenül van ez így. Nekem pedig, mint amatőr-csillagásznak egyenesen ujjongás, amikor a csillagokat elfedő felhők végre eltűnnek, hogy élvezni lehessen az éjszakai égbolt csodáit. De a csillagokról majd később...

Valahányszor felnézek az égre, Isten a látvánnyal meg szeretné tanítani, hogy bármi vétkem van Ő azokat eltörli és megbocsát, sőt meg is váltott engem. Így érthető legjobban, hogy miről beszél a 19. zsoltár. "Az egek hirdetik Isten dicsőségét... Nincs szó és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig." A legszebb bizonyság szavak nélkül.
Még valami van ám itt!
A 19.zsoltárt tovább olvasva: "Sátrat készített a napnak, amely mint vőlegény jön ki szobájából..." A 104.zsoltárban pedig: "Ő az aki, sátorként feszítette ki az eget..." Azért citálok ennyi verset, mert látni és láttatni akarom, hogy nem egyedi esetről van szó, amikor egy-egy esetben megjelenik valami, hanem vissza-visszatérő képek, szimbólumok rendszere ez. Csodálatos!

Tehát a boltozat, az ég egy sátor, mely arra szolgál, hogy Isten megváltói művét fejezze ki (evangélium, győzelmi hír). A nap pedig maga a Krisztus! Nem kell megijedni, nem lettem napimádó :) Ezek szimbólumok. "... mint vőlegény jön ki". Nem kell túl tájékozottnak lenni ahhoz, hogy az ember lássa, mennyi alkalommal jelöli az Újszövetség Krisztust, mint vőlegényt. Ezzel elérkeztünk a lényeghez. A sátor, azért jött létre, hogy helyet adjon a vőlegénynek. Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott. (Ján 1,14) Felállította por-sátorát közöttünk, hogy velünk lakhasson. Ez egy szóval mondva: Immanuel - Velünk az Isten! Ahogy a Nap lényegét tekintve azonos a többi csillaggal, így az Isten gyermekei, Isten gyülekezete is "hasonló Fia képéhez" (Róma 8,29). Ezt később még megértjük.
Amikor a Nap ragyog és fényével elfed minden más csillagot, így fedi be Krisztus igazsága (igaz volta) Isten gyermekeit is, akiket nem szégyell testvéreinek nevezni. (Zsid 2,17) Ez az evangélium alapja.
Ez a mi igazságunk. Semmi egyéb. Ennyi. Két szó. Velünk Isten!

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"