2017. május 11., csütörtök

Oriolus

Ma reggel kisétáltam a Körös-csatorna partjára egy Bibliával a kezemben és arra kértem Jézust, hogy egészen egyszerűen jöjjön velem a reggeli csendes sétára. Imádkoztam megértésért, hogy mi az amit az Úr ma tervez számomra és, hogy hogyan érthetem meg az Ő akaratát. 
Mikor a partra értem egy árnyas helyen helyezkedtem el, egy sűrű lombún hatalmas, öreg tölgyfa árnyékában. 
Ilyenkor reggel mindig nagyon aktívak a madarak. A nádasban fülemüle akkordozott. A fákon egy kakukk változtatta folyton a helyzetét az őt üldöző kisebb madarak elől menekülve. Kértem Istent, hogy hozzon erre egy sárgarigót. Arra gondoltam, hogy csak úgy a távoli szemben lévő fákon megpillanthassam egy villanásnyi ideig. Néha hallottam őket a távolból, ahogy az összetéveszthetetlen flótázást végezték, de ma nem volt kedvem körbe-körbe sétálni, hogy üldözzem az arany-madarat. 
Úgyhogy olvasni kezdtem és el is engedtem ezt a gondolatot. Néhány napja szöget ütött a fejemben 5 Mózes 30,11-14 gondolatsora.  "Mert e parancsolat, amelyet én e mai napon parancsolok neked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled. Nem a mennyben van, hogy azt mondanád: Kicsoda hág fel értünk a mennybe, hogy elhozza azt nekünk, és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sem a tengeren túl nincsen az, hogy azt mondanád: Kicsoda megy át értünk a tengeren, hogy elhozza azt nekünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt? Sőt felette közel van hozzád ez ige: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt.

Ugyanis néhány hét óta azon gondolkozom, hogy valójában mennyire élek én igazi keresztény életet? Hiszen a kereszténység tudtommal Krisztus követését jelenti, igaz? "Élek többé nem én", meg, hogy "él bennem a Krisztus" Szép szavak! De mit jelentenek a valóságban? Mi az, hogy élek többé nem én? Mi az, hogy "maradjatok énbennem"? Olyan megfoghatatlan lufiknak tűnnek ezek a szavak modern századunkban. A tanítványok még legalább megérinthették Őt. Közöttük járt! Az ő tapasztalatuk olyan egyszerű és magától értetődő volt.
Én pedig sokszor azt érzem magamban, vagy ha körülnézek a magam környezetében lévő keresztények között vagy az úgynevezett "keresztény világban", hogy van mindenféle nagyszerű elméleti fejtegetés, teológia, hitelvek, dogmatikák, katekizmusok stb... csak éppen Jézussal való személyes és szoros, élő kapcsolatuk nincsen. Jézus annyit mondhat, hogy "az ajtó előtt állok és zörgetek..."
Ezért elhatároztam, hogy nem akarok ilyen képmutató módon keresztény lenni. Ha ez nem élő valóság az életem legszárazabb hétköznapjaiban is, akkor nem lehet valódi. Akkor inkább ne nevezzem magamat kereszténynek.
Ezért most reggelente arra adom a fejem, hogy ennek az "Útnak" a keresésére indulok, minden napon. Így jutottam ma a folyópartra. Elkezdtem a fent idézett sorokat megtanulni Mózes könyvéből. S amikor ahhoz értem, hogy "Sőt felette közel van hozzád...", éppcsak elhagyták e szavak az ajkamat, egyszer csak meghallottam. Épp a fejem felett, a nagy tölgyfa egyik ágán a sárgarigó jellegzetes "nyávogását", melyet a flótázás mellett ismételgetni szokott olykor. Felnéztem és ott volt. A szemeim láthatták, az arcomtól mindössze 4-5 méter távolságban a fejem felett. Olyan közel, hogy ennél közelebb ez a madár természetes állapotban aligha képzelhető el, mert nagyon vad természetű, félénk, bizalmatlan és ideges röptű jószág. Tudni kell róla, hogy bár gyönyörű aranysárga tollazata van, megpillantani a fák közt rendkívül nehéz, mert egyrészt a legmagasabb fák teteje az ő világa, és a zöld levelek közt megbújva ágról ágra szökell, úgy hogy még lencsevégre kapni is igen szép kihívás. Soha azelőtt nem volt még ilyen közelségben hozzám ez a gyönyörű madár. Párjával egy néhány percig röpködtek a fejem felett terülő ágakon, s közben trillázva válaszolgattak egymásnak. Hol leszálltak, hol átreppentek egy másik fára, s röptükben a nap fény által megvilágítva láthattam csodálatos, tündöklő arany tollruhájukat. Gyönyörű sárga kis madárka, arany madárka. Valami különös és rejtélyes fénye van tollainak. Mintha túlvilágból jövő végtelen arany tündöklést sugározna át a testével az ő világából a miénkbe az ég közepén ívelő reptében, ami akkor mutatja meg igazi arcát, mikor a nap fénye hevíti. Akár a Szent Lélek szimbóluma is lehetne.
Kirázott a hideg, sőt megborzongtam, percekig ebben a csodálkozásban ültem ott a fa alatt, a víz partján.
Uram ezt most Te komolyan...? Olyannyira az én nyelvemen való szólás volt ez az Úr részéről, hogy azonnal megértettem, valóban válaszolt az imámra. Bár apróságnak tűnik, nem történt köznapi értelemben vett csoda, de abban a pillanatnyi ihletettségben, azon a nyelven és módon egyből tudtam, hogy miről van szó. Ráadásul, mindezt akkor, amikor elolvasom az előttem heverő nyitott Könyvből, hogy "Sőt felette közel van hozzád..." Ezzel a kicsiny kis madárral, ezzel a szép teremténnyel mutatta be számomra, hogy Ő, aki számomra "megfoghatatlannak" tűnik, olyan közel jön amennyire csak lehet, ahogy ezt a rejtőzködő madarat is ilyen közelről pillantottam meg. Pedig nem volt rajtam se túrafelszerelés, nem másztam meg fákat miatta, nem volt a kezemben távcső vagy fotóapparát, semmi. Csak ültem a vízparton a fa alatt és vártam. De a várást sem olyan aktív direkt cselekvésként végeztem, csak úgy. Időzni. Sokszor cikázom és fel alá rohangálok, magam sem tudom, hogy miért, akár fizikai akár szellemi értelemben. Ebben az állapotban az elmém lefoglalt és ideges. Pedig Ő szólni és közeledni szeretne . Csak várni és várni, nyugalomban, és hagyni, hogy a "Megfoghatatlan" közel jöjjön hozzám. Ez az ami hiányzik nekünk, nekem. 

...felette közel van hozzád, ez Ige- a Krisztus: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt...

2013. július 4., csütörtök

Miért csinálod a fesztivált?

Nem vagyok az a kifejezetten fesztiválozó típusú ember. Idegesít amikor nem hallom a mellettem lévő embert, és amikor egyszerre hat-féle zenét kell hallgatni, hatalmas hangerővel. Tömeg, tolongás, helyszűke...
Kitelepülünk a városokból, és létrehozunk egy ugyanolyan minivárost, mint ahonnan elszabadulni óhajtottunk. Saját belső renddel, törvényekkel, egyéni és kizárólagos fizetési módokkal, sajátos jelképrendszerrel, amely minden pillanatban igyekszik jól beégni tudatunk rejtett aljnövényzetébe.
Egy ilyesmi fesztiválon volt szerencsém részt venni a minap a munkámból kifolyólag. 
Igyekeztem megfigyelni. Megfigyelni a helyet, az embereket, a jelenségeket és próbálni következtetni a mögöttük húzódó lelki és szellemi indítékokra és tartalmakra.
Miért akar például több-tízezer fiatal ugyanabban az időben ugyanazon kemping területén sátorozni, nem kis nyomorgást idézve ezzel elő? Mindezt úgy hogy ráadásul igen mélyen kell a saját vagy a kedves szülei illetve egyéb hozzátartozó pénztárcájába nyúlni. Netán kuporgatni a lóvét egész éven át erre a néhány napra!
Az a terület ahova két héttel azelőtt még a kutya sem akart letáborozni, pedig igen tágas hely lett volna, ráadásul teljesen ingyen, vagy legalábbis kisebb költségekkel, most hirtelen egy időben lesz minden ember számára a Kánaán, ahova az aszfaltozott úton való bukdácsolás, órák hosszáig történő sorban állás, aszalódás a napon, a porban sem jelent elégséges akadályt, sőt talán még 'buli' is.

Aztán ahogy jártam a várost és megfigyeléseket tettem, azt láttam, hogy ezek a drága fiatalok ötös, tízes vagy még nagyobb számot kitevő kis csoportokban üldögélnek itt-ott a fűben, az út szélén, és beszélgetnek. Együtt töltik az idejüket. Közösen. Közösségben teszik ugyanazt. Közös élmény, közös kaland. Együtt ver a szívünk a színpadon fellépő aktuális előadó zenéjének ritmusára, együtt rázzuk magunkat, ugyanarra a dallamra, ugyanabban az ütemben. Észre sem vesszük és a zene máris megmozgatott. 
Amit nem kaptál meg az egész év során, mert csak készülni kellett a vizsgákra, a témazárókra, megfelelni a tanárok és az iskola rendszerének, vagy úgy csinálni, mintha megfelelnénk, vagy éppen direkt az ellenkezőjét tenni, annak amit a rendszer diktál, vagy esetleg kitakarítani a szobádat, hallgatni az alsó szomszéd állandó zsörtölődését a hangos zenéd miatt és a többi, és a többi, azt most itt mind megkaphatod. Sőt még többet is. Sőt mi adjuk neked az élményeket, neked csak fogyasztanod kell, a szó szoros értelmében. Meg persze hozni némi pénzt cserébe, dehát az úgyis csak pénz, nem igaz? Élményeket kapunk viszont, "feelingeket", amit sehol máshol.

Olyan ez mint a középkorban a fordított napok, farsang ősei, amikor a királyból bujdosó lett, a koldusból pedig fejedelem egy napra. A szamár ülte a törvényt, a bíró pedig a sárga földig itta magát szimultán. A modern generáció ünnepei ezek. Fesztivál. Benne is van a szóban. Festivity = ünnep. Amikor kiengedjük a szelepet. Mint az ókori bacchanáliákon, a Dionüszosz-ünnepek alkalmával. De mivel a ma klasszikus értelemben vett ünnepek, amelyek valaminek emléket állítanak, mint például a húsvét, az államalapítás ünnepe vagy egyéb a múlt talaján megtorpant jeles események, mivel a múltból táplálkoznak ezért megkövültek, és nem adják meg az itt és most élményét, amely által ma, a mostani pillanatban kapcsolódni tudnánk hozzájuk. De ide sorolhatnánk akár a színház intézményét is, amely az ókorban több napig tartó kulturális és erkölcsi érték-közvetítő eseménysorozat volta mellett nem kis mértékben járult hozzá a kedves megjelent "ünneplőkben" tomboló feszültségek alapos levezetéséhez, elég csak megnézni egy bacchanalia festményt, jóllehet ez is pusztán közvetett tudósítást ad, hiszen az adott festő képzelete alapján kapunk információt, és nyilván az is amolyan jelképes sűrítése a történéseknek. 
Ma pedig mi jut eszünkbe ugyanerről: színház? Vörös függöny? Páholyok? Szépen felöltözött urak és hölgyek? Sok-sok fény- és hangeffektus, látványos díszletek, színes jelmezek? 
Ha csak nincs a kifejezetten sugárzó színészi jelenlét, amely által a játék a néző ("ünneplő") érzékelésében "itt és most"-ként valósulhat meg, akkor a színház is csupán egy ön-ámítás. 
A fesztivál viszont? Valódi közösségi élményt ad. Valódi eseményekkel, amelyek itt és most történnek velem, vagy a Pistivel vagy a haverokkal, amikről aztán "storyzni" lehet. A hatalmas koncert-kínálatnak köszönhetően úgy tűnik, mintha én magam választhatnám meg, mi az amit épp most hallgatni, csinálni akarok, mely együttes előtt szeretnék csápolni a haverokkal stb...
Kempingezés egy sátor-rengeteg közepén? Semmi gond, legalább nem az unalmas tűzfalat kell egész nap szemlélni, vagy a szomszéd néni teraszát, akinek már ismerjük az egész fehérnemű-gyűjteményét, köszönhetően az állandó teregetésnek.

Élmény, energia, zaj, éjszakába nyúlóan...

Ahogy ott álltam a tömegben, és igyekeztem megfigyelni, azon gondolkoztam vajon mi lenne ha megtudná ez a sok-sok fiatal, hogy van egy végtelen Lény, aki mérhetetlenül szereti őket, és a legjobbat szeretné nekik?
Annyira szereti őket, hogy a saját egyetlen Fiát adta értük, érted is, és érted is... jóllehet magunk sem értjük még ezt teljesen. (Itt szökött könny a  szemembe.) Azért tette mindezt, hogy minden értelmet meghaladó békességünk legyen Benne, és bennünk lakhasson, hogy Vele együtt életerős és tántoríthatatlan fiatalok legyünk, nők és férfiak Őbenne, mint sasok a szelek szárnyán? Állandó közösségben Vele és egymással. Ilyen egyszerű. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó lenne itt elkiáltani magamat, hogy kifejezhessem mindezt. De aztán rájöttem, hogy vajmi kevés volnék én ehhez. A megszámlálhatatlan mennyiségű hangfal a sok-sok óriási színpad, a zenekarok, és kis kocsmák, diszkók együttesen kibocsátott zajszintje messze felülmúlja az én "hangos kiáltásomat". Ez nem az én harcom, ez az Övé. Úgyhogy inkább maradtam csendben. 
Így van felépítve a rendszer. Legyen többféle stílus, megannyi előadó, elégítsen ki minden ízlést hogy, mindenki megtalálja a számítását, a lényeg, hogy senki ne hallja meg a "csendet".

"Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el."
"Azon a napon megharsan a nagy kürt, és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok földjén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén."
"Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd meglátod, örömre derülsz, repesve tágul a szíved."


2013. június 9., vasárnap

Megjegyzés

Ez a megjegyzés az előbbi posztomhoz nagyon jó, úgyhogy egy bejegyzésben idézem az egészet:

"A vándort egyszer csak egy oroszlán kezdi üldözni és minden erejét összeszedve fut előle . Menekülése közben lát egy kutat 
és odaszaladva belepillant látja hogy ki van száradva .Gondolja bele mászik ,hogy az oroszlán elől megmeneküljön ,de amint mászik lefelé látja ám ,hogy a kút alján egy sárkány van aki arra 
vár ,hogy bekapja.Fent az oroszlán lent a sárkány ! de mentségére
a kút falának kövei közül egy faág nőtt ki amibe belekapaszkodott.
Kapaszkodása közben az egyik levélen megpillant egy nektár cseppet amelyet lenyalt ez egy kicsit megédesítette életét.
Azonban kapaszkodása közben látja ám ,hogy az ágat ami megmentette az életét egy fehér és egy fekete egér rágja..."

2013. június 2., vasárnap

Hol kezdődik...

























Hol kezdődik a megváltás?
A tudatomban, az agykéreg alatt?
A sejtjeim millióiban, vagy a szellem pályáiban?
A testem csontjaiban, 
a bordáim között, a szememben,
a fülem hallójárataiban?
Az érzések világában, a bordaközi izmokban?
A homloklebenyben? Az agyalapi mirigyemben?
A nyirokcsomóimban? A véremben? 
A testemben? A szív pitvaraiban?
A megállni nem tudó akaratban? A gondolataimban?
A tettek kényszerítő hatalmában?

Hol kezdődik a megnyugvás?
Egy forró fürdőben? A kellemes tengerparton?
A hegyek ormán? A mező magányában?
A búzakalászokban? A buszmegállóban?
A fa tetején? A föld porában?
Az ég felhőiben? A szivárvány aljában?
Az erdei friss patak csobogásában?
A munkahelyi stresszben? A tetőtéri szobában?
A volán mögött, a lovon, a trolin, a metróban?
A barátságban, az ágyban, a szerelemben
a tűz melegében, az eső zajában, a kenyér illatában 
vagy a friss szél-suttogásban?

Hol kezdődik a szabadulás?
A sárban? Az ég alatt? A ködben és homályban?
A munka terhe alatt? Az ég csillagaiban?
A tudott jövőben, az örökös mában?
A csodában, nyárban, kikapcsolódásban?
A hétvégén, az üres térben, otthon, a saját hazában?
A dologtalanságban? Az élet céljában,
a megvetett ágyban, bilincsek alatt, vagy a gazdagságban?
A kerti kamrában, az ásónyomokban, a szép virágágyban,
a faluszéli házban? Az élet végén, a megszületésben,
a félelem nélküli szorongatásban? A test erejében, a feltámadásban,
a vég nélküli állandóságban?

(EFO)

2013. május 31., péntek

Cím nélkül

Nagyon régen írtam ide. 2013-at írunk. Az utolsó bejegyzésem írásakor még jóval előtte voltunk "a világ végének". És...
Nem lett. Vagy lehet, hogy igen, csak mi nem vettük észre...
Lehet, már rég vége az egésznek. Akkoriban igen friss hangvételű bejegyzéseket írtam. 
De régen volt. Azóta nagyon sokszor le akartam ülni ide.
De valamiért nem ment. Pedig jó lett volna. Kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom őket kristályos formában megragadni. Ez pedig már sok. Túl sok el nem gondolt gondolat.
Érdekes most visszaolvasni előző posztokat. Például ezt itt, melyben a nagybetűs "ÉLET" küszöbén álló
fiatalember egzisztenciális kételyeiről olvashatok. Azóta eltelt egy kis idő. Igaz nem sok. De nagyon sok dolog történt, változott. Önálló életet kezdtünk élni Kedvesemmel, akivel összeházasodtunk. Elég messze kerültem a szülői otthon melegétől. Egy vidéki városkában élünk. Az otthonnal és a szülőkkel való viszony átértelmeződik. Persze még mindig gyermek vagyok, de inkább partner, akivel jókat lehet beszélgetni.
Nem vagyok idős most sem. 25 éves vagyok. Ez évben kezdem a 26.-at. Mondhatni szemtelenül fiatal vagyok. De vajon normális-e az, hogy ennek ellenére mégis olyan dolgok foglalkoztatnak, amik azt hiszem elég lenne ha mondjuk 60-70 év múlva kerülne napirendre. Dolgozom. Nagyon jó munkám van. Igazán "én" lehetek a munkámban. Azonosulni tudok a munkahelyemmel. Úgy érzem, hogy valódi önmegvalósítási lehetőség ez a számomra. Amikor a korábban említett bejegyzést írtam, még álmodni sem tudtam volna hasonlót, azt hiszem. S úgy gondolom Isten lát, és gondot visel. Ennek köszönhetem az egészet. Jehovah-jireh, ahogy a Biblia mondja, és ahogy korábban erről írtam. Igen, és még a csekkeket is be tudom fizetni. Úgy gondolom nincsenek nagy anyagi természetű problémáink. 
De valami mégis... furcsa. Valami megváltozott. Kereszténynek vallom magam. Hiszek Krisztus megváltó hatalmában, és tudom, hogy megígérte, minden nap velem van. De mégis nyugtalanság van bennem. Mikor felkelek nem tudom, mi az amit meg fogok tudni valósítani, abból a sok jó dologból, amit kitaláltam. S mikor lefekszem sokszor beteljesületlenül hajtom le a fejemet, mert tudom, hogy kevesebbet valósítok meg abból, amit lehetne. Ez pedig feszültséget szül, és ez így halmozódik napról napra. Persze lehet, hogy maga az állandó cselekvéskényszer az, amit vissza kéne szorítani. Nem tudom.
De mi ez az élet? Dolgozunk. Élünk. Gyermekeket hozunk világra, akik aztán ugyanezt folytatják. Még többet dolgozunk, néha pihenünk. S a vége? Halál. Ez sajnos így van, és nyilván sokan rájöttek már erre, és ki is fejezték ebbéli fájdalmukat, de mégsem kellemes, hogy 25 évesen,  ilyen gondolatok kerülgessenek...

Szóval minden elfolyik. Nem tudom magamat strukturálni. Borzalmas...
Most mit kell tennem? Merre tovább? És miért arra? Biztos? Hogyan? stb. stb...