2010 december 1. szerda, hajnali 5 és 6 között
Teendőimet végzendő, a padlásszobámból elindultam lefelé, az alagsori dolgozószobába. Ehhez ki kell menni a ház főbejáratán, és átmenni az udvaron, mivel a dolgozó bejárata a ház túlsó feléről nyílik. Már lent jártam az udvaron, mikor azt vettem észre, hogy a testemet körülvevő térbe apró, fehér, daraszerű pihék lépnek be, és aztán tovább hullanak mígnem földet érnek. De nem csak a szűk környezetemben, hanem távolabb is. Ahogy a látószöget kitágítottam, felfedeztem, hogy az egész általam észlelhető térben megfigyelhető ez a jelenség. Hol sűrűn, hol ritkásabban. Ez bizony hószállingózás. Egy szelíd és elégedett mosoly ült ki ekkor arcomra. Öröm! De vajon mi felett?
"Itt van a tél, itt van ujra,
S szép mint mindig énnekem."
Ez plagizálás vagy idézet? :) Na igen, persze a költő másra gondolt, de az ősz és a tél szótagjaik tekintetében szerencsére csereszabatosak. Egyébként ősz vagy tél szinte lényegtelen a gondolat indíttatását tekintve. Talán csak ennyi. Magával ragad a hangulat. Nem tudom, Petőfi Sándor számára mi játszott ebben közre, benne volt-e ez is, vagy valami egészen más? Ezt nem tudhatom.
De engem ilyenkor "ujra" elfog az a bizonyos "VALAMI", amit hangulatnak szokás nevezni, ami miatt "szép, mint mindig énnekem". Ezt pontosabban körülírni képtelen vagyok. Tavaly írtam valami hasonlót ugyanebből az eseményből kifolyólag.
Szinte percre pontosan érkezett a TÉL. Igaz a megelőző néhány napban, már láthattunk havat, de az úgy érzem csak egy nyitánya volt az egésznek. Csak úgy megmutatta magát. Így érzem.
Most viszont talán végérvényesen megérkezett. Persze nem tudhatjuk, lehet, hogy pikk-pakk elolvad, de hogy itt Pesten napokon belül szennyes lesz ez a szép fehér takaró az biztos. Talán ettől is olyan értékes ez a néhány "pillanat". Olyan hamar múlik el, mintha soha nem is lett volna. Így, amíg még megvan örüljünk neki.
Öröm. De hogy miből fakadóan? Illetve tudom, hogy a hószállingzóás ténye feletti örvendezés ez. De ez miért van vajon? Hiszen ahogy egy fecske még nem hoz nyarat, úgy egy pár hópihe sem hoz telet. Nem tudhatom ekkor még, hogy lesz e eredménye ennek a hószállingózásnak vagy egy nap alatt el is olvad. És egyébként is mi az ami örömöt kelt ennek kapcsán. Talán a kedves gyermekkori emlékek nyoma ez? Amikor még kimehettünk a falu széli dombra a pajtásokkal szánkózni? Ezt idézi fel ilyenkor tudatlan tudatom? Vagy mert tudom, hogy újra körülzsong az a hangulat ami ilyenkor termékeny táptalaja az efféle szentimentális filozofálgatásoknak? Élvhajhász! :) Dehát ez van. Semmi baj!
Egyébként nem szoktam ilyen korán talpon lenni. Mármint hat előtt. Illetve nem szokásom, de szeretném ha az lenne. Ugyanis a kora reggeli, hajnali órák, mikor az elme egy jó alvás után még friss - persze ehhez szükséges időben lefeküdni - igen jól lehet végezni szellemi tevékenységgel járó munkánkat. Bárcsak több hajnali órából állna egy nap! Sőt, bárcsak az egész nap hajnali órák sorozata lenne... Dehát ez csak képzelgés! A hajnalnak önamgában is megvan a maga nagyszerű hangulata, és ez még hóeséssel megfűszerezve... maga a gyönyör.
Ilyenkor legszívesebben csak állnék az ablak előtt óráikig, és csak néznék kifele. Belülről kifele. Csak szívnám magamba a hangulatot. Kívülről befele. A hajnal és a hóesés között megvan az a különös hasonlóság, hogy magában hordozza a gyors elillanás lehetőségét. Sőt ez nem is lehetőség, hanem predesztináció. Persze egy három hónapos havas idő után már jogosan várhatja valaki, hogy múljon már a tél, de ez akkor sem az időjárást minősíti. Az időjárás nem rossz vagy jó. Csak érhet alkalmatlanul. Persze könnyen beszélek én a meleg szobából, miközben a parkban emberek alszanak a padokon. Most elszégyeltem magam. Na jó lehet ez rosszabb idő, mint a nyári meleg. Amikor nem kell fűteni. De ez is csak egy nézőpont, egy viszonyítás. Ha például nem lennénk ennyire "civilizáltak", hogy kilométeres csöveken jön a meleg a lakásba, amit egy olyan "szolgáltató" biztosít akit nem is ismerünk, akkor egész más lenne a képlet. Ha magunknak kéne a fát hasogatni, ha magunknak kéne begyújtani a kályhába, amit magunk építettünk. Ha minden nap el kéne végezzük azt a fáradságos munkát, ami a fa felaprításával jár... Mi lenne akkor? Talán kevesebb lenne a beteg ember? Talán. Talán kevesebb lenne a depressziós? Talán, de ez sem biztos. Félreértés ne essék, a depresszió alatt nem hisztériát értek, hanem depressziót. Magam nem tudom, hogy milyen, de hogy nem kellemes, sőt borzalmas, azt már azért hallottam. Fát hasogatni valljuk be magam sem tudok. Fogalmazzunk inkább úgy, nincs túl nagy rutinom benne. Befűteni még csak-csak... de kályhát építeni? Ajjajjajjaj... Ez baj. Azt hiszem várhat még rám az a kis kunyhó a Kamcsatka-félsziget csücskében. :)
De menjünk tovább...
Még egy szösszenetnyi gondolat. A csend. A város robaja egy kiadós hóesés után nem olyan átható. Ez a hóréteg valahogy akadályozza a hang terjedését, és tompítja a zajokat. Ebben a "halkabb" közegben - mondjuk egy külsőbb kerületben, ahol lakom - már nagyon könnyű meghallani azt a varázslatos zizegést, amit a hópelyhek egymáshoz ütközése okoz. Legalábbis szerintem ez okozza.
Akkor most megállok, és csak hallgatom...hiszen olyan illékony.
"A kinek van füle hallja, mit mond a Lélek (...) A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, a melyet senki nem tud, csak az, a ki kapja."
