Taipei Dowtown

A mai napon megoldódott a rejtély. Nem is egy, mindjárt kettő. Egyrészt megtaláltam, hol lehet Taipeiben szemüvegtokot kapni!!! Valószínűleg a kedves hölgy a shopping mallban szintén itt vette. Vagy máshol. Illetve még egy szuper kis könyvesboltot is találtam, úgyhogy részletes várostérképem is van most már, mert ezek az ingyenes turista térképek elég becsapósak. 

Egyébként a metrón a mozgólépcsőkön minden ember szép libasorban áll, és automatikusan beáll a lépcső jobb oldalára, hogy aki sietni akar az hadd "előzzön" balról. Ezt ugyan sehol nem láttam kiírva, de mégis mindenki önkéntes fegyelemből teszi. Ez persze csak egy apróság, de ettől mindjárt olyan érzésem van, hogy itt olajozottan működnek a dolgok.

A lényeg, hogy ma eljutottunk a világ 10 legmagasabb épületének egyikébe. Taipei 101. Mondani sem kell a név az emeletek számára utal. Mi a 91. emeleten található teraszig mehetünk fel, mint turisták, az azt követő 10 emeletet elnézve, megjegyeztem, hogy máshol már ennyi is komoly magasságnak számít! 

Egy ilyen hihetetlen magas toronyból letekintve az embert elszédítik a gondolatok. Milyen lehet egy ilyen magas helyen élni? Mindig azt látni, ahogy lent az utcán, mint a hangyák száguldoznak a társadalom résztvevői. Valaki taxival, valaki gyalog vagy biciklivel, esetleg luxuscirkálóval. A lényeg innen föntről ugyanaz. Futkároznak, jönnek, mennek, építenek, házat vesznek, eladnak és közben...?  És közben nem vesznek vala észre semmit? 

Azért nem kis teljesítmény egy ilyen lemeztektonikai szempontból nem veszélytelen helyen, egy ekkora tornyot felépíteni. 2004 december 31-én adták át, fantasztikus, tűzijátékkal tarkított show keretében, és még ebben az évben - még éjfél előtt :) - a világ legmagasabb épületévé is nyilvánították. Lám a határidők csodákra képesek. 502 méter magas, és 61 liftje van. A világ legnagyobb zöld épülete, az utcán elhelyezett emléktábla tanúsága szerint, melynek liftje mind a mai napig a leggyorsabb tudomásom szerint. 17 m/s sebességgel közelíti meg a csúcsot, ami nálunk 35 másodpercbe telt - mértem az órámmal. Magassági rekorder csúcsát  - amit egyébként a Kuala Lumpurban található Petronas Buildingtől bitorolt el sajnos csak 2008-ig sikerült megtartania, amit tőle a Burj Khalifa orozott el Dubaiban.
Fantasztikus ez a verseny, Ez mutatja, hogy az építészet micsoda óriási tetterő. Sokkal több, mint szimbolikus cselekedet, hiszen ezután a teljes tájkép látványát határozza meg alapvetően. Nem véletlenül akartak már anno Sineár földjén "összefogni" a népek, mondván "építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az égig érjen, és szerezzünk magunknak nevet..."

Ez a toronyépítési hajlam megmaradt az évezredek sodra nem tudta ezt megtörni. Elég csak a hatalmas piramisokra, a mezopotámiai zikkuratokra vagy a középkor hatalmas katedrálisaira gondolni. Akkoriban a templom volt a legmagasabb, de tulajdonképpen nem változik ez, hiszen minden kornak megvan a maga "vallása" és a maga temploma. Ma talán a pénz templomai emelkednek a legmagasabbra. Lenyűgözőek!!

Egy másik úticélunk a Demokrácia Tere. Itt található a Chiang Kai-shek Memorial Hall. Valamint a National Concert Hall és a National Theatre. Nemzeti Színház. Gyönyörű keleti stílusban épült komplexum. Persze minden a legmodernebb. Különös íz Taipeiben ez a fajta keveredés. Modernség és tradíció. Kelet és nyugat. A színház könyvesboljában Shakespeare-t is olvashatnék ha bírnám a nyelvet. A büfé pedig nagyon ötletes módon kézi díszlethúzókkal dekorálva. Megittunk itt egy kávét. A központi téren pedig megnéztük a díszőrség koreográfiáját. Nagyon látványos. 

Útközben pedig piros alapon öt csillagot ábrázoló zászlókat lengető, hangos emberekkel találkoztunk, akikre néhány rendőr figyelt. A Kínai Népköztársaság zászlaja. Ők azok akik egyesülni szeretnének Kínával. Úgy látszik itt mindent szabad... :) Odaát vajon menne-e az ellenkezője? Bár nem sokan voltak, és az egyik hölgy próbált is agitálni, kevés sikerrel, mert a tábláját ugyan felém fordította, hogy én is olvashassam, de azért itt még nem tartunk a betűket illetően. Mint megtudtam a gyerekek 8 évig tanulják csak a betűket. 

Érdekes volt látni ezt is...

Taiwan - WSD 2017 - Második nap

Tegnap beszéltem az áramlásról. Hogyan hozzuk ki a legtöbbet egy utazásból? Keljünk fel reggel, aztán induljunk! It’s time! Minden belső kényszer nélkül, vegyük fel az áramlás ritmusát A nyugalom jegyében. Nem kapkodunk. Merüljünk bele az élménybe minden érzékszervünkkel. szívjuk be ezt a nehéz levegőt, érezzük a párát bőrünkön. és járjunk olyan helyeken is amik nem feltétlenül turista célpontok.

A WSD2017 Taiwan művészeti egyetemén kerül megrendezésre. Az oda vezető úton elképzelem hogy magam is egy helyi egyetemista vagyok. Visszagondolok az én egyetemi éveimre. Nap mint nap jártam Pesten az Andrássy utat. Egy idő után megszokottá vált minden. Most pedig úgy megyek el az ide vezető úton egy park mellett, amit egy itt éppen tanuló diák látott már unásig, hogy beleképzelem magam a helyébe. Élvezem, mert ezzel a kis gondolatkísérlettel belehelyezkedem olyan emberek bőrébe, akik nem én vagyok… hanem mások...
Ahogyan Micimackó is feltette magában: „Milyen lehet másvalakinek lenni mint ő?” Most ez történik, több mint 8000 kilométerre az otthonunktól, egy idegen, de nagyon barátságos országban, új helyszínek közt, új emberek közt. Ezen gondolatok mentén még ez az iszonyatos forróság is egy nagyszerű élménnyé dicsőül.

A lényeg : induljunk el! Ma rájöttem, hogy a legtöbbet akkor nyersz egy ilyen utazásból, ha kitörsz a saját komfortzónádból és minél több emberrel ismerkedsz. Merj kezdeményezni. Egyébként ebben a városban ez nem is oly nehéz, mert nyitottak az emberek. Ami segíti a gátak leküzdését. Az élet is folyamatos, burkokból való kitörések sorozata. Elég ha csak a magzatburokra gondolunk. A színház és mindenfajta előadóművészet valahol erről szól. Kinyílni és kapcsolódni. Hiszsen mi kell ahhoz hogy színház keletkezzék?. Peter Brook írta:  „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom

rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” Ez már két ember kapcsolata.

Délelőtt felfedeztem a szállásunk környékét, délután pedig elindulunk a helyszínre ahol az esemény zajlik . Taiwan  National University of Arts (TNUA) World Stage Design 2017.

Meredek lejtőn sétálunk vagy húsz percet, de úgy leizzadunk a páratartalomnak köszönhetően, mintha otthon kimentünk volna futni. Mikor megérkezünk a regisztrációnál mindjárt nagyon kedvesen fogadnak minket. Kapunk is egy jó tanácsot, arra nézvést, hogyan éljük túl a számunkra nem szokványos éghajlati viszonyokat. Egy kendő OISTAT felirattal, amit vízbe mártva a fejünket, karunkat törölgetve könnyen hűsíthetjük magunkat. WOW! Igaz!? Hát persze! Milyen egyszerű. A jó megoldások sokszor a legegyszerűbbek. J

Majd tovább áramlunk a helyszíneken. Tartsunk a TIP kiállítótere felé. Itt vannak exponálva azok a projektek, amik az általunk is megpályázott OISTAT versenykiírásba be lettek válogatva.

Meg is találjuk hamar. Szintén öreg cimboraként üdvözölnek bennünket. Mintha országos haverok lennénk. Valóban őszínte mosolyokat látni. Meg is kérnek, hogy ha már úgyis itt vagyunk, tartsunk egy kis beszámolót a munkánkról az éppen aktuális tárlatvezetésben részt vevő helyi diákok, tanulók, az előadóművészeti ágazatokban elhelyezkedni kívánó fiatalok számára. Az embereket tényleg érdekli az, amiről beszélünk. Ez abból látszik, hogy még kérdezni is mernek. J Aki valamiről kérdezni szándékozik, az azt jelenti, hogy érdeklődést mutat. Logikus nem? Érdeklődés. Egy másik fontos eleme mindenféle előadóművészeti tevékenységnek. Nem pusztán nézői, befogadói, vagy csúnya szóval élve fogyasztói szempontból. Megint hadd idézzem Peter Brookot. Hivatkozik egy ős szanszkrit szövegre , mely szerint Isten megteremtette a színházat. De aztán az emberek sajnos tönkretették, mert az, „írók, színészek , rendezők, festők és zenészek” azon voltak, hogy eldöntsék azt kinek a munkája fontosabb. Végül Isten megbízott egy angyalt, hogy vigye el a megoldást jelentő üzenetét az emberek számára, melyet egy darab papírra firkantott fel. Mikor az angyal megérkezett minden színházi ember körülötte nyüzsgött. És felolvasta a felírt szöveget: ÉRDEKLŐDÉS.

Tehát érdeklődés.

A mai nap, sőt mondhatni minden nap egyik kulcsszava.

Ha érdekel a folytatás tarts velünk továbbra is. J

Taiwan - WSD 2017 - Első nap

Taiwan – azt hiszem tényleg elmondhatom, hogy a világ másik oldalára indultunk el. Valóban ez kell ahhoz, hogy az ember néha másképp lássa a világot vagy önmagát? Ismered azt az érzést, amikor azt gondolod magadban: elmegyek egy két hétre külföldre , egy nagyon messzi országba és itt hagyom a problémáimat és a kötöttségeimet? De azt hiszem ehhez magunkat is itthon kéne felejteni. Vagy ott felejteni ahova éppen indultunk?

Egy új világ, idegen világ, teljesen más utcák és terek, más emberek, más szokások. Vajon szívesen látott vendégek leszünk? Lesz ki fogadjon? Vajon csodabogarak leszünk a helyieknek, akik majdnem mindenkinél egy fejjel magasabbak?

Mi lesz ez, hogy lesz ott kint? Ki tudunk használni minden lehetőséget, hogy minden szempontból a legtöbbet hozzuk ki az egészből? Vagy egyszerűen engedjünk el, és kezdjünk áramlani a folyamattal, ahogy a gépünk szeli a felhőket? Hogy vagy te ezzel?

Egyébként hihetetlen, hogy egy ilyen óriási test, mint egy Boeing 777-es képes órákat tölteni az égben, anélkül, hogy fel lenne függesztve, ti. bekötve trégerbe :) vagy körözve egy pást fölött mint egy tissue produkcióban.

A lényeg, hogy itt vagyunk. Megérkeztünk. Taiwan szigetére tettük a lábunkat és ez a csoda. Ami pedig elképesztő, amikor kijössz a légkondicionált metróból és tudod, mit veszel észre legelőször, méghozzá nem is a szemeddel, hanem a bőrödön keresztül, sőt az egész testeddel?

Páratartalom: 90% !!! Köszönöm szépen, ezt azért mondhattátok volna, bár egy jónéhány szélességi fokkal lejjebb vagyunk, sőt szubtrópusi az éghajlat. Ja hogy ebből már következtetni lehetett volna!? Bocsánat, ez igaz. Egyből érzem azt ahogy ez a sűrűn, nehéz, párás levegő húzza lefelé szinte az egész testemet. (Ja nem, az a poggyászom. Mert miután letörik pár kerék a nagybőröndről onnantól, mindjárt viccesebb minden. Mindebben pedig a legszebb, mikor a mozgólépcsőn a mögöttem közlekedő kedves kínai fiatalember adja kezembe, hiszen azért ezt még sem lenne jó itthagyni. Egy pár kerékkel kevesebb)

Egyébként a helyiek nagyon kedvesek. A reptéren a biztos úr, még fel is váltott, hogy a jegy-

automatába a megfelelő címlettel tudjunk beszállni. Mikor valaki pedig észrevette, hogy az állomás peronjának végében naivan megállva (no nem dohányzás céljából, mint egyebütt :), várjuk a metrót, ahová a metrókocsi valójában soha nem fog érkezni, veszi a fáradtságot és ránk szól, hogy menjünk közelebb, mert odébb tudunk csak beszállni.

Az utcákon sehol egy szemét. Sőt a metrón a kiváló helyi kommunális vállalat kedves munkatársa, aki egy középkorú hölgy, odajött hozzám, mikor észrevette, hogy épp az üres PET-palack számára keresem a legközelebbi hulladékgyűjtő alkalmatosságot. Megjegyzem mindezt este 9 és 10 óra között. Minden állomáson fejlett tűzvédelmi berendezések (hogy erről is ejtsünk egy-két szót). Látszik, hogy odafigyelnek a dolgokra, és meg is becsülik azokat. Csak annyit említenék példaként, hogy a metrón, ami itt igazából MRT (Mass Rapid Transit) minden egyes eligazító térkép alatt szabadon figyel két darab teljes értékű kézi tűzoltó készülék. Ami számomra azért csodálatosan lenyűgöző, mert sajnos „jobb helyeken” az ilyesmit hamar kezdik el kevésbé rendeltetésszerűen alkalmazni - lásd: ajtók kitámasztása céljából - hogy csak egy enyhe példát említsek. 

A szállás nagyon jó, kellemes, a kiszolgálás barátságos és segítőkész. A recepción mindjárt öten állnak rendelkezésünkre, amitől persze nem lesz könnyebb a dolog, de azért nagyon megható. :)

Persze mindez nagyon szép és jó, de még valójában egy napja sem vagyunk itt, úgyhogy eztán jöjjön a java…

Követhetsz minket a felevizio.hu, az fnc.hu vagy a jokaiszinhaz.hu oldalain is.

Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 

Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.

Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...

A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 

De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."

No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...

Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)

Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.

Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?

Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."

Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 

megindul. 

Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 

"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 

Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!

De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!

Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.

Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...

Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?

Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.

Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:

Köszönöm...

Utórezgések

Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:

 kegyelem, feloldozás.

"Jeruzsálem, Jeruzsálem..."

Most az izraeli utazásomat szeretném feldolgozni több fázisban.
Mivel 3 hetet töltöttem ott ezért annyi élményben és szellemi kalandban volt
részem, amiből rengeteget tanulhattam - hála az Úrnak - hogy egy bejegyzés nagyon kevés lesz
mindehhez. Valószínűleg ez több napot vagy akár hetet fog igénybe venni.
Ahogy majd eszembe jutnak az élmények szép sorban.