Ígéret szerint örökös

Reggel 5:09. A telefonom jelzi az ébresztőt, immár második alkalommal. Mielőtt lefeküdtem az este valamiért beállítottam az órát 5 órára. Talán már akkor sem gondoltam komolyan - nyugtázom magamban, és egy lassú de határozott mozdulattal kinyomom a készüléket.

De aztán csak nem hagy aludni ez az érzés. Most az én kezemben van a kulcs. A DÖNTÉS! Ebben a pillanatban azt hiszem kétféle döntésem lehet. Az egyik, hogy szundikálok tovább nyugodtan, illetve kilenc percenként agyoncsapom az ébresztőt, de még akkor sem kell, hogy rosszul érezzem magam. A másik, hogy most azonnal kikelek fekhelyemről, hogy élvezzem az esős, falusi hajnalban - mert vidéken vagyok - a friss levegőt és az üde-zöld pázsit látványát. Valóban gyönyörű. 

Végül sikerült így döntenem, tehát felkeltem az ágyból. Egy gyors arcmosás, néhány mély levegő a teraszon, miközben hallgatom ahogy az esőcseppek sűrűn kopognak a fák levelein....jaaajj..., micsoda boldogság!

Aztán veszem az Írást, és kezdem olvasni, ahogy írva van.

"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van aki teremtette az eget és a földet."

Bár elég párás a levegő de a távolban valóban felfedezni vélem a hegyek körvonalait. Hogy az Úr teremtette az eget és a földet, ez még úgymond rendben van. De, hogy ugyanaz az Isten az "én segítségem". Ezt már nehezebb elhinni. Pedig így mondja. Azt hiszem ez a legnehezebb része az egésznek. Hinni az ígéreteknek! Olyan nagyszerű ígéretek, hogy nehezen merem őket elhinni. Ézsaiás a következőt írja:
"Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!"

 Jézus pedig azt mondja a hegyi  beszédben:

"Bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik."

Míg az "ég és a föld elmúlik"... "aki teremtette az eget és a földet"..."amíg minden be nem teljesedik...!"

Azután tovább olvasom a 121. zsoltárt:

"Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ. Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold"

Nem tudom, miért volt fontos a zsoltárírónak, hogy két azonos értelmű szót használjon: "nem alszik, nem szunnyad", de arra gondolok, talán ezzel a halmozással valami fontosat akar hangsúlyozni. Vagy az is lehet, hogy az eredeti szövegben volt egy olyan többletjelentéssel bíró szavuk, amely nekünk már nincsen, ennek érdemes lehetne utánajárni. Egyébként valóban nem mellékes, amit itt mond. Ha én az előbb úgy döntök is, hogy tovább alszom Ő akkor sem "szunnyad", hiszen Ő "a te őriződ", "a te árnyékod" Milyen érdekes, hogy itt az Úr, mint árnyék tűnik fel. Mert nem csak világosság, hanem árnyék is. Nem szégyenli magát a világosság mellett, árnyékként is aposztrofálni, "a ki által van a mindenség."... "hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség." S ha te tovább alszol is, Ő ugyanúgy árnyékában őriz, hogy zavartalan legyen az álmod, de milyen jó, hogy felkeltem, máskülönben ezt most nem írhatnám ide. Azért ez az árnyék a nap ellen téma valóban sokat mondó, ha belegondolunk, hogy azon a területen ahol ez íródott, milyen felüdülés lehet egy kis sötét zug, ahová behúzódhatsz. Némi fogalmat alkothatunk erről, a néhány héttel ezelőtti kánikulára gondolva. Háromszor is megemlíti ez a zsoltár, hogy Ő nem alszik. Ezért jöhetsz Hozzá, gyere már korán reggel, amikor még mindenki más fekve van, hogy egymást jelenlétében időzzetek.

Hogy hogy érti azt, hogy éjjel a hold nem szúr meg, azt még nem igazán értem. Egy másik fordításban ez így hangzik: "Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold." Talán ez szemléletesebb ebben az esetben.

"Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!"

Ezek már az utolsó strófák, de a leggyönyörűbbek. A végén mint egy kristálytiszta csillogás tűnnek elő ezek a szavak. Mint amikor valaki felás egy darabka földet, és a munka eredményeképpen váratlanul egy kemény kőbe ütközik az ásó, és az lám kiforgat a talajból egy drágakövet, ami a felszínre jutva megcsillan a nap fényében - "Legyen világosság!"

Nem hagyom, hogy szemem csak úgy átrohanjon az olvasott szavakon, hanem minden szónál megpróbálok időzni, mintha mindegyik elementáris jelentőségű lenne.

AZ...,  AZ ÚR..., MEGŐRIZ..., TÉGED..., TÉGED! MINDEN... de tényleg MINDEN?... MINDEN... GONOSZTÓL... és így tovább... Ez az ígéret, s mint  az "ígéretek örököseinek", nekem csak az a dolgom, hogy ezt elhiszem. Most, ma reggel! Ez a hihetetlen! :)

Megőrzi az Úr a te ki és bemeneteledet, 

MOSTANTÓL FOGVA MINDÖRÖKKÉ!

Az Írások - 6. rész

Szeretném úgy kinyitni a Bibliát, és úgy elkezdeni az első sornál - "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." -   ,hogy ne tudjam mi a következő vers tartalma a szavak szintjén. Ez ugyanis ha nem vigyázunk olyan felületes ismeret nyújt ami semmire sem való. Nem ismerős az, amikor elkezdesz olvasni valamit, és aztán gondolván, hogy ezt már ismered, gyorsan átszalad a szemed a szavakon, anélkül, hogy a mélyére ásnál azok igazi tartalmának? Aztán, ahogy leteszed, azonnal elfelejted, hogy mi volt ott.
 Szeretném a magam számára felfedezni, úgy ahogy van, panelek nélkül, mellébeszélés nélkül. Ilyenkor sajnálom, hogy előttem már annyian elolvasták, kommentálták, tanították stb, stb.

Pedig bármilyen dolgot, csak úgy lehet megismerni, ha megvizsgáljuk. Legyen az bármi. Egy részecske, egy vegyület, egy szellemi áramlat, bármi. Igaz ez a Bibliára is.

Csakis berögzült panelek, megkövesedett állítások, dogmák nélkül lehetséges eljutni a "színtiszta igazságra".

Ha már bennünk megfogalmazódott elvek, tézisek alapján kezdünk neki a kutatásnak - bármilyen területen - elgondolásunkat alátámasztandó, az úgy gondolom vakvágányra fog vezetni.

Persze így is el lehet lavírozni, de ez akkor sem a valóság.

Szeretném úgy olvasni a Bibliát, mint bármely más könyvet, regényt aminek nem ismerem a végét. Persze az Írás nem így olvasandó, de akkor is vannak blokkok, amik az évek során beültek a fejembe, és lehet, hogy félrevezetnek. Ezek a blokkok származhatnak sok helyről, a neveltetésünkből, a kultúránkból, a korszellemből és még sorolhatnám. A legszörnyűbb ezekben, hogy észre sem vesszük őket.
Ahogy a Jelenések könyvében írja:

"...ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"

Nem értjük, miért nem működik az egész kereszténységünk, de közben nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok a megmerevedett és megkérdőjelezhetetlennek tűnő "alappillérei" felfogásunknak mennyire tévútra visznek, és megbénítják gondolkodásunkat.

Pedig ezen szentnek vélt állítások kikezdése és esetleges újból való felállítása (ha azokról valóban meggyőződünk) nélkül semmire sem megyünk. Csak önmagunkat csapjuk be!

Minden "alapigazságot" meg kell vizsgálni. Egyénileg! A saját személyemre vonatkoztatva. 

Ahogyan Pál apostol írja:

"Mindent megpróbáljatok, ami jó az megtartsátok" 

Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 

Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 

Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...

Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...

Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.

De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.

Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."

S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!

Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.

Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...

Az ember tragédiája

Most erre mit mondjak...?

Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 

Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.

Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...

A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 

De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."

No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...

Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)

Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.

Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?

Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."

Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 

megindul. 

Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 

"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 

Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!

De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!

Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.

Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...

Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?

Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.

Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:

Köszönöm...

Utórezgések

Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:

 kegyelem, feloldozás.