Miczrajim...

Február 3. Elkezdett sűrűn esni a hó, apró, fagyos szemekben. Szándékosan nem azt mondtam; hullani, mert az valami lágy éterbeli lebegést jelentene. Ez esik, hidegen és gyorsan. Sőt, zuhog. Végtére is tél van. Most megtudjuk vajon csak pánikkeltés volt az elmúlt héten hallható híradás, vagy valóban méteres havat várhatunk.

Az autók elakadnak, a hó eltorlaszol, az élet lelassul. Azaz, lassulna, ha hagynánk!

Folyton csak pörgünk, csak pörgünk... és pörgünk. Mint azok a pici hószemek, amiket az ablakon kinézve látok. Csak a szél játszik velük, míg végül egy autó tetején, vagy a hideg térkövön landolnak. Aztán újból felkap egy csomót a szél, és csak viszi őket. Ők pedig csak pörögnek, és azt sem veszik észre, hogy csak sodródnak. Nem állnak meg! Nem állnak meg élni. Csak futnak és pörögnek. Gyorsan! De nem akarnak létezni! Arra nincs idő! Csak gyorsan futni, bevásárolni, dolgozni, mert nem leszek kész. Nincs megállás!

Nincs alázat! Ha a természet mondja is, hogy állj, én akkor is csak megyek. Megyek, és ülök a volán mögé. Vagy a vonatra. Majd háborogva döbbenek rá, hogy a vonat sem indul. Hogy lehet ez? A víz sem folyik a csapból... megfagyott! Hogy lehet ez - háborgok magamban. Holott ez egyáltalán nem természetes, csak ezt szoktad meg, mert ebben nőttél fel. Ezért eszedbe sem jut - "te hiábavaló ember" - hogy mi lesz akkor, ha nem fog folyni a csapból a víz egy kézmozdulatra.

Leállt a légitársaság is! Persze más okból kifolyólag, de a lényegen ez sem változtat. Torlódás! Zsúfoltság az üzletekben! Beszűkülés! Miczrajim...

Vajon meddig még? Túlpörgettünk mindent! Miért? Hogy még több legyen. De miből?Most pedig miért legyünk felháborodva, azon ha a természet erre, egy kis akadályoztatással válaszol. Hiszen minden csoda három napig tart. Ezután majd minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig, "...és nem vesznek észre semmit..." Csak ezután majd még gyorsabban, mert a lemaradást be kell hozzuk. "CSAKAZÉRTIS!"

Megtörténhetne valaha, hogy azt mondjam: Neked van igazad, és én kell megálljak, hogy leüljek a porba egy kicsit lélegezni, és így szóljak: "Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása" ?

A szeretet ünnepén

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"

Ígéret szerint örökös

Reggel 5:09. A telefonom jelzi az ébresztőt, immár második alkalommal. Mielőtt lefeküdtem az este valamiért beállítottam az órát 5 órára. Talán már akkor sem gondoltam komolyan - nyugtázom magamban, és egy lassú de határozott mozdulattal kinyomom a készüléket.

De aztán csak nem hagy aludni ez az érzés. Most az én kezemben van a kulcs. A DÖNTÉS! Ebben a pillanatban azt hiszem kétféle döntésem lehet. Az egyik, hogy szundikálok tovább nyugodtan, illetve kilenc percenként agyoncsapom az ébresztőt, de még akkor sem kell, hogy rosszul érezzem magam. A másik, hogy most azonnal kikelek fekhelyemről, hogy élvezzem az esős, falusi hajnalban - mert vidéken vagyok - a friss levegőt és az üde-zöld pázsit látványát. Valóban gyönyörű. 

Végül sikerült így döntenem, tehát felkeltem az ágyból. Egy gyors arcmosás, néhány mély levegő a teraszon, miközben hallgatom ahogy az esőcseppek sűrűn kopognak a fák levelein....jaaajj..., micsoda boldogság!

Aztán veszem az Írást, és kezdem olvasni, ahogy írva van.

"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van aki teremtette az eget és a földet."

Bár elég párás a levegő de a távolban valóban felfedezni vélem a hegyek körvonalait. Hogy az Úr teremtette az eget és a földet, ez még úgymond rendben van. De, hogy ugyanaz az Isten az "én segítségem". Ezt már nehezebb elhinni. Pedig így mondja. Azt hiszem ez a legnehezebb része az egésznek. Hinni az ígéreteknek! Olyan nagyszerű ígéretek, hogy nehezen merem őket elhinni. Ézsaiás a következőt írja:
"Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!"

 Jézus pedig azt mondja a hegyi  beszédben:

"Bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik."

Míg az "ég és a föld elmúlik"... "aki teremtette az eget és a földet"..."amíg minden be nem teljesedik...!"

Azután tovább olvasom a 121. zsoltárt:

"Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ. Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold"

Nem tudom, miért volt fontos a zsoltárírónak, hogy két azonos értelmű szót használjon: "nem alszik, nem szunnyad", de arra gondolok, talán ezzel a halmozással valami fontosat akar hangsúlyozni. Vagy az is lehet, hogy az eredeti szövegben volt egy olyan többletjelentéssel bíró szavuk, amely nekünk már nincsen, ennek érdemes lehetne utánajárni. Egyébként valóban nem mellékes, amit itt mond. Ha én az előbb úgy döntök is, hogy tovább alszom Ő akkor sem "szunnyad", hiszen Ő "a te őriződ", "a te árnyékod" Milyen érdekes, hogy itt az Úr, mint árnyék tűnik fel. Mert nem csak világosság, hanem árnyék is. Nem szégyenli magát a világosság mellett, árnyékként is aposztrofálni, "a ki által van a mindenség."... "hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség." S ha te tovább alszol is, Ő ugyanúgy árnyékában őriz, hogy zavartalan legyen az álmod, de milyen jó, hogy felkeltem, máskülönben ezt most nem írhatnám ide. Azért ez az árnyék a nap ellen téma valóban sokat mondó, ha belegondolunk, hogy azon a területen ahol ez íródott, milyen felüdülés lehet egy kis sötét zug, ahová behúzódhatsz. Némi fogalmat alkothatunk erről, a néhány héttel ezelőtti kánikulára gondolva. Háromszor is megemlíti ez a zsoltár, hogy Ő nem alszik. Ezért jöhetsz Hozzá, gyere már korán reggel, amikor még mindenki más fekve van, hogy egymást jelenlétében időzzetek.

Hogy hogy érti azt, hogy éjjel a hold nem szúr meg, azt még nem igazán értem. Egy másik fordításban ez így hangzik: "Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold." Talán ez szemléletesebb ebben az esetben.

"Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!"

Ezek már az utolsó strófák, de a leggyönyörűbbek. A végén mint egy kristálytiszta csillogás tűnnek elő ezek a szavak. Mint amikor valaki felás egy darabka földet, és a munka eredményeképpen váratlanul egy kemény kőbe ütközik az ásó, és az lám kiforgat a talajból egy drágakövet, ami a felszínre jutva megcsillan a nap fényében - "Legyen világosság!"

Nem hagyom, hogy szemem csak úgy átrohanjon az olvasott szavakon, hanem minden szónál megpróbálok időzni, mintha mindegyik elementáris jelentőségű lenne.

AZ...,  AZ ÚR..., MEGŐRIZ..., TÉGED..., TÉGED! MINDEN... de tényleg MINDEN?... MINDEN... GONOSZTÓL... és így tovább... Ez az ígéret, s mint  az "ígéretek örököseinek", nekem csak az a dolgom, hogy ezt elhiszem. Most, ma reggel! Ez a hihetetlen! :)

Megőrzi az Úr a te ki és bemeneteledet, 

MOSTANTÓL FOGVA MINDÖRÖKKÉ!

Az Írások - 6. rész

Szeretném úgy kinyitni a Bibliát, és úgy elkezdeni az első sornál - "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." -   ,hogy ne tudjam mi a következő vers tartalma a szavak szintjén. Ez ugyanis ha nem vigyázunk olyan felületes ismeret nyújt ami semmire sem való. Nem ismerős az, amikor elkezdesz olvasni valamit, és aztán gondolván, hogy ezt már ismered, gyorsan átszalad a szemed a szavakon, anélkül, hogy a mélyére ásnál azok igazi tartalmának? Aztán, ahogy leteszed, azonnal elfelejted, hogy mi volt ott.
 Szeretném a magam számára felfedezni, úgy ahogy van, panelek nélkül, mellébeszélés nélkül. Ilyenkor sajnálom, hogy előttem már annyian elolvasták, kommentálták, tanították stb, stb.

Pedig bármilyen dolgot, csak úgy lehet megismerni, ha megvizsgáljuk. Legyen az bármi. Egy részecske, egy vegyület, egy szellemi áramlat, bármi. Igaz ez a Bibliára is.

Csakis berögzült panelek, megkövesedett állítások, dogmák nélkül lehetséges eljutni a "színtiszta igazságra".

Ha már bennünk megfogalmazódott elvek, tézisek alapján kezdünk neki a kutatásnak - bármilyen területen - elgondolásunkat alátámasztandó, az úgy gondolom vakvágányra fog vezetni.

Persze így is el lehet lavírozni, de ez akkor sem a valóság.

Szeretném úgy olvasni a Bibliát, mint bármely más könyvet, regényt aminek nem ismerem a végét. Persze az Írás nem így olvasandó, de akkor is vannak blokkok, amik az évek során beültek a fejembe, és lehet, hogy félrevezetnek. Ezek a blokkok származhatnak sok helyről, a neveltetésünkből, a kultúránkból, a korszellemből és még sorolhatnám. A legszörnyűbb ezekben, hogy észre sem vesszük őket.
Ahogy a Jelenések könyvében írja:

"...ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen"

Nem értjük, miért nem működik az egész kereszténységünk, de közben nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok a megmerevedett és megkérdőjelezhetetlennek tűnő "alappillérei" felfogásunknak mennyire tévútra visznek, és megbénítják gondolkodásunkat.

Pedig ezen szentnek vélt állítások kikezdése és esetleges újból való felállítása (ha azokról valóban meggyőződünk) nélkül semmire sem megyünk. Csak önmagunkat csapjuk be!

Minden "alapigazságot" meg kell vizsgálni. Egyénileg! A saját személyemre vonatkoztatva. 

Ahogyan Pál apostol írja:

"Mindent megpróbáljatok, ami jó az megtartsátok"