Van-e megváltás? I.

Itt van a június. Nahát! S már idejét sem tudom, mikor írtam ide utoljára. Ja de igen, látom már. Március hetedikén. 

Kimentem futni a Ligetbe. Feszültséglevezetés. Nevezhetjük annak. Sőt, nevezzük is. A posztmodern ember menekülési útvonalainak egyike. Milyen divatos lettem, jaj! Szóval nem a posztmodern emberről beszélek, mivel eddig még pontosan nem is sikerült értelmesen megfogalmazni a magam számára, hogy az igazából mit is jelent, illetve nem is vagyok szociológus, és felméréseket sem végeztem. Ezért nem beszélhetek ilyen csúnyán. 

Szóval beszélek inkább csak a magam nevében, hisz az élményt amit tapasztalok csak elmondhatom. Nem igaz?! De ha valakinek esetlegesen visszacsengenek ezek a hangok a gondolati- és érzelmi világából, az azt hiszem nem a véletlen műve, hisz egyazon Föld nevű bolygón élünk mind, és sokan járunk hasonló cipőkben... vagy csónakokban... akkor evezünk. Vagy mittudomén...

Mindenesetre - feszültséglevezetés ide vagy oda - az tény, hogy néhány lefutott kör után kezd "tisztulni" az elme. Vagy legalábbis valamelyest felszakadozik a felhőzet... Vagyis olybá tűnik...

Szeretnénk, bocsánat szeretném (hisz szigorúan csak a magam nevében) úgy látni a dolgokat, amint azok vannak. Magamat, (ego) a kötelességeimet, a környezetemet, a testvéreimet, a közel- és távollevőket, mindent. Futás közben mégis mintha fölsejlene valami. Érdekes gondolatok támadnak ilyenkor.

Azon kezdtem gondolkozni létezik-e ebben a "nyugati társadalomban" avagy "mai rohanó világukban" a "posztmodern"(vagy már poszt-posztmodern) ember számára  - a megváltás? Az igazi Megváltás! Most nem arra a hideg sörre gondolok meló után! :) Megváltás! Megváltás? - kérdezhetnél vissza, jogosan.

De aztán tovább szűkítettem a kört, mert muszáj tovább szűkíteni, hisz, ahogy mondtam nem nyilatkozhatok más nevében. Tehát létezik-e számomra megváltás? Vagy valahányszor gondolatok vagy érzések gyötörnek rohanjak "feszültség-levezetni". (Nem azt állítom, hogy aki fut az csak azért teszi, mert feszültség-levezet, de jelen esetben ez történt.) Vajon hova tegye az ember (már megint távolít a fiú) a gyötrő gondolatait. Egyáltalán miért keletkezik ezek által feszültség? Mi az a feszültség? Tudom; potenciálkülönbség két pont között az elektromos mezőben.

Szóval az a helyzet, hogy ebben a "nyugati jólétben", amelyben élünk/élek (bár ki tudja még meddig?) nem tudjuk/tudom megfogni ezt a kifejezést, hogy "megváltás". Ebben a posztmodern lötyiben, ahol mindenben van igazság, de igazából nincs már igazság, mert sok-sok apró kis darabra tört szét, akár az ördög lelke. Mindenkinek igazat adtunk, mert toleránsak vagyunk, vagy mert a pénz akarta így, s közben elvesztettük az értékeinket. Sőt erről már szinte didaktikus beszélni! Jaj, ugyan már, mi az hogy normatíva? Ki mondja meg, s milyen alapon?

Vagyis mindenhol igazság van,  mindezek között elvész ez a szó, megváltás. Már azt sem tudom eldönteni, hogy kis- vagy nagybetűvel írjam-e. De már az igazság szavunk is idejét múltnak tűnik. "Mi az igazság?" "Jaj már megint! "Köszönjük, nem kérünk belőle."

S mennyire jellemző, hogy egy dologra, már csak egy szavunk emlékeztet, de mivel sok szó és sok információ van, ez is elvész a többi között. Integrálódik... és degradálódik. Na tessék már a játék is megy az idegen szavakkal. Csodálatos! Vannak szép új szavaink, a régi szépek pedig idejétmúltak lesznek!

Van egy szokásom, hogy megtámadom azt, amit már úgy vélem tudok, vagy hiszek. Vajon valóban úgy van ez? Most pedig el kellett érkezzek oda, hogy megtámadjam magamban: van-e számomra Megváltás? Van-e hitem valójában? Vagy ez is csak egy szó? De ezt lemérni hogyan lehet? Van-e számomra megváltás? Itt és most! Nem csakúgy, majd a túlvilágon meg hasonlók meg, hogy persze tudom, hogyne Jézus Krisztus meghalt  feltámadt, a mennybe vitetett, s most közbenjár érettem. Érettem.

Látod, önkéntelenül azt mondtam, hogy "érettem". Ez már szinte "archaikus" szó. Ki mond ma ilyet, hogy "érettem". Nagyon szépen hangzik, de valójában senki sem használja. A Károly-fordítású Biblia. Onnan származik ez. Vannak szépen csengő, díszes,  veretes szavaink. De már csak csengésük van. A szavak mögött nincs már számunkra valódi tartalom. Csak szép szavak, és ez nem a szavak hibája. "Meghalt érettem." S rögtön érzem, érzem magamban, hiteltelen vagyok, még a saját magam számára is.
Akkor, hogy lehet mégis? Jézus azt mondja:

az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?


folyt.köv...

Az ember tragédiája

Most erre mit mondjak...?

Az utolsó vagon(dolat)

Több mint egy hónapja nem írtam már ide. Ennek több oka is van. Egyrészt gondolkodtam bizonyos dolgokon, némely belátásra is jutottam, amúgy meg csak töprengek sokszor. Érdemes-e vajon? Van ilyen kérdés? Kérdés az sok van (még ha nagyon buták is), a válaszokat viszont nehéz meglátni. 

Hülye kérdésre nincs válasz - mondják. Vagy hülye válasz.

Másrészt az Idő!!! Idő, idő, idő... és időbeosztás! Ez a sokat vádolt bűnbak. Meg a többiek, a sok sok "bokros" teendő. The End...őőő...

A sok "ezt meg kéne csinálni" és "ezt is, de előbb..." Szóval érted! 

De végre most a tér és idő könyörtelen szövetén eljutottam oda, hogy ezt az amúgy majd' egy hónapja történt esetet leírjam, mert ezt muszáj megosztani, ez kétségtelen. S mivel akarat és kedv is együtt vannak így most ezt meg is teszem. Micsoda szerencsés konstelláció!

A Budapest, Keleti pályaudvar és Békéscsaba közötti vasúti vonalon történt az egész. Bizonyos okból kifolyólag, melyet most nem részleteznék az utolsó vagon leghátulján utaztam, hogy hátrafelé kilássak a suhanó vonatból. (Ez az a "bizonyos ok" egyébiránt, de ebbe jobban ne menjünk bele.) Nagyon élvezetes, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki. Nem olyan, mint a hullámvasút de azért ad valami élményt. Ennél már csak az lenne jobb, ha a vasúti szerelvény legelején a vonatvezető fülkéjében csücsülhetnék, és érezném a szempillák mellett elsuhanó mindenséget. Most már értem miért akarnak a kisfiúk  18 éves korukig vonatvezetők lenni. Nekem ez úgy rémlik kimaradt. De azért, aki 20 éve folyamatosan vonatot vezet, az igen jól csinálhatja! Hát igen! "Az évek és a rutin."

No térjünk vissza hátulra, ahol a "krumpifejű palacsinta" van. Ahogy a tükörbe nézek, hát nem is tudom...

Ahogy zötykölődöm a vonaton, kb. Szolnok után kijött a kabinjából egy lány a kutyájával az előtérbe. Szép kis kutyus volt, talán golden retriver, de elég alacsony termetű, úgyhogy elbizonytalanodtam a fajtáját illetően, (nesze neked, beskatulyázás) és kezdtem érdeklődni. Vagyis kezdtem volna, de mivel nem tudott magyarul - mármint a lány - ezért gyorsan idegen nyelvre kellett váltani. Nos melyik legyen, nézzük? Az angol ugrik be elsőként, mert ez olyan elterjedt. (Meg hát ez az egyetlen amelyen épkézláb módon tudok kommunikálni, azért ez sem utolsó szempont.)

Kiderült a lányról, hogy Timisoarába tart egy ismerőséhez, magyarul Temesvárra. Hogy a kutya miféle volt arra tulajdonképpen már nem is emlékszem. Miután felvilágosítom, hogy Békéscsabáig kb. három óra az út Pestről, és Temesvár onnan még egy jó kis "séta", visszabaktat a kutyussal együtt a kabinba.

Mezőtúr állomáson várakozik a vonat, de már sípol a peronőr. Ekkor vihogó nevetést hallok körülnézek, s látom ahogy épp felszáll a lány a kutyával. Hogy mikor ugrott le ezt már kár is volna firtatni, gondolom kiment megsétáltatni a kis kedvencet.

Suhanunk, a szemeim előtt suhannak a sínek hátrafelé. Már alkonyodik. A sápadt, szürke felhők között lenyugvó nap sugarai fülledten tükröződnek a Nagy Magyar Alföldön elterülő belvíz felszínén. Csodálatos látvány, vagy inkább tragikus. Most mit is mondjak erre?

Kezd sötétedni, sőt... már az esti homály borul a mezőberényi vasútállomás térköveire. Az utolsó stáció Békéscsaba előtt. Még negyed óra. Amott talán már mondja is a monoton hangú úriember: "Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezik, Budapest Keleti pályaudvarról, Szolnokon keresztül...15 perc múlva, a harmadik vágányon..."

Látok egy apukát csöpp gyermekével. Nagyon szép látvány. Aztán szól a síp és a vonat lomhán, de biztosan... 

megindul. 

Ebben a pillanatban kétségbeesett és elhaló sikoltozást hallok... Belevésődött a hallójáratomba. Hátranézek, ki az ablakon. Neeeee.... Csak sziluettjét látom egy alacsony termetű, vékony futó alaknak és egy kis csaholó kutyának. A hátulról érkező fáradt-sárga világítás kirajzolja kontúrjaikat. Neee... ezt nem hiszem el. Közben arra gondolok, vajon mit érez most ő? Mit lát? Lát engem ahogy a vonat végében nézek kifelé. Én vagyok az egyetlen a vonaton, aki látom őt, és tudom, hogy hova tart. "És mégsem teszel semmit! Csak nézel, te utolsó szerencsétlen" - vetítem bele a gondolatokat a távolodó alak fejébe. Egy szál pulóverben télvíz idején, egy kutyával. A csomagját gondolom a kabinban hagyta, és ha lehet az igazolványait is. Külföldi, nem tud magyarul. Hogyan fogja megértetni magát? Senki nem fogja megérteni! Mindenki elhajtja majd a fenébe. Most az én lelkemen szárad, hogy ez a szegény lány a kutyájával itt fagy halálra a kopár földön, a sínek mellett. És senki nem fogja eszébe venni! Én pedig csak itt állok tehetetlenül. Földbe gyökerezve, révedek az egyre távolodó állomás irányába. Micsoda szánalmas érzés. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok siklottak át fejemen e pár pillanatban. Most húzzam meg a vészféket? Mi lesz akkor? Hol van itt egyáltalán vészfék? Meg aztán mi lesz ha meghúzom? Hol lehet a cucca? Melyik kabinban? Jaj mi lesz?! Áh, végre egy értelmes gondolat - A KALAUZ! Ő az én emberem. Elindulok hát, hogy megkeressem. Végigszaladok a vonaton, közben kérdezgetem az embereket: "Nem látták a kalauzt? Járt itt a kalauz?" De a kalauz sehol. Átjárom mind a három vagont, de sehol senki nem látta, még csak nem is hallottak ilyenről, hogy kalauz. Jól van - mondom - nekem most le kell szállnom, nem tudok többet megtenni. Minden tőlem telhetőt megtettem. Valóban? Tényleg így gondolod? Gyáva lelkiismeret! 

"Különben is miért nem figyel magára? Most miért én tartozom felelősséggel? Minek kell otthagyni a néhány percig álló vonatot?" - dörgölöm képzeletben a lány orra alá, magamat mentegetve. És még mindig nagyon rosszul érzem magam. Micsoda teher, nem is sejtitek ti köröttem álló emberek, akik nyugodtan várjátok a kinyíló ajtót. Még egy dolgot megtehetek. Imádkozom... 

Talán nevetségesen hangzik, talán hiteltelenül, talán kényelmességnek tűnik. Nem tudom. De mást nem tehetek. Összedőltem. Milyen kevés elég hozzá! Kész, vége!

De meg nem nyugszom. Egyáltalán nem. Csak őröl belül a tudat. Most úgy kell leélnem az egész életem, hogy soha nem tudom meg, mi lett vele. Vajon megmenekült, vajon megérttette magát? Magához veszi valaki? Vagy a kutáyval együtt ott marad ahogy az elején elképzeltem? És akkor az én lelkemen fog száradni az egész!

Csak az utolsó ítéletnél fogom megtudni! Ott fog beolvasni nekem! Micsoda szörnyű szélsőségek.

Közben leszállok a vonatról. Az arctalan tömegben  kábultan evickélek át a sínek között. Párszor még körülnézek a peronon. Nézem a vonatot, ahogy ott áll mozdulatlanul. Bezzeg, most tud várni. Fejek sorakoznak a vasúti kocsi ablakai mögött a lámpafényben. Sötét van.

"Békéscsaba, Békéscsaba állomás! Zarand Intercity vonat érkezett..." blablabla...

Aztán cipelem a csomagomat, kicsoszogok az utcára. Mi lett vajon vele?

Hogy fölocsúdtam azt túlzás lenne mondani, de kezdett felszállni a köd agytekervényeimből.

Aztán egy személygépkocsi hajt nagy iramban az állomás előtti parkolóba, éppen előttem, tőlem úgy 4-5 méterre befékez, le sem állítja a motort. Már nyílik az első két ajtaja és a sofőr illetve a másik oldalon egy alacsony lány és piciny kutyája ugranak ki. Rohannak befele, már el is tűntek az állomás főbejárata mögött... 

Aztán csak ennyit bírok kinyögni, de nem is kell több:

Köszönöm...

Utórezgések

Mindaz amit itt leírtam, lehetetlen. Ennek ellenére valahogy mégis megtörtént. Békéscsaba és Mezőberény között 25 km van. Ez autóval legalább 20 percet jelent. Azt hiszem ha a számokat nézzük szinte lehetetlen beelőzni a vonatot, még akkor is, ha rögtön akkor indulunk, amikor a vonat. De nem így volt. Ennek a külhoni leányzónak keresnie kellett valakit, aki 1. megérti, 2. van autója, 3.ráér, hogy átruccanjon 25 kmt (és vissza) 4. van olyan kedves, hogy ezt meg is tegye. Nem ismerek pontos részleteket, de hogy végül én mindezt nagy-totálban láthattam nagyon sok dolgot elárul. Ezt mondhatjuk úgy is:

 kegyelem, feloldozás.

Erőm és pajzsom - egzisztenciális és egyéb kérdések

"Erőm és pajzsom az Úr, 

benne bízik szívem.

Ő megsegített ezért vidám a szívem,

és énekelve adok neki hálát."

/Zsoltár 28,7/

Olvasom ma reggel Bibliámban, de valóban örömre hangolni szívemet már nehézkesebb. Pedig tudom, hogy ez valóban így van, és Ő tényleg megsegít, "csak hát tudod..."

A kétely és a kétség sajnos nagy úr. Ugyanúgy mint a pénz, az a "disznófejű"...

Így az ifjú- és a felnőttkor határán tele vagyok egzisztenciális kérdésekkel, kételyekkel, aggódással.

Döntéseket kell hoznom tanulmányaimmal kapcsolatban is. Továbbtanulás most vagy esetleg később. Mi legyen a célom? Életem célja? Értelme? Egyáltalán, az én feladatom-e valóban életemnek célt teremteni? Vagy ez valami jó duma? Mit tud Isten kezdeni egy valóban tanácstalan emberrel? Ide kapok, oda kapok, sok dolog érdekel, de közben felvetődik az a kérdés is, hogy "miből?", "hol?", és "hogyan?"

Félek, ha most nem nézek utána a továbbtanulási lehetőségeknek később már erre nem lesz úgymond mód, és aztán majd akkor fogok bánkódni. 

Ahogy közeledem egy döntés meghozásának határideje felé, mintha maga a döntés tárgya legalább háromszoros súllyal nyomna. Ami egy évvel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt, az közelebb érve mindig árnyaltabbá és bonyolultabbá válik. Mintha nem is két oldala lenne az éremnek, hanem legalább száz.

Azt érzem, mintha minden felvetésre és érvre lenne egy másik azzal ellentétes válasz. Persze a sok-sok feltevés mintha valamilyen érzelmi kiindulási pontból születne, mint például vágyak, álmok, félelem. Ebből aztán következik a tanácstalanság és a józan ítélőképesség teljes összeomlása. Ebben az esetben már nem beszélhetünk "tiszta észről", mert a sok-sok értelmesnek tűnő "látszat-érv" összemossa a valóság körvonalait.  

"Vajon, ha így teszem az miért ne lenne jó, de mi lesz ha..." - és hasonlók.

Sok-sok terv, ötlet, vágy és elgondolás, még esetleg halovány célkitűzés, talán nagyravágyás is szerepel ilyenkor a palettán de végül mind ugyanabba a koszos, "seszínű" szürke árnyalatba ömlik. Minden parttalanságba csap át.

Mit tudsz kezdeni az ilyennel Istenem? Ilyenkor elkezdek példákon gondolkodni. Hátha volt már hasonló eset a Bibliában? Találok-e valamilyen "előképet". Az okkal vagy ok nélkül nélkül gyötrődő, "örök" kétségek közt merengő ember archetípusa - ha szépen akarunk fogalmazni.

Tovább olvasva az Írást találok néhány "vigasztaló szót", mely arra mutat, hogy talán nem vagyok egyedül, és "nincs új a nap alatt."

Így énekel Dávid király (csak néhány mozzanatot kiemelve):

"Ujjongva örülök hűségednek, 

mert látod nyomorúságomat,

ismered lelkem szorongásait."

A következő a legjobb, nagyon szemléletes, kifejező:

"Elfelejtettek, mintha meghaltam volna,

olyan lettem, mint egy kallódó tárgy." 
Kallódó tárgy, szerintem ez óriási, szívbemarkoló.

Aztán:

"Uram, ne szégyenüljek meg ha hívlak téged!"

Egyébként, hogy mennyire hullámzó a zsoltáríró érzelmi hangoltsága, arról annyi, hogy a legfölül idézett ének, még így kezdődik:

"Téged hívlak, Uram kősziklám, 

ne fordulj el tőlem némán!

Mert ha némán elfordulsz,

hasonló leszek a sírba roskadóhoz."

Végül néhány zsoltárt átolvasva, pár lapozás után a következőt találom; ez már az Úr válasza:

"Bölccsé teszlek, és megtanítlak, 

melyik úton kell járnod.

Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Vagy gondoljunk csak az ifjú Jákobra, miután csalással elorozta bátyja elől az elsőszülöttségi jogot és az atyai áldást, átverve szeretett édesapját is. Ézsau "a mezőember" ("a man of the field"; King James ford.) bosszúja elől aztán menekülnie kellett.

Jákob, az édesanya kedvence, aki legszívesebben a sátorban töltötte idejét és "tanult". Most pedig menekülni kell, el messzire az apai "háztól", egy hideg kövön, a puszta földön feküdni. Vajon valaha láthatja-e még szüleit? Micsoda kilátások! Pontosabban; micsoda kilátástalanság! Mint a horizonton elnyúló végeláthatatlan sivatag... Ráadásul még egy adag lelkifurdalás a csalással elragadott atyai áldás miatt. Talán az is megfordult a fejében; "vajon mit ér így az egész?" "Vajon így is megáld az Úr?" "Hisz most még menekülnöm is kell!" "Mi végre?" Nem hiszem, hogy a szíve könnyen vidámságtól telt volna el. 

Valami ilyesmi lehet az amit úgy neveznek: hit. Bizalom Istenben, akkor is ha az amit mond "hallatlan képtelenség", vagy ha egyáltalán nem mond semmit. Sőt ha úgy tűnik annyira ismeretlen, kitapogathatatlan és befoghatatlan számomra, hogy már-már az a kérdés is felvetődik: "Létezik-e egyáltalán?"

Ilyenkor válik "legjobb érzéssé" a hit. Mikor minden addigi elképzelésem, amit addig fölépítettem, az összeomlott, mikor amiről addig azt gondoltam tudom és birtoklom, szinte teljességgel kicsúszik kezeim közül és felszívódik valahol az éterben. 

"Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy."

Az élet értelme

Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kérdésnek? Vagy hagyjuk az egészet, ne "spekuláljunk" és hagyjuk hadd menjen minden a maga útján?! Az élet megy tovább - mondjuk. Hiába. Dehát valamiért mégis szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel. Akkor is ha azelőtt már elhessegettük. Szerintem ez helytől, kortól, nemtől, vallási, politikai nézetektől és foglalkozástól függetlenül a társadalom kusza szövevényének minden rétegében újra és újra felvetődő kérdés. S bár több ezer éves történelmünk során szellemi "nagyságok", gondolkodók és bölcsek ezrei, alkotó emberek, iskolába járó diákok, költők, filozófusok, esztéták, teológusok, kutatók, keresők, kincsvadászok, tanárok, két kezüket használó munkások, szülők és gyerekek, ifjak és idősek, egy város forgatagában keringők és a mező csendjében hallgatók - s még sorolhatnánk a kategóriákat - csoportjai közül valószínűleg milliók feltették már magukban e kérdést valamilyen formában, legalább egyszer, mégsem kaptunk kielégítő választ. De javíts ki ha tévedek! Egyáltalán létezik-e erre egy mindenki számára elfogadható "kielégítő válasz"? Feladatunk-e ezt megtalálni?

Talán éppen azért, mert az élet úgymond "megy tovább" szükséges, hogy újra és újra e könyörtelenül elénk ütköző kérdésbe botoljunk.

Vajon van-e olyan, hogy igazság? Nagyon szép szó, de annyira magasztosnak tűnik, hogy ettől annyira "megfoghatatlan" már-már meg nem értett szó lett belőle. Talán nem is tudom, mit jelent? Talán már teljesen elmosódott és ha kimondom arra gondolok, vajon hányan fognak kinevetni miatta. Már magáért a szóért is? "Igazság!" Netán ha valamiben pedig az "igazságot" szeretném képviselni, az meg már tényleg félelemmel és rettegéssel tölt el. Ki vagyok én? - hogy az "igazság" dolgában döntsek? De ha megismered...? "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."

Van-e "abszolút"igazság? Esetleg vannak részigazságok? Mindenkinek a maga szájíze szerint? Minden viszonylagos? "Neked is igazad van, nekem is igazam van?" Végül egyikünknek sincs igaza? Ez következik ebből?

Közben arra gondolok, miért nincs jobb dolgom, ahelyett, hogy itt ülök és spekulálok!

Ha a feljebb idézett mondat igaz, akkor ez azt kell jelentse, hogy többé nem félek az igazság mellett állni, mert szabad vagyok! Szabadon döntöttem mellette, tehát nem kötnek béklyók (mint pl, félelem, gyávaság, rettegés).

De miért is kerültem az élet értelmére vonatkozó kérdés után, az igazság értelmét kereső fejtegetésbe? Ezt most magam sem tudnám megmondani. Vajon tényleg van összefüggés a kettő között? Vajon helyettesíthetőek  egymással valamilyen szinten? 

Azt gondolom, ha valaminek az értelmére vagyunk kíváncsiak, meg kell találjuk az eredetét. Létrejöttének vagy létrehozásának okát, célját esetleg körülményeit.

Az hogy valaminek értelme van, egyenlő-e azzal, hogy célja van? Esetleg oka van? Egy dolog ami a céljában vagy okában nyer értelmet vajon még mindig önmagában létező? Hiszen csak a magvalósulás ad neki létjogosultságot, értelmet. Persze ez is csak kérdés, de már unom a kérdőjeleket kitenni.

Vajon létező kérdések ezek, vagy csak nem tudom mivel töltsem az időmet?

Az igazságnak is több szintje lehet. Sőt vannak szinonimái. Mondhatom azt is, hogy valóság. Ha valóban fedi egymást a kettő. Például, ha azt mondom egy gőzölgő levesre, hogy hideg, ezzel nem a valóságot mondom el róla, hanem hazudok. Tehát ami nem az igazság az hazugság. Persze kérdés, hogy mi sarkall engem arra, hogy egy nyilvánvaló "tény" láttán másként vélekedjem. De az, hogy én másként vélekedek, a levesre semmilyen hatással nincsen. Nem lesz valóban hideg. Azért még az a kérdés is itt motoszkál, hogy tényleg ennyire nyilvánvaló-e az igazság? Sőt  lehet-e szinonimája a "nyilvánvaló" az igazságnak? Ami az érzékeimmel megismerhető vajon tényleg kizárólag igazság? Érzékeink is becsaphatnak? Ha pedig nem a leves hőfokáról beszélünk, hanem olyan dolgokról, amik a lelkiismeret tárgyához tartoznak, akkor már a lelkiismeret lesz az ami által megítélünk dolgokat. Mondhatjuk: ez igazságos (értelmes) cselekedet, amaz pedig nem igazságos cselekedet. Igazságosság, ez megint újabb fogalom, vagy egyazon pont körül forgolódunk?

Ha pedig fizikai érzékeink - amik jeleket fognak fel, hogy azok agyunkhoz jutva, bizonyos reakciót váltsanak ki - átverhetőek, vajon mi a helyzet lelki ítélőerőnkkel? Ki mondja meg, hogy "erkölcs" dolgában mi a "helyénvaló"? 

Vajon még mindig az élet értelmének kutatásához szükséges kérdések körén belül mozgok, vagy már teljesen elveszítettem a talajt? Még ezt is képtelen vagyok "megítélni".

A fentebb idézet mondat: "megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." Eredetileg görög nyelven volt leírva. Az itt szereplő "igazság" szó: ἀλήθεια {al-ay'-thi-a} Ma délelőtt volt szerencsém egy érdekes mondatot olvasni. Martin Heidegger a görög igazság szót "el-nem-rejtettségként" fordítja. A műalkotás eredete című művének, Hans-Georg Gadamer által írt bevezetésében  ezt olvasom:

"Nemcsak arról van szó, hogy az igazság nem az utcán hever és nem eleve működő és hozzáférhető. Ez biztosan igaz, és a görögök nyilvánvalóan ezt kívánták hangsúlyozni, amikor a létezőt, ahogy van, el-nem-rejtettnek nevezték. Tudták, hogy minden megismerést a tévedés és a hazugság fenyegeti, és hogy minden attól függ, hogy ne tévedjünk és helyes képzetet alakítsunk ki a létezőről, úgy, ahogy az van. Amennyiben a megismerésben az a lényeges, hogy kiküszöböljük a tévedést, akkor az igazság a létező tiszta el-nem-rejtettsége."

Lehetséges, hogy nem a tárgyhoz tartozó értelemben olvashatunk itt a "létezőről", de ami ebből a szakaszból fontos az az igazság  szó jelentése, és az ebből felismerhető következmények. A létező valamint az élet és annak értelme illetve a valóság/igazság pedig azt hiszem szorosan összefüggnek. De ez csak sejtés. Viszont ide tartozhatnak még az élet és a halál, az igazság és a hazugság furcsa "párosai" is. Amiket még továbbgondolásra ajánlok a magam és mások figyelmébe.

Helyettesítsük be:

"Megismeritek az el-nem-rejtettet, és az el-nem-rejtett szabadokká tesz titeket."

Vagyis az igazság nyilvánvaló? Nyilvánvaló és megismerhető? Miért van akkor mégis annyi "tévedés" és hazugság? Tényleg vajon a hazugság a tévedésből ered? Vagy egész máshonnan? 
De talán a legcélravezetőbb most, ha kérdéseinkkel "felvértezve" nyitjuk ki János evangéliumát a 8. fejezetnél, és annak hátterén amit eddig elgondoltunk (vagy elfelejtve mindent?) elkezdjük koncentrálva olvasni, amit ott találunk. Még akkor is ha eddig nem bíztunk ebben a könyvben úgy, mint Isten, a legfőbb Létező által hozzánk intézett Élő Szóban. De vigyázzunk,  mert szerintem nagyon "érthetetlen", és mégis azt mondjuk, hogy nyilvánvaló! Hát ez óriási!

Mivel én magam sem tudom, hogy mennyi a létjogosultsága a feltett kérdéseknek, és válaszolni sem biztos, hogy tudnék rájuk, ezért ha őszinte vagyok valóban "csak ennyit" tudok most tanácsolni.