Genesis - "Alkotásaiból megértetvén"

Egy újabb bejegyzés-ciklusba kezdek most, a meglévők mellett, amelyben a a teremtéssel szeretnék foglalkozni, és leírni mindazt, amire jutottam egy barátom és természetesen Isten ihletése után.

Azért tartom fontosnak ezzel foglalkozni, mindamellett, hogy egyesek lerágott csontnak tarthatják ezt a témát, mert nagyon mély és fontos dolgokat vélek felfedezni a felszín felkapargatásával. Olyan ez mint, mikor a szántóföldön a talajt forgatjuk, és egyre többször megyünk át rajta az ekével, mélyítve a barázdákat.

Pál apostol a következőket írja a rómaiaknak írt levelében:

"...nem szégyenlem a Krisztus EVANGYÉLIOMÁT; mert Istennek HATALMA az minden hívőnek idvességére..."

Majd később így folytatja:

"Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való HATALMA és istensége, a világ TEREMTÉSÉTŐL fogva az ő ALKOTÁSAIBÓL megértetvén megláttatik;..."

Péter így ír: "...Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely készen van..."

Vagyis mi az evangélium?

Isten hatalma az, mely által minden embert üdvözíthet. Ez az mely "őriz az idvességre", hit által - ez nagyon fontos. Eme hatalom, vagyis az evangélium, mely egyébként láthatatlan, miből látható meg? Alkotásainak vizsgálatából, melyeket a teremtéstől kezdődően szemlélhetünk. Ha tehát alkotásaiból megláttatik az evangélium, vagyis a győzelmi hír, akkor miért ne keresnénk azt már rögtön a Biblia legelső lapján, mely magát a TEREMTÉST írja le? Ha valóban hitelesnek és Istentől ihletettnek tartjuk mind az Ó- mind az Újszövetség írásait, akkor el kell fogadjuk azt is amikor önmagára hivatkozik. "A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra,... ...az igazságban való nevelésre" - írja Pál. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor kár is tovább olvasni, ez esetben az Írások című sorozatomat ajánlom a kedves Olvasó figyelmébe. Jézus azt mondja, hogy az ember MINDEN igével ÉL, mely Isten szájából származik. Vagyis minden szó arra való, hogy abban életet találjunk, mely által minden nap élünk, mint "a mi mindennapi kenyerünk"-kel.

Ha pedig a "teljes írás" hasznos erre, akkor miért ne lenne éppen ilyen, a teremtés leírása? Mely ráadásul az evangélium működésének egy gyönyörűen képsorokba szedett változata. Mert mi hasznunk lehet abból, ha ez az egész teremtés, "csupán" egy a régmúltban lezajlott elfeledett esemény, amiből megtudhatjuk, hogy "Akkor hogyan is volt ez?", ezzel tovább terhelve már amúgy is rengeteg halott információval rakott elménk tárhelyeit. A Biblia pedig nem egy természettudományos értekezés, ezért nem is ennek igényei szerint íratott meg, mivel nem ez a legfontosabb célja, mindamellett, hogy akár az ez irányú érdeklődés során is hasznos és lebilincselő felfedezéseket, összefüggéseket találhatunk benne.

De ha úgy vesszük számba a teremtés napjait, mint egy leírást, amely a Bibliában található szimbólumok segítségével önmagát nyilatkoztatja ki számunkra, akkor felfigyelhetünk arra, hogyan teremt (újjá) Isten a semmiből vagy talán senkiből, a porból egy Krisztus képére és hasonlatosságára alkotott embert, "...hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez." Mondhatnánk ezt úgy is; hogyan vezet győzelemre, hogyan üdvözít, vagy hogyan igazít meg, hogyan születsz újjá benne stb, stb. Sokféle szóval kifejezhetnénk még, de a képsor, melyen ha valóban szemlélődni tudunk - semmi több, csak egy kis szemlélődés, persze nehéz ez egy instant világban - sokkal kifejezőbb lesz, amikor összeállnak alkatrészei, egyik nap a másik után. Most még lehet, hogy egy kissé homályosnak tűnik amiről beszélek, de meg fogjuk látni, hogy az Ige, hogyan tárja fel önmagát a képek behelyettesítésével.

Addig felütésnek itt van a kezdet, amelyben már alapból több van talán, mint amit egy élethossz alatt ki lehetne meríteni. Képzeljünk hozzá egy halk, mélyről jövő morajlást és valami éteri csillogást. Vagy amit akarunk, vagy semmit. Az a legtisztább...

"Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

A föld még kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett."

Van-e megváltás? III.

Elmúlt a húsvét. Nagyon régen írtam ide! Valahol megakadt a folyamat. Az utóbbi időben akadozva érkeznek erre a felületre a mondatok. Pedig van mit írni, s most végre itt vagyok.

Sajnos sokszor "elsatnyulnak" a gondolatok még mielőtt odáig eljutnék, hogy strukturált formába rendezzem őket. De azért mégis ott vannak, és fönnakadnak a rostán vagy elvesznek.

Van azonban egy súlyos dolog, amiről már majdnem egy éve kezdtem el beszélni. Van-e megváltás? Mi az? Mit jelent ez a mi számunkra ma, ezen a Föld nevű bolygón? Életünk mely szintjeire terjed ez ki? Mire van befolyással? Van-e egyáltalán valamilyen következménye életünkben annak, hogy kb. 2000 évvel ezelőtt egy embert keresztre feszítettek az akkor éppen római fennhatóság alatt levő Palesztina területén, Jeruzsálem falain kívül az ún. Koponya helyén, "amelyet héberül Golgothának hívnak."

Annak idején egy viszonylag dörgedelmes és elkeseredett hangú cikket írtam ugyanezzel a címmel. Pedig csak egy apróság történt, és én csalódtam. Csalódtam magamban. Magamban. Ez azt hiszem, hogy kulcsfontosságú kérdés. Talán nem is tudjuk, hogy mennyire.

Nem tudom, kedves Olvasó vajon ismered-e azt az érzést amikor szeretnél valamit, valahogyan csinálni, de mégsem úgy jön össze, vagy éppen az ellenkezőjét teszed. Amikor hatalmas feszültség húzódik a szellem és a test között. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a "külső-" és a "belső ember" között, amelyek persze műszavak. 

A lényeg, hogy mindannyian vágyódunk szellemi, lelki és testi harmóniára. Arra, hogy ezek egymással ne "versengjenek" és úgymond teljes emberként "beteljesedhessünk". Ne kelljen például - hogy egy banális dolgot mondjak - "szellemi öngyarmatosítást" végezni azért, hogy egy stresszes és munkás nap után nehogy bezabáljunk késő este, mert ebben a formában tudjuk levezetni a bent lappangó feszültséget. Utána pedig egy álmatlan éjszaka után, félig-fejfájással indítva újból nekiszaladni az újabb melós napnak, mely szinte már predesztinálja, hogy aznap este hasonlóan cselekedjünk, mint azelőtt. A lánc pedig forog tovább, a napok így peregnek egy ilyen önmagát gerjesztő folyamatban és nem történik semmi. A rendszer fönntartja önmagát. Persze nem a "zabálással" van itt a baj, hanem magával a rendszerrel. Meg azzal, hogy a feszültség bizony indukálódik, és azzal nem tudunk mit kezdeni.
Vagy nyilván mindenki érzi önmagában azt a kikerülhetetlen törvényt, amely arra sarkallja az egyént, hogy önnön akaratának mindenképp érvényt szerezzen, akár mások rovására, ha pedig valamilyen vélt vagy valós sérelem éri ezt az önérzetet egy másik egyén részéről, - legyen az akár a legközelebbi hozzátartozó, feleség, testvér, anya stb. - akkor rögtön "felágaskodik" és jajveszékelni kezd. Nevezzük ezt akár önzésnek.
De mivel ez egy törvényszerűség, (legalábbis, ha őszinte vagyok magamban ezt figyeltem meg) nevezhetnénk úgy is: "a bűn és halál törvénye" Miért mondom ezt? Jakab apostol így ír: "...mindenki kísértetik mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván halált nemz."
Érdekes módon úgy írja le, mint egy élő organizmust, amely megfogan, szül és nemz. Mindenkiben egyénenként ott van. S még ha "gyönyörködöm is az Isten törvényében a belső ember szerint;
látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban."
Ezek szerint még az is kevés, hogy elviekben nem szeretnénk önzőek lenni, de az önzés magja, mindig ott van "tagjaimban", és itt nem arról van szó, hogy az elme szent, a test pedig elvetni való, ezért azt sanyargassuk, pusztán annyi, hogy Pál ezzel a szóval él annak érdekében, hogy ezt az elméből kiinduló és az egész emberi lényt uraló ellentmondásos és mégis törvényszerű folyamatot leírja, "...hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok."
Ez persze csak illusztráció, és az is lehet, hogy nem létező problémáról beszélek. Viszont mostanában egyre szaporodnak az oly divatos, különféle "gyorstalpaló-guru-képző-tanfolyamok", melyek azt kínálják - a pénzedért természetesen - hogy 3 hét alatt magad lehetsz a megtestesült béke és nemsokára a Dalai Lámához leszel hasonló. Ez arra enged enged következtetni, hogy bizony sok a feszkó, és valamit keresünk, ahol mindezt levezethetjük, vagy ahol kiteljesedhetünk, netán még be is.

Ez szinte szükségszerű következménye hajszolt, teljesítményorientált és pénzközpontú életre való berendezkedésünknek, mely jelenséget szintén pénzközpontú és instant módon igyekeznek is meglovagolni, egy kis import keleti miszticizmussal, eklektikus módon összehalászott tanításokkal és némely nyugati kereszténységből hozott krisztus-misztériummal, mely így nagyon izgalmas egyveleg, igazi "bábeli nyelvzavar" Bárki találhat magának ideális tanítást, a maga ízlése szerint válogatva. Ez is pusztán "posztmodern" jelenség.

Talán kicsit sarkítva és túlozva írom le mindezt,

A kérdés tehát: miért is ünnepeljük még mindig ezt a húsvétot?

Mi az, hogy evangélium? Nehéz fába vágom a fejszémet, most látom. 

Evangélium azt jelenti örömhír, győzelmi hír. Ezt mindenki tudja. De mi ez a győzelem és kié ez a győzelem, mi vagy ki felett való győzelem és hogyan történik mindez? Ad ez nekünk valami újat? Hiszen mindenki új életet akar. Vajon az csoda volt, hogy Krisztus bűn nélkül élt? Vagy mivel Ő Isten, ezért neki úgymond "könnyű volt"?

Van-e valójában valami köze ennek az ünnepnek a Mózes könyvében található rendelkezéshez, mely a Péssach nevet viseli. A páskabárány és a kovásztalan kenyerek ünnepe.
Így írja: "Megemlékezzél erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. Ezért nem szabad kovászosat enni." (2 Móz 13,3)


Nézzük csak meg ezt az összefüggést!
A zsidók Egyiptomban rabszolgaságban éltek. Minden nappal csak nőttön nőtt a szenvedés. Munkájuk olyannyira lekötötte őket, hogy semmi egyébre nem volt szellemi és testi erejük. Mondhatnánk úgy is, hogy szellemük mély álmot aludt, elég volt, hogy van mit enni. Ezt úgy hívják vegetáció. Olyan állapotban voltak, melyben képtelenek voltak ráébredni létük céljára. Egy mocsár, egy fárasztó körforgás, egy hajsza, egy "hétköznapi szörnyű szürkeség". Ennyi volt a lét. Minden nap csak azért virrad, hogy aztán beesteledjen. Senki nincs aki ezért bármit is tenne, és minden marad ugyanúgy ahogy eddig. Nem ismerős ez?

De aztán...
Jött egy ember, aki azt mondja, hogy most csináljunk egész máshogy, mint az eddig megszokott. Hagyjátok itt a munkát, menjünk ki a pusztába három napra. Így szól fáraónak: "Találkoztunk a héberek Istenével. Hadd menjünk azért háromnapi útra a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek az Úrnak..." Ma ez úgy is hangozhatna: "Szeretnénk egy kis időt, együtt tölteni egymással, és Istennel, hogy közösen pihenjünk meg a fárasztó munkából, és szemlélődjünk. Adnál erre három szabadnapot?"

Fáraó részéről a természetes reakció, az, hogy megnehezíti a munkát, és annyi téglát kell vetni, hiábavaló, nagyra törő és öncélú építkezéseihez, mint eddig, csak most nem kapnak hozzá szalmát. (Egyébként nem hasonlít kísértetiesen ez az elmúlt években felhalmozódott deviza-adósságokhoz? Egyre többet kell dolgozz, hogy ugyanazt az összeget vissza tudd fizetni hónapról hónapra.) Tehát a Fáraó az parancsolta a felügyelőknek: "ne adjanak többé szalmát a vályogvetéshez, mint eddig. Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát. De vessetek ki rájuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellet készíteniük! Ha majd nehezebb lesz ezeknek az embereknek a munkája, és el lesznek foglalva, akkor nem törődnek hazug beszédekkel."A rendszer fenyegetve érzi önnön létezését, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy annak fenntartói (a rabszolgák) még csak gondolatban se jussanak el oda, hogy lehetne ez másképpen is.

A történet végét tudjuk, mielőtt Isten Mózessel kivezeti a népet ebből a helyzetből megülik az "első vacsorát". "Így egyétek meg: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben és sietve egyétek: az Úr páskája ez." 

Azt kéri legyenek útra készen, Isten ugyanis oda akarja vezetni őket, ahol 100%-ban imádhatják Őt. Olyan állapotba akar hozni, ahol teljesen szabad vagy, és Őt sem mint szolga imádod, hanem szabad meggyőződésből, mint aki megismerted Őt, mert tudatod végre ki tudott nyílni arra, hogy Őt érzékel. Jézus mondja:" nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura, titeket pedig barátaimnak mondottalak"

E nagy kanyar után, most térjünk vissza a húsvét ünnepére. Takarítsuk le róla a húsvéti tojást, meg a nyuszit, és az egyéb kulturális szennyeződéseket, amelyek egyébiránt nagyon "aranyosak"

Mit is mond az angyal Józsefnek Máriáról? "Fiút fog szülni, aki nevezz Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből... akit Immanuelnek neveznek, - ami azt jelenti: Velünk az Isten."

Ez az egyik leggyönyörűbb jövendölés Krisztusról.

Ebben a két mondatban nagyon sok lényeges benne foglaltatik, amelyek egymással nagyon szoros kapcsolatban vannak.

1 - Megszabadítja népét - de miből is? Abból a képtelen állapotból, amit fenntebb Pál szavaival írtunk le, hogy bár gyönyörködne az Isten törvényében, de lát magában egy másik törvényt, amely ennek ellenkezik, így felborítva a lelki, szellemi egyensúlyt. Tehát olyan állapotba vezet, ahol szabad vagy ezektől.

2 - Velünk van! Isten mivelünk, testben. "Testté lett és közöttünk lakozott." Vagyis azért képes megszabadítani, mert Ő maga is ismeri ennek a kettős természetű állapotnak a szörnyű voltát. Mondják, hogy messziről jött ember bármit mondhat. Isten azonban nem messziről jött. Pál azt írja: "Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve." Mégpedig ugyanannak a bűn és halál törvényének, amelyet korábban leírtunk és mely bennünk is alapvetően uralkodik.

De "a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye, megszabadított engem a bűn és halál törvényétől." és megváltott "minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk..."

És ez még nem minden. Elég hosszas vagyok ismét, kezdem úgy érezni magam mint egy TopShop ajánlatban, ahol folyton ezzel jönnek, ez még nem minden, mert ha most megrendeli ajándékba küldünk még egy...

De a többit már nem zömítem, ide mert ez már így is sok egy olyan dologról, amelyben olyan mély összefüggések vannak, amiről végtelen időkön át lenne érdemes elmélkedni. A többiről egy következő bejegyzésben.

Miczrajim...

Február 3. Elkezdett sűrűn esni a hó, apró, fagyos szemekben. Szándékosan nem azt mondtam; hullani, mert az valami lágy éterbeli lebegést jelentene. Ez esik, hidegen és gyorsan. Sőt, zuhog. Végtére is tél van. Most megtudjuk vajon csak pánikkeltés volt az elmúlt héten hallható híradás, vagy valóban méteres havat várhatunk.

Az autók elakadnak, a hó eltorlaszol, az élet lelassul. Azaz, lassulna, ha hagynánk!

Folyton csak pörgünk, csak pörgünk... és pörgünk. Mint azok a pici hószemek, amiket az ablakon kinézve látok. Csak a szél játszik velük, míg végül egy autó tetején, vagy a hideg térkövön landolnak. Aztán újból felkap egy csomót a szél, és csak viszi őket. Ők pedig csak pörögnek, és azt sem veszik észre, hogy csak sodródnak. Nem állnak meg! Nem állnak meg élni. Csak futnak és pörögnek. Gyorsan! De nem akarnak létezni! Arra nincs idő! Csak gyorsan futni, bevásárolni, dolgozni, mert nem leszek kész. Nincs megállás!

Nincs alázat! Ha a természet mondja is, hogy állj, én akkor is csak megyek. Megyek, és ülök a volán mögé. Vagy a vonatra. Majd háborogva döbbenek rá, hogy a vonat sem indul. Hogy lehet ez? A víz sem folyik a csapból... megfagyott! Hogy lehet ez - háborgok magamban. Holott ez egyáltalán nem természetes, csak ezt szoktad meg, mert ebben nőttél fel. Ezért eszedbe sem jut - "te hiábavaló ember" - hogy mi lesz akkor, ha nem fog folyni a csapból a víz egy kézmozdulatra.

Leállt a légitársaság is! Persze más okból kifolyólag, de a lényegen ez sem változtat. Torlódás! Zsúfoltság az üzletekben! Beszűkülés! Miczrajim...

Vajon meddig még? Túlpörgettünk mindent! Miért? Hogy még több legyen. De miből?Most pedig miért legyünk felháborodva, azon ha a természet erre, egy kis akadályoztatással válaszol. Hiszen minden csoda három napig tart. Ezután majd minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig, "...és nem vesznek észre semmit..." Csak ezután majd még gyorsabban, mert a lemaradást be kell hozzuk. "CSAKAZÉRTIS!"

Megtörténhetne valaha, hogy azt mondjam: Neked van igazad, és én kell megálljak, hogy leüljek a porba egy kicsit lélegezni, és így szóljak: "Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása" ?

A szeretet ünnepén

Van-e megváltás? II.

Péntek hajnal van. Körülbelül öt és negyed hat között jár az óra. A keleti ég alján szépen sárgállik az öregedő holdsarló, a Jupiter pedig vidáman ragyog az mennyboltozat tetején. Én magam pedig a következőket olvasom a Bibliámban: 

Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"

Jaj de szép - mondom magamban - aztán már rohanok is hiszen előző este megígértem az Édes Feleségemnek, hogy ma reggel nyolc és fél-kilenc körül már ölelgetni fogom Őt az otthonunkban. Ehhez azonban még egy három órás utat kell megtennem. Még néhány holmit összepakolok bevágom az autóba és aztán magam is beugrok a volán mögé, miközben Édesanyám nyitja a kaput. 

Teszem is be a kulcsot, már fordítom is, hogy adjam rá a gyújtást és.... ekkor... KATT...! A motor egy kissé fölszusszant, aztán semmi. Újból! De megint csak... KATT!, KATT, KATT és... ismét csak KATT! Ez a kérlelhetetlen és kegyetlen hang, amikor a kocsi nem indul. Biztos ismerős azoknak akik vezetnek autót.   Helyet cserélünk Édesanyámmal, hogy adja rá a gyújtást, miközben én megtolom a járművet. Néhány perces tusakodás, autólökdösés után végül nem sikerül elérni semmit, csak annyit, hogy a kocsi tehetetlenül álljon az út szélén. De ezen kívül semmi. 

Nem tudom mit várok ettől, hogy most ezt ide leírom, olyan mintha gyónni szeretnék a nagy digitális éternek, vagy mintha lejárató kampányt indítanék önmagam ellen. Talán pszichésen segít feldolgozni az eseményeket,  esetleg némelyek magukra ismernek, ha már voltak hasonló helyzetben, és kíváncsian várják, én hogy kezelem a feszültséget, de a lényegen ez sem változtat. Az agyam teljesen elborult! Egy pillanat alatt! Kikeltem önmagamból, (vagy csak ekkor voltam igazán önmagam? te jó ég!...ez nem túl reménykeltő). Annyira ideges lettem, hogy egy kis kattogás után végül fogtam a slusszkulcsot és elhajítottam a "fenébe", be a bokrok közé, de úgy, hogy negyed órába telt mire megtaláltam.  

Az indulataim elszabadultak, mérges voltam. Tudtam, hogy nem kéne, de rögtön ilyen gondolataim támadtak, hogy most miért teszed ezt Istenem? Most ezért keltem fel 5 óra előtt? De közben végig ott van az afeletti még mélyebb gyötrelem, hogy képes vagyok egy ilyen apróság miatt kiakadni, és Istent okolni. Nevetséges és szánalmas! Miközben talán semmi köze az egészhez. De mi lenne, ha nem is hinnék felsőbb hatalmak létezésében, ha ateista lennék, ahogy mondani szokták? Vajon akkor is belém nyomulna a hibáztatás lelkülete? A felelősség alól való kibúvás? A mások hibáztatása? Mindegy ki a hibás, a szerelő, a gyártó vagy a szomszéd? Bánom is én, csak én engedhessem ki az indulataimat? Csak ne én legyek a hibás, csak korholhassak másokat!!! Ennyi lenne? Édesanyám viselkedésem láttán a következő fájdalmas és nagyon igaz szavakat mondta (nem szó szerint idézve, de valahogy így): "Fiam nem azért vagy ember, hogy gondolkodj! Hogy megőrizd emberségedet bármilyen helyzetbe is kerülsz? Ennyi erővel akkor gyilkolni is lehetne, mert épp csak indulatos lettél!" A lényeg ez volt. Mennyire igaz és mégis mennyire a szívembe hasító gondolat! Ekkor pedig arra gondolok - és ez még jobban növeli szégyenem, miközben a dúlás vágya még ott lappang a felszínen - amit reggel olvastam. Bárcsak több időt szenteltem volna rá! Bárcsak ne mondtam volna, "jaj de szép", hanem olvastam volna, szemlélődtem volna egy kicsit tovább. Még egy másik könyvből is olvastam, amelyből idéznék itt: 

"Noha Ádám bűne csaknem eltörölte Isten erkölcsi képmását, Jézus érdemei és hatalma által ez visszaállítható bennünk. Jézus ezt lehetővé teszi számára. Csodálatos volt Istentől, hogy embert, értelmet teremtett. Isten dicsőségének kell megnyilatkoznia az emberben az Isten képmására való teremtettsége és megváltása által. Az Úr Jézus Krisztus lényünk és megváltásunk szerzője, és mindenki aki be kíván lépni a Mennybe, Isten jellemének megfelelő jellemet alakít ki (...) Kegyelmének átalakító ereje révén Isten képmása mutatkozik meg a tanítványban aki Krisztusban új teremtés lett."

Ezt még azelőtt olvastam, hogy ezek az események bekövetkeztek volna. Micsoda szégyen és rettenet. Szívfájdalom. Pedig semmi sem történt. Mit tehetett volna József, akit a testvérei adtak el? Mit mondhatna ő? Akit igazságtalanul csukattak börtönbe? Vajon mi volt a szívében? Most pedig itt vagyok én, ma, Budapesten, és egy valóságos nüansz miatt elborít a "sárga epe"

Mennyivel többet ér ha inkább később indulok el otthonról, de több időt töltök a "Mécses" mellett.
Van-e tehát megváltás a számomra, ahogy a címben is felteszem a kérdést? Van-e valamilyen kézzel fogható, valóságos megváltás az ilyen és ehhez hasonló állapotból. Műkődőképes-e ez egyáltalán? Ki az aki komolyan veszi ezt? És most nem a távoli jövőre vagyok kíváncsi, amikor majd mindenki békében él stb... Hanem most! Ma! Bennem! Valamilyen változás lehetősége! Vagy mindig essek vissza, és rettegjek, hogy mi lesz a következő baklövésem, majd pedig kezdjem mindig újra, mint valami ostoba társasjátékban? Mit jelent az, hogy "új teremtés"? "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak." Mi az, hogy régiek? Mit jelent Krisztusban lenni ma? Hogyan ragadható meg ez az általunk olyan idegennek vélt és mégis oly áhított "dolog"? Mi is ez egyáltalán? Vajon valóban tisztában vagyunk ezzel, amikor elmegyünk a templomba vagy a gyülekezetbe? Vagy ez is valami szorongásos pótcselekvéssé satnyult, és már csak a szavakat mormoljuk, de értelem és valódi mögöttes tartalom nélkül?
Mert ha valóban el is hiszem - nem csak mondom - hanem el is hiszem, amit Isten mond, hogy "új teremtés vagyok", de ha én nem azt teszem, ami az Útra vezet, hanem az indulataimnak vetek ágyat, ezzel gyengítve esélyeimet, akkor lehetséges, hogy számomra hiábavalóság a Krisztus? Számomra nem támadt fel, hanem ott fekszik a sírban. Teste teljesen megemésztetett a 2000 év során, és talán szétesett csontjai hevernek valahol a sáros föld gyomrában.

 "Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet."
Most itt volt a lehetőség, a próbára, de nem úgy "sült el..." A következő vajon mi lesz? Talán úgy érezheti a kedves Olvasó, hogy egy kissé túlzok, de talán szándékosan sarkítom ki ezt, hisz ezek a gondolatok már régóta ott motoszkálnak bennem, és újból és újból felszínre jönnek, mint a gyalom a tengeren, ami mindenfélét összeszed.
Hol van tehát esetemben a megváltás? Hol a békesség? Jelent-e számomra valamit a Krisztus Jézus, vagy csak egymás után ismételgetett közhelyek ezen szavak? A Messiás meghalt és ott  fekszik a sírban?!
A válaszokat - ha valóban megtalálom - talán a következendőkben tudom feltárni.
"Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?"