Könyvajánló

Mindig gyanakvásra és elővigyázatosságra (vagy előítéletre?) int, ha olyasmivel találkozom amit óriási csinnadratta és felbolydulás kísér.
"New York Times Bestseller, Több Mint Tízmillió Példány", olvasható a fedélen, az első oldalakon pedig csupa szép vélemény.
Be kell valljam, a könyv borítója az ami megfogott. Egy gyönyörű már-már giccses kép, aminek hangulata elvarázsolt. Egy elhagyatott, düledező viskó havas tájon, egy fenyővel és néhány kopasz fával, közben szélfútta hulló hópelyhek szállingóznak ide-oda.
Magamból kiindulva, nagyon könnyű a szemnek nevezett érzékszerven keresztül lekötni a figyelmet, lévén, hogy sokan "vizuális típusok"vagyunk.

Az egyik legfőbb érzékszervemen át vezetett a könyv útja arra, hogy a kezembe is vegyem ezt a magát már-már erőszakkal kínáló színes tárgyat. Egy érzékem volt amire elsőként és szó szerint egy szempillantás alatt hatással tudott lenni a mű. Felvetődött bennem a kérdés, vajon mivan ha ez pontosan arra játszik, hogy az érzéseket és az érzékeket keltse, ingerelje, táplálja?

A hátoldalon olvasható - "zsebkendőkkel felszerelkezve" - javaslat csak megerősítette fönt leírt kételyemet. "Ez is csak egy újabb erősen az érzelmekre ható história" - gondoltam magamban.
Mitől vagy kitől származik mindez?
Ez az érzelem dolog megint megér egy... misét... vagy inkább mesét, de talán tudjuk miről van szó.

Csupa kétely és kérdés de a kíváncsiság végül győzött és engedtem a "kísértésnek".
"Óvatosan" kezdtem az olvasáshoz.
Magamat ismerve féltem, hogy ez a könyv valóban annyira tetszeni fog, hogy minden szavát "Szentírásnak" veszem. Pedig a hátoldalon ez is ott található! "Vigyázat, regény!... Nem Szentírás!" - ezt elfelejtettem említeni, de ez a figyelmeztetés szimpatikus vonás volt, már kezdetben.
Tehát elővigyázatosan olvasni kezdtem, figyelve, nehogy túlságosan a hatása alá kerüljek, ha ezt el lehet egyáltalán kerülni.
Valóban tele van igazsággal. Sok-sok divatos "téveszmét" torkon ragad és szertefoszlat. Nem mintha ez lenne a célja.
Ekkor a következő gyanús sejtésem támadt: lehet, hogy ez megint a jó öreg "keverek egy kis hazugságot a sok-sok igazság közé, hogy jól elcsúsztassam" - recept.
De tényleg csupa igazságot tartalmaz, mégpedig az "abszolút igazságok tárháza" cím igénylése nélkül.
Nem is erről van szó, ez egy keresés.
Olyan kérdéseket boncolgat, nagyon is gyakorlatias vagy "hétköznapi" módon, amelyek mindannyiunkban megfordulnak. Nem filozófia, sem teológia. (Ez is a hátoldalon olvasható.)
Egyszerű - a szó legjobb értelmében.
Mire végére értem sokszor feltettem magamnak újból;
vajon kitől származik mindez?
Végül meggyőződtem róla, hogy nem távolított el Istentől sőt...
Csak ajánlani tudom ezt az regényt mindenkinek, aki keresi vagy már megtalálta Istent, esetleg teszi nap mint nap mindkettőt.

Nem tudom, mi ihlette az írót, de ha egy földi halandó tollából ilyen írás születhetett Isten jelleméről akkor a valódi Nagy Alkotó ennél "még hetvenhétszer is" csodálatosabb, és ha ez így van akkor én már nagyon vágyom arra, hogy személyesen találkozhassam Vele, és jól megöleljem. Fura - nem vagyok egy ölelkezős típus...
A másik kérdés az érzelmek, érzelgősség, és a szeretet. Tartottam tőle, hogy talán a hírhedt csöpögős, agy nélküli "szeretek mindenkit, világbéke" kategória lesz, amit a karácsony táján vetített amerikai, limonádé filmekből nagyon jól ismerhetünk.
Ez a kételyem hamar megsemmisült. Nagyon is figyelni, sőt koncentrálni kell ahhoz, hogy megértsd miről is van szó. Viszont ne felejtsük el, ha Istenhez közeledünk van az úgy, hogy józan ésszel képtelenség befogadni dolgokat, bármilyen jó-szándék is vezérel.
Megváltó és megbocsátó szeretetről szól, ami mindenen át képes megtalálni, és szeretni akkor is ha én utálom Őt, vagy nem vagyok kíváncsi Rá.
Megbocsátani valakinek még akkor is ha az hatalmas tragédiát okozott az életedben? Aztán még imádkozni is érte, szívből?!
Na erre már képtelen vagyok! Pedig így kéne legyen, persze egyedül ez nem fog menni...

Mikor egy könyvet végigolvasok, mindig katartikus élményen megyek keresztül. Valami felemelő és tragikus érzés. Az ott szereplő világ és a benne lakók, akik addig minden nap körülvettek, most már csak emlék, és én valójában nem vagyok ennek részese, még ha úgy is tűnt addig.
Miután az utolsó sorokra a hátsó fedlapot is rázárom, magukra hagyom barátaimat, hadd szunnyadjanak tovább a lapok között, míg valakit arra nem indít a kalandvágy, hogy belevesse magát ebbe az olvasmányba. De az már nem én leszek, mert mégegyszer végigolvasva, már nem ugyanaz az érzés.
A Viskó végeztével is megvolt a katarzis, de a mélabús űr helyét kitölti afelett való örömem, hogy itt a história nem ér véget.
A könyvet és a szememet becsukom, térdet hajtok, hogy ezt megköszönjem, és imában fordulok ahhoz, akiről mindez szól és a történet folytatódik...
Meg aztán ott van egy másik... "Írás", amit valahányszor kinyitok, mindig szólni fog hozzám, és folyton újabb kincseket találhatok benne, mivel kimeríthetetlen akár a tenger, mert maga a "Végtelen Bölcsesség" ihlette...