Ne ítélj...

Nagyon érdekes, hogy mindig olyan igeszakaszokat kapok, amik teljesen illeszkednek az aktuális helyzetemhez. Az hogy, hogyan és milyen formában jönnek ezek, teljesen változó, ami megér egy tanulmányt is. De talán majd erről is írok.
Az Úr folyton látja, mikkel "küzdök" és mindig válaszol, megfedd vagy bátorít, esetleg valami olyan élethelyzetbe hoz, amiből aztán tanulhatok.
Sokat filóztam, hogy hogyan is írjam le ezt ide, de végül belevágtam. Az előző cikkhez kapcsolódik, ugyanis az ott elmondott munkavégzés kapcsán "jutott eszembe".
Sajnos igencsak ingerlékeny voltam mostanában. Az "én" - ez "a modern istenített bálvány" állandóan felül akar kerekedni. Ez meglátszott a "kollégám"-hoz való viszonyulásomban is olykor, aki valójában a sógorom. Sokszor bírálva, ítélkezve gondoltam arra amit ő csinál. S mert van bennem egy "úgyis én csinálom meg egyedül" érzés, ezért megesik, hogy segítséget sem szeretek kérni. "Majd én megmutatom, úgyis én vagyok a jobb, pajtik!" Ezt nem is mutatom ki tudatosan, talán még magamnak sem vallom be, de az érzés mégis ott van.
Rögtön másnap, mintha forródróton jönnének az eligazítások a következő szöveget kaptam szinte "kézhez" minden céltudatos keresgélés nélkül.
"Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből,
hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál."
Csoda, hogy még rossz érzéseim közepette is megtalál. Mondhatnám azt is, hogy

"mielőtt kiáltanék, Ő felel"

...és ti hogy vagytok ezzel?

In the beginnig...

"Ő terjeszti ki északot az üresség fölé
és függeszti föl a földet a semmiség fölé."
Jób 26,7

Egy nagyon érdekes előadáson voltam a hétvégén. Címe: a Biblia és a csillagászat.
Az egész az Apollo 8 üzenetével kezdődött, mikor a küldetés tagjai Hold körüli pályán, a napkelte előtt álltak.A Genesis könyvének első verseit mondták el az asztronauták.
S ha az űrkutatás élharcosai méltatták az idézett sorokat a Föld minden emberének üzenetként felolvasni, akkor nekünk is érdemes megnézni mit tartogat számunkra ha ezt a két területet együtt kezdjük vizsgálni.

Szerinted melyik égitest tűnik nagyobbnak, a Nap vagy a Hold? Tudjuk, hogy a Nap sokkalta nagyobb a Holdnál de ezt csak onnan tudjuk, mert "megtanultuk". De a kérdés, hogy melyik tűnik nagyobbnak innen nézve? Itt persze megoszlik a vélemény, de azért ne felejtsük el, hogy napfogyatkozáskor a Hold előfordul, hogy teljesen kitakarja a Napot, úgy hogy annak csak a koronája látszik. Akkor joggal gondolhatnánk, mint először az égboltozat csodáit kémlelő "primitív ókori", hogy "bizony ez az éjszakai világító golyó nagyobb kell legyen."
De ha más véleményen vagy, akkor sem dönthető el 100%-osan, hogy a Nap nagyobb vagy a Hold?!

Mózesnek nem volt teleszkópja, nem volt még SOHO, nem volt Hubble űrtávcsöve, sem Apollo űrsiklója de még csak egy kis okulárja sem, és mégis azt írja:

"Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat." /I Mózes 1,16/

Akkor most hogy is van ez? Nekem ez a kis "apróság" soha nem tűnt fel. Honnan tudta mindenféle tudományos kísérlet és számítás hiányában, hogy melyik a nagyobb?

"Mert a kinek van, annak adatik..."

Nem jó úgy játszani, hogy közben azt nézem kinek felelek vagy nem felelek meg. Pedig valami ilyesmi határozza meg egy ideje (amit nem tudom pontosan mikor kezdődött) minden munkámat. Illetve majdnem mindent. A "művészeti tevékenységet" mindenképp. Pedig igy játszani nem lehet.
Szabadon játszani, megkötözve nem lehet. "Ó ez az akadémizmus" - mondhatnám. Dehát ha még csak az lenne...
Nem jó ez így.
A festészet olyan dolog amit TENNI KELL. Ezt ne úgy értsd ahogy olvasod. Ez olyan amit mindenki ismer aki bármit is önszántából csinált már. Mondhatnám hogy "kötelesség", DARMA, vagy KERESZT. Ami egy önkéntes dolog, semmiképp sem külső befolyásra induló törekvés. MEG KELL TENNI. Mert talentom. Mert azt mondja az Írás:

"Mert a kinek van, annak adatik,
és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van."
/Máté 13,12/

Tehát meg kell tanulni először ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az igazi alkotást. Illetve volt egy mondása Joseph Beuysnak, aki valamiért nagyon szimpatikus nekem; ne várj addig amíg majd úgy gondolod, hogy tudni fogsz, hanem kezdd el azt amit csinálni akarsz. A lényeg ennyi.
Na ez nagyon szép, csak az a gubanc ha az nincs meg mit akarok csinálni.
Vagy az "alkotói program" az a tanulás folyamatával együtt fog megérkezni? A "munkavégzés" közben felvetődő, megoldandó és megoldott problémák fogják megadni az utat?Vagy ez is csak egy lehetőség? Hogyan működik ez?
Néha épp ezért érzem béklyóban a két kezem. Ez a megfelelni óhajtás teljesen meg tud folytani.
Néha úgy érzem emiatt nincs is jogomban hogy ecsetet vegyek a kezembe, mert minek: "Hiszen úgy sincs mondanivalód, és különben is, kit érdekel mit csinálsz?" - szól egy kis hang.
Másik oldalról viszont ott egy hajtás ami nem hagy nyugodni, ami lelkifurdalást okoz akkor, ha hagyom parlagon ezt a tevékenységet. Ez ugyanakkor bátorít is, ha már az állvány előtt vagyok. Mikor ez utóbbi felerősödik és az előző elhalkul akkor érzem igazán jól magam.