Metro

Nagyon rég nem használtam a Kisföldalattit.
Ez ma megtörtént. Ilyenkor mindig nagyon érdekes ott úgy végigmenni, mintha teljesen új és idegen lenne az egész.
Amikor ugyanis nap mint nap használom, olyan rutinszerű. Megszokott dolog, nem találok benne semmi különöset olyankor.

De most, hogy hosszú idő óta újra felszálltam rá olyan más volt. Érdekes volt megállni, és csak szemlélni. Csak állni egy helyben és figyelni.
A Mexikói út végállomáson szálltam le. Néztem ahogy a túloldali peronon, az indulási oldalon fel - és eltűnnek a szereplők.
Ilyenkor még az is fokozza az élményt, hogy a középső pillérek mintegy kukucskaszínpaddá alakítják az általuk közrefogott teret.
Ha belehelyezkedem a helyzetbe, elhiszem, hogy azok ott a túloldalon valóban csak színészek. Bejönnek a színre, eljátszák ami a peron-jelenetben rájuk szabatott az egészből.
Aztán nagy robajjal begördül a következő sárga szerelvény, s ők felszállnak, és elindulnak kifelé. Soha többé nem látom őket ezután.
Aztán érkezik egy újabb az innenső oldalon.
Ők is leszállnak. A padon ülve néha el-elkapok egy-egy pillantást, de azok a meglepetés ijedelmétől vezéreltetve, megerőszakolják a "véletlent" és mintha mi sem történne tovább lépnek. Vagy fordítva, - én lépek tovább.

Mintha attól félnénk ilyenkor, hogy a szemünkön keresztül a lelkünk legmélyebb zugai is kitárulnak a másik fél előtt. Ezek szerint mégiscsak van ott valami amit takargatni kell?!
Nem is valljuk be magunknak, hogy mit. Csak megszokott gyorsasággal tovapillantunk.
Nehogy a szemeinken átáramló dolgok végül összeolvadjanak, vagy konfrontálódjanak.
Menjünk tovább...

Ilyen az is mikor a metró végestelen végesen végtelen mozgólépcsőin fel- vagy lefelé csúszunk.
Itt lehet keresni a tekintetekben a kontaktust. Nagyon izgalmas amikor valaki olyannal találkozom, aki talán ugyanezt teszi. Nem történik semmi végül, mert én megyek le amaz meg föl, vagy épp fordítva, de azért mégis... Nah szóval érted..