Nem jó úgy játszani, hogy közben azt nézem kinek felelek vagy nem felelek meg. Pedig valami ilyesmi határozza meg egy ideje (amit nem tudom pontosan mikor kezdődött) minden munkámat. Illetve majdnem mindent. A "művészeti tevékenységet" mindenképp. Pedig igy játszani nem lehet.
Szabadon játszani, megkötözve nem lehet. "Ó ez az akadémizmus" - mondhatnám. Dehát ha még csak az lenne...
Nem jó ez így.
A festészet olyan dolog amit TENNI KELL. Ezt ne úgy értsd ahogy olvasod. Ez olyan amit mindenki ismer aki bármit is önszántából csinált már. Mondhatnám hogy "kötelesség", DARMA, vagy KERESZT. Ami egy önkéntes dolog, semmiképp sem külső befolyásra induló törekvés. MEG KELL TENNI. Mert talentom. Mert azt mondja az Írás:
"Mert a kinek van, annak adatik,és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van."
/Máté 13,12/
Tehát meg kell tanulni először ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az igazi alkotást. Illetve volt egy mondása Joseph Beuysnak, aki valamiért nagyon szimpatikus nekem; ne várj addig amíg majd úgy gondolod, hogy tudni fogsz, hanem kezdd el azt amit csinálni akarsz. A lényeg ennyi.
Na ez nagyon szép, csak az a gubanc ha az nincs meg mit akarok csinálni.
Vagy az "alkotói program" az a tanulás folyamatával együtt fog megérkezni? A "munkavégzés" közben felvetődő, megoldandó és megoldott problémák fogják megadni az utat?Vagy ez is csak egy lehetőség? Hogyan működik ez?
Néha épp ezért érzem béklyóban a két kezem. Ez a megfelelni óhajtás teljesen meg tud folytani.
Néha úgy érzem emiatt nincs is jogomban hogy ecsetet vegyek a kezembe, mert minek: "Hiszen úgy sincs mondanivalód, és különben is, kit érdekel mit csinálsz?" - szól egy kis hang.
Másik oldalról viszont ott egy hajtás ami nem hagy nyugodni, ami lelkifurdalást okoz akkor, ha hagyom parlagon ezt a tevékenységet. Ez ugyanakkor bátorít is, ha már az állvány előtt vagyok. Mikor ez utóbbi felerősödik és az előző elhalkul akkor érzem igazán jól magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése